Isteni karácsony - novella

Idén egy karácsonyi novellával készültem nektek. 🎄

Sosem novelláztam, mert nem az én terepem. Nem tudok röviden kiteljesedni, csak nagyobb terjedelemben megy a mesélés, így aztán nem fogok rászokni.

Ez itt a második szösszenet, mert az elsőt Betonka blogján olvashatjátok.

Köszönet neki, amiért rábírt erre, mert nélküle nem jött volna létre. 

A szereplőket ismeritek. 😃

Isteni karácsony

 Karácsonyi témájú írás

 A fényszórók előtt csillámlott a frissen lehullott hó, ahogy rákanyarodtam a kocsival a feljáróra és leállítottam a motort. Oldalra fordultam, hogy lássam, mi a helyzet a szomszédos ülésen.

Nergal kifelé lesegetett a színes lámpafüzérekkel gazdagon feldíszített teraszra és az ablakokban villogva pislákoló Led mécsesekre. Azt is látta, hogy a környező házak is mind egytől-egyig hasonlóan vannak feldíszítve és egyetlen szánt húzó műszarvas figura, vagy ablakba felkapaszkodó mikulásbábu sem lehet elég giccses ahhoz, hogy bevessék az ünnepi hangulat felturbózása érdekében. Tudtam, hogy izgul, elvégre első alkalommal fog találkozni a családommal. Ez még akkor is feszélyezte, ha ő egy valódi isten volt.

Komolyan vette a bemutatkozást és ragaszkodott hozzá, hogy ő aztán megadja a módját és feltétlenül meg akarta tisztelni az ünnepet. No és persze, szeretett volna bevágódni az anyámnál. Makulátlan sötétszürke öltönyt viselt, amiben úgy nézett ki, mint valami nőknek szóló erotikus-romantikus könyvborítón feszítő pasas. Sötét hullámos haját összefogta a tarkóján, nekem meg ficánkolt a szívem a látványától, ha csak ránéztem. 

– Minden rendben? – kérdeztem óvatosan.

– Hülyén érzem magam. Nem ez az én terepem. Nincs gyakorlatom benne, hogyan kell egy anyóst megnyerni – mondta őszintén.

És milyen igaza volt! A sumer alvilág uraként kevés dolga akadt az én lüktető, színes emberi dimenziómmal.

– Csak légy önmagad!

– Gondolod, hogy az segít? – pillantott rám félig szórakozottan, félig bizonytalanul. – Nem biztos, hogy azzal elbűvölöm a nőt, akinek a lányát nem túl becsületes módon szereztem meg. Szerinted, mennyire jó pont nála, ha azt mondom, egyenesen nekem szült téged?

– Majd meglátjuk – kacsintottam.

Kiszálltunk a kocsiból és az ajándékokkal teli szatyrokkal a bejárathoz toporogtunk a hóban.

– Igazából téged akarlak lenyűgözni – dünnyögte a hátam mögött lépkedve.

Amint az ajtóhoz értünk, megfordultam és rámosolyogtam.

– Ó, az már megvolt! Ha imponálni akarsz nekem, akkor hősiesen viseld el a ma estét ünnepestől, anyósostól és almás pitéstől! Ne félj! Karácsonyi dalok nem lesznek. Semmi Last Christmas, Mariah Carey, vagy Buble nem lesz. Azt elintéztem neked, mert nagyon odafigyelek az igényeidre.

A szemöldöke alól lesett rám.

– Ők kicsodák?

Legyintettem.

– Viszketnél tőlük.

Mellém lépett és mivel jóval magasabb volt nálam, könnyűszerrel fölém hajolhatott.

– Azt hittem, éppen eleget imponálok neked.

– De még mennyit! Kolosszális vagy ebben is, mint sok minden másban – megsimogattam az arcát.

Válaszképpen a kezét a derekam köré fonta és magához húzott, hogy a hasunk összeért a kabátban.

– Folytasd csak! Szívesen hallgatom, ha hosszan és lelkesen áradozol a tehetségemről, amivel lábremegős állapotba hozlak, és mély benyomást teszek rád.

A felkarjára simítottam a tenyeremet.

– Úgy vagyok ezzel, mint Samantha a Szex és New Yorkban. Tudod, hogy én nem beszélek róla, hanem csinálom – mosolyogtam incselkedve.

– Nem ismerem a hölgyet és nem értem, mi az a szexis New York, de imádom, ahogy ezt mondod.

A számra borult, mire el akartam húzódni, de azért nem túlzottan elszántan, csak annyira, hogy magamhoz csaljam őt.

– Elmaszatolod a rúzsomat.

– El bizony – mormogta és édesen megcsókolt.

Ahogy összeölelkeztünk, egyensúlyunkat vesztve nekitántorodtunk az ajtónak és a vállunkkal megnyomtuk a csengőgombot.

Anyám minden bizonnyal kilövésre készen toporoghatott a túloldalon, mert azon nyomban kitárta előttünk az ajtót, hogy majdnem beszédültünk a küszöbön.

Mosolygott, mint aki élvezi, hogy rajtakapott minket.

Ő és Nergal még nem találkoztak. Nem az ő hibájuk volt, hanem én halogattam a dolgot. Úgy éreztem, ha anyám szembesül az Irkalla Urával, talán azt gondolja, hogy végleg elveszít és többé már nem lesz olyan szoros a kapcsolat közöttünk, mint eddig. A döntésem, hogy Negral mellett akarok élni valami nagyon véglegeset hozott az életünkbe, olyasmit, ami nem visszafordítható.

Betessékelt a házba, ahol Robert, anya férje fogadott minket. Ő volt az én szeretnivaló pótapám, aki mellett a valódi apám hiányában felnőttem. Megtörtént a kölcsönös bemutatkozás és a kötelező udvarias szóváltás. Mielőtt beljebb juthattunk volna az előtérből, felbukkant a ház valódi ura, a sztár, aki kegyeskedett jelenlétével megtisztelni bennünket. Egy csodaszép, fényes fekete szőrű macska lépkedett elő és megszemlélte kit sodort oda a szél az ő birodalmába. Marilyn Monroe sárgászöld szeme azonnal megakadt Nergalon és egyenesen felé indult. A lábához dörgölte az oldalát és a farka végével kérdőjelet formázva, dorombolva adta közhírré, hogy bejön neki a pasas. Megrökönyödve néztem rá. Marilyn nagyon válogatós volt, ha arról volt szó, kit kedvel és kit nem. Anyámat imádta, Robertet a házicselédjének tekintette, engem pedig semmibe vett. A maga tökéletes szépségében ördögien eleven macska volt. Egyetlen dísztárgy, könyv, függöny, párna, vagy kép a falon nem volt biztonságban tőle. Képes volt mindent leverni, összetörni, megenni, vagy úgy eltüntetni, hogy soha nem került elő. Úgy hintázott a függönyökön, mint Tarzan. Anyámék mindent elnéztek neki, mert amellett, hogy Marilyn többségében hajmeresztő dolgokat művelt, tudott nagyon édes és imádnivaló is lenni és ezzel levette őket a lábukról. Inkább megalkudtak és óvintézkedések tömkelegét vezették be a házban. Például az összes váza, olvasólámpa, kisebb dísztárgyak kétoldalas, erős ragasztószalaggal voltak rögzítve a bútorokhoz. Újságokat sem hagytak szét a lakásban, mert a kis drága apró fecniket gyártott belőlük hosszú fáradtságos munkával. Marilyn mindössze egy éves volt, de már rongyosra cakkozta a család idegeit. 

Végre beljebb jutottunk a nappaliba és megcsodáltuk a feldíszített karácsonyfát. A karácsony anya kedvenc ünnepe volt és egy kicsit túl is tolta a dekorációt a házban. A fa alá helyeztük a magunkkal hozott ajándékcsomagokat a már ott lévők mellé, azután leültünk a kanapéra egy kis ismerkedős csevegésre. Anyám tetőtől-talpig figyelmesen megnézte magának Nergalt. Ahogy rám hunyorított, láttam a szemén, hogy tetszik neki az isten. Robert volt közöttünk a civil, aki semmit sem tudott a démonokról, istenekről és más titkainkról. Nergalban a férjemet látta és nem a sumer alvilág királyát.

Az egész házat belengte a fahéjas almás pite édes illata, amiről kislánykorom óta mindig a karácsonyi hangulat jutott eszembe. Anya minden évben megsütötte a finom süteményt. Akkor is, amikor kamaszként berobbant a paranormális képességem és látni, hallani kezdtem a szellemek és az azt követő ünnepekkor is, amiket az Oroszlán Szövetség égisze alatt töltöttem. Abban a zűrös évben sem hagyta ki, amikor kiderült, hogy egy isten a nemzőapám és drámai körülmények között elvesztettem a kedvesemet és végigzokogtam az ünnepeket. Most pedig újra itt vagyunk, immár Negral is a kis családunkhoz tartozik. Szerettem ezt az állandóságot és azt is, hogy anyám nem csinál szenzációt abból, hogy ki a párom, hanem természetesen viselkedik vele és elfogadja.

A kedélyes beszélgetési témák csapongtak, de egyszer sem érintették azokat a kíváncsi kérdéseket, hogy mivel foglalkozik Nergal. Gyanítottam, hogy anya előre felkészítette Robertet, mikről ne faggatózzon. Míg Nergal udvariasan csevegett és kifogástalanul hozta a jófiú szerepét, aki jól akar szerepelni az anyósa előtt, közben a meleg tenyerét hol a hátamra, hol a combomra simította, hogy az érintésével fenntartsa a kapcsolatot közöttünk.

Anya vicces anekdotákat mesélt a gyerekkoromból és a szigorú homlokráncolásom ellenére nem átallott előhozni a családi fotóalbumot. Forgathattam én a szememet, Negral remekül szórakozott és lelkesen nézegette végig a kis Negin fotóit.

Marilyn végig ott sündörgött körülöttünk. Néha felugrott a dohányzóasztalra, ahonnan gyorsan elhessegették. Próbálkozott a könyvespolccal is, majd a kanapé háttámlájának tetején masírozott végig. A kicsi szivacslabdáját is előhalászta a tévéállvány alól és odatette Nergal elé, hogy szíveskedjen dobálni neki és ő majd visszahozza. Mindezt tündéri ártatlan pofikával adta elő, hogy nem lehetett rá haragudni, amiért ellopja a show-t. Én csodálkoztam a legjobban, amikor az isten hajlandó volt párszor eldobálni a labdát és Marilyn olyan képpel hozta vissza mindannyiszor neki, mintha azt mondaná: Látod? Én ezt is tudom, mert ilyen menő vagyok. Ja, meg zseni meg szép és cukorfalat.

Amikor az étkezőben a gazdagon megterített ünnepi asztalhoz ültünk, Nergal elégedetten nézett végig az illatozó, ínycsiklandozó ételrengetegen. Volt ott minden, ami a kedvencei közé tartozott. Anya mindenáron kedveskedni akart neki és kiszedte belőlem, mit szeret az isten. Sült húsok, pulyka, borjú, köretek, burgonya, zöldség, rizs, szószok és többféle sütemény terítették be az asztalt. Anyukám kitett magáért.

Felálltam a székről, odamentem hozzá és átkaroltam a vállát, puszit adtam az arcára.

– Köszönjük!

Segítettem a tálalásban és a két férfi kiszolgálásában.

– Jól sejtem, hogy nálatok nem ünneplik meg a karácsonyt? – kérdezte anya.

Nergal bólintott, mire Robert rápillantott.

– Nem vagy keresztény?

– Nem. Az én kultúrámban másféle szokások vannak. Régen más ünnepeket tartottak, amik hasonlítottak ehhez. – Tapintatosan nem tette hozzá, hogy arról az ősi korról beszél, amikor a kereszténységnek még híre hamva sem volt sehol. – A régi időkben az emberek az isteneknek áldoztak, akiket a városuk védelmezőjeként tiszteltek. Ilyenkor mindenki hozzájárult valamivel a hatalmas közös lakomához. Volt, aki csirkét, birkát vagy ökröt dobott be a közös sütögetésbe. Folyt a mézes bor és az árpa sör, még a koldusoknak is jutott. Az emberek ajándékokkal és áldozatokkal kívánták kiengesztelni az isteneket, hogy elnézzék nekik a bűneiket. Az istenek kegyeltjei akartak lenni, a támogatásukért fohászkodtak és az ünnepséggel kedveskedtek nekik. Napokig is eltartott egy ilyen rendezvény és javarészt bódultságban telt. – A karácsonyfán körbefutó színes kis fényfüzérre nézett. – Ők is gyújtottak örömtüzeket, felékszerezték magukat, táncoltak, daloltak, szóltak a dobok és a sípok.

Anya arcáról leolvastam, hogy élénken elképzeli mindazt, amiről Nergal olyan érzékletesen beszél.

– Mi a szeretet ünnepének tartjuk a karácsonyt. Megállítjuk az időt, kiszállunk a mindennapi rohanásból és egymásra figyelünk. Legalább pár napig megpróbálunk önzetlenül jónak lenni. Türelemmel és szeretettel telik meg a szívünk. Hálát adunk, amiért még együtt lehetünk. Az ajándékozás kedves gesztus, de igazából nem az a fontos – mondta és körbemutatott az asztal körül. – Ez számít, hogy így együtt ülünk békében, a családunk biztonságos kötelékében.

Egy teletöltött pohárka sherryt nyújtott felém és a fiúknak is intett.

– Igyunk annak örömére, hogy a családban köszönthetünk! Isten hozott, Nergal!

Halkan kuncognom kellett. Egy valódi istent üdvözöltünk a mi kis egységünkben, aki az ősidőkből származott, egy másik kontinensről, látta a civilizált birodalmak kialakulását és élet-halál ura volt.

– Negin! – Anya még mindig felém kínálta a sherry-s poharat.

– Nem kérek, köszönöm.

– Akkor valami mást szeretnél? Bort?

Megráztam a fejemet, hogy elhárítsam a további javaslatait.

– Nem iszom. Én vezetek hazafelé.

– Rendben. Akkor jöhet a desszert?

Segítettem leszedni a tányérokat és kivinni a konyhába, majd bepakolni a mosogatógépbe. Anya kedvesen végigsimított a karomon és fürkésző pillantása a szívemig látott.

– Boldog vagy vele?

Szerintem, alig várta, hogy kettesben maradjunk és feltehesse ezt a kérdést. Anya az apám személyében egy istent szeretett és ebből a szerelemből lettem én. Tehát volt tapasztalata ezen a téren. Neki nem számított, hogy Nergal az Alvilág Ura, nem esett hanyatt tőle, csak az volt a fontos, hogy az egy szem lányával hogyan bánik ez a lenyűgöző pasas.

A csípőmet a konyhapult széléhez támasztottam és az egyik tányérral egyensúlyoztam, úgy válaszoltam.

– Olyan, mintha az életem első percétől fogva minden apró mozzanat, minden fordulat őhozzá vezetett volna.

Előrenyúlt és megszorította a csuklómat.

– Mert így is volt.

– Megnyugtató, hogy az ő szemében nem vagyok csodabogár, vagy szörny. Vele mindent megbeszélhetek, az összes normalitás határán kívül eső dolgot, mert megérti. Tanít és bátorít, a végtelen türelme az egyik szexepilje.

Anya halkan felnevetett.

– Na, azért akad ott más is, ahogy én látom!

Megsimogatta az arcomat, azzal a jóságos mosolyával, amitől mindig elgyengültem és bőgés kaparászta a torkomat.

– Jó benneteket együtt látni.

Nehézkesen sóhajtottam.

– Nagyon nehéz és drámai időszak van mögöttünk. Most már muszáj csak jónak történnie.

Összeszoruló szívvel gondoltam vissza az elmúlt évre. A kettőnk története viharos volt, tele harcokkal, tragédiával és veszéllyel. A körülmények nem kedveztek nekünk és én még fel is adtam őt, de ő soha engem.

– Úgy lesz, szívem.

Visszamentünk a nappaliba, ahol Robert felszelte a nagy csokitortát, majd tányérokra adagolta. Anya nem viccelt, ha a desszertről volt szó. A tortaszeletekre jó adag tejszínhabot fújt a flakonból, körülbelül ötezer kalóriát összehozva így egyenként.

Nergal szeme csillogott és már előre nagyokat nyeldekelt, annyira szerette a krémes vackokat. Neki aztán nem kellett aggódnia, hogy elveszti a remek formáját némi cukor miatt.

A macska is érdeklődést mutatott a krémes finomságok iránt. A habos tortaszeletek a gyengéi közé tartozhattak, mert folyton valamelyikünk mellett sündörgött, de finoman elhessegettük. Korholó pofával nézett bennünket, mint aki forgat valamit a fejében.

Ültünk, beszélgettünk és lapátoltuk befelé a tortát, amikor egy rezgés hullámzott át a helyiségen. Fuvallatként végigsimított az arcomon, majd tovalebbent, engem pedig elöntött a régi jól ismert érzés. Már nem négyen voltunk a házban és nem is öten Marilynnel együtt. Egy entitás, egy test nélküli energiatömeg csatlakozott hozzánk. Egy szellemi lény, akit magunkhoz vonzottunk ezen az estén. Ilyen pillanatokban nyert értelmet a paranormális képességem, az adottság, ami kamaszkoromtól megszínesítette az életemet. 

A szellem halvány derengő alakot vett fel a körülötte lévők energiáiból kölcsönözve annyit, amitől több lett, mint légáramlat. Rajtam kívül csak Nergal volt képes látni és hallani a holtak lelkét. Szemmel tartottam az alakot, amint a kanapéhoz közeledett, ahol az anyám ült. Libabőrös lettem és akaratlanul felsóhajtottam. Az entitást olyan tisztán láttam, mintha hús-vér emberként lenne jelen, csak egy kicsit halványabb kiadásban.

Anyám felfigyelt a megváltozott viselkedésemre.

– Negin?

Végigcsinálta velem a sok-sok évet, amikor kiderült a képességem. Ott volt mellettem, amikor első alkalommal pánikba estem az ijedtségtől, majd utána végig minden egyes lépésnél, amíg megtanultam használni és elfogadni az erőmet. Ismerte a reakcióimat és tudta, mikor aktív bennem a képességem.

– Minden rendben?

Az áttetsző alakra figyeltem, ahogy körbelebeg az asztal körül, kicsit át is gázol rajta, hiszen az anyagtalan lénye megtehette, nem okozott zavart a molekuláiban. Addig lebegett, míg végül megállapodott anyám mellett és azt mímelte, hogy leül a kanapéra.

Marilyn Monroe tágra nyílt szemmel bámulta az alakot. Látta! De annyi fix, hogy érzékelte. Mi több!? Egyenesen odaóvatoskodott és a farkát maga köré kanyarintva leült a lába mellé. Míg engem le sem tojt úgy általában, a lélek nagyon is érdekelte.

Anya összerezzent és megcsendült a kezében a tányérja, ahogy a villája nekiütközött.

– Mit nézel? – kérdezte és egy másodpercre lenézett a macskára.

Észrevette, hogy az állat valahová őmellé bámul és hunyorog.

Nergal átnyúlt felém és megfogta a kezemet, mintha tudatosítani akarná, hogy ott van velem. A szellem rabul ejtette a figyelmemet, mert a maga trükkös kis módszereivel a fejemben szólt hozzám. Azt akarta, hogy osszam meg a többiekkel, amit látok. Jelet kívánt adni magáról.

– Van velünk egy entitás. Itt tartózkodik a szobában. – Kis szünetet hagytam, hogy felfogják, amit mondok.

– Nova! Ez egy tréfa? – Robert izgatottan fordult az édesanyámhoz. – Mondd, hogy csak viccel!

– Most hallgass egy picit, kérlek! – intett neki az anyám, aztán rám nézett. – Látod?

Nem pánikolt, nem sikongatott, mint sok nő egy pók vagy kisegér láttán. Neki csak az orcája lett rózsaszín.

Az én feladatom az volt, hogy megőrizzem a hidegvéremet és segítsek a szellemnek megnyilvánulni, elvégre ezért jött ide ezen az estén.

– Igen, tisztán látom. Ott ül melletted és most közelről néz téged.

Anyám tétován maga mellé pillantott.

– Hol? Itt?

– Igen. A nagyi az.

Robert arca megdermedt, még a falatozásról is megfeledkezett. Nem mert megmoccanni. Talán attól tartott, hogy a szellem, akit látni véltem, megriad, elpárolog és semmivé foszlik és akkor én sem láthatom.

Anya szája megremegett.

– A nagyi?

– Igen. Az édesanyád. Minden évben ilyenkor meglátogat bennünket. Fontosak vagyunk neki. Arra a néhány röpke percre, ameddig kitart az ereje, velünk szeretne lenni.

A szellemasszony megmoccant és felemelte a kezét.

– Most megérinti a válladat – közvetítettem.

Anya nem ugrott fel, hanem maradt ahol volt és próbált érzékelni valamit a jelenésből.

A nagyi simító mozdulatokat tett, de az ujjainak nem volt fizikai súlyúk, sem erejük.

– Azt szeretné, ha tudnád, hogy itt maradna velünk, de csak rövid ideje van. Hiányzunk neki.

Anya szája erősebben remegett, mint sírás előtt.

– Mondd meg neki, hogy ő is hiányzik! – kérte tompa hangon.

– A fülbevalódat nézi. Ez volt a kedvence és örül, hogy még megvan. Itt akar lenni, amikor új családtagot fogadtok be.

Anya szeme könnybe lábadt.

– Kár, hogy én nem látom őt!

– Az arcodat simogatja. Érzed? Érzel valamit?

Lehunyta a szemét.

– Talán… Nem tudom – nyelt egyet. – Milyen? Hogy néz ki?

– Egyik pillanatban fiatal nő, mint a régi fotókon. A következőben pedig idős asszony, ahogyan kis koromban én ismertem. Gyönyörű, mint mindig.

A bőrömön éreztem a nagyanyám szeretetét, amit még a halál és az eltelt idő sem fakított meg. Robert pislogás nélkül bámulta a kanapénak azt az oldalát, ahol a szellemet sejtette. A racionalista énje meglehetősen nehezen engedte, hogy ezt valóságosnak higgye. Őt nem nyűgözte le a pillanat varázsa, de azt sem akarta kimutatni, hogy a hideg rázza, amiért egy számára érzékelhetetlen lény tartózkodik közöttünk. Kemény férfinak tartotta magát, ezért megőrizte a méltóságát és nem kezdett remegni.

A nagyi olyan hirtelen változtatott helyet, hogy alig bírtam követni a mozgását. Egyszer csak ott lebegett Nergal előtt. Az isten türelmesen figyelte őt. A nagyi nem tartozott az ő fennhatósága alá, nem került a birodalmába, nem akart átkelni. Még nem. Negralról azonban tudta kicsoda és főhajtással üdvözölte. Ez a gesztus egyben az elfogadást is jelentette.

Végül felém libbent, de addigra kezdett halványulni az alakja, tompult a sziluettje, mert fogytán volt az energiájának. A kezét az arcomhoz érintette, amitől langyos áramlat cirógatta a bőrömet. Szerettem volna megfogni a kezét, meleg puha tenyerébe zárni a sajátomat, de erre nem volt lehetőség. Már annyi ereje sem maradt, hogy szavakkal szóljon az elmémben. Csak a meleg szeretetét sugározta rám, majd szertefoszlott.

Marilyn úgy tekergőzött előttem, mintha még ott volna a szellem és ő az anyagtalan lábához dörgölőzne.

Anyám gyors mozdulattal letörölte a könnyeit és megilletődve elnevette magát.

– Ez csodálatos volt!

– Szerintem, látni akarta Nergalt – mosolyogtam még mindig az iménti élmény hatása alatt szédelegve. Úgy sejtettem, a nagyi áldását adta ránk a maga módján.

Anyukám arca kipirult az érzelmi felindultságtól és a sokktól. Fogtam magam és átültem mellé, megöleltem, a vállát átfogva magamhoz húztam. Nergalnak és nekem nem volt új és ijesztő elhunyt személyekkel szembesülni, elvégre hozzátartozott a mindennapjainkhoz. Túl sok időt töltöttünk szellemekkel, holt lelkekkel, hogy olyan mélyen megrendüljünk, mint anya és Robert.

– A nagyit a szeretet hozta el közénk. Miattunk maradt itt és nem lépett át a másik oldalra, mert nem akar elszakadni végleg. Ez egy ajándék – magyaráztam, de rájöttem, hogy erre a megrázó és felkavaró élményre civilként nem lehet józanul reagálni.

– Visszajön? – kérdezte orrhangon.

– Biztosan.

Marilyn ezt a pillanatot választotta a magánszámához. Nyafogó hangon nyervogott kettőt, aztán a feldíszített fa felé vette az irányt. A fa alá készített színes papírokba csomagolt ajándékos dobozok közé vetődött és a körmeivel fogást keresett rajtuk. Talált is. Ezzel sikeresen kizökkentette anyámat a meghatottságból.

– Nem szabad! Mész onnan! – felszökkent és odasietett, hogy elhessegesse a macskát a veszélyzónából.

Marilyn ezt felhívásnak vette a játszadozásra és behúzódott a fenyő alá, majd az alsó ágakról csüngő üveggömbökkel kezdett pofozkodni. Robert is felkelt a kanapéról és odalépett, hogy segítsen becserkészni a kis fenevadat. Egyikük sem járt sikerrel, mert Marilyn Monroe kicselezte őket és előugrott a fa alól, egyenesen Nergal felé futott. Laza könnyedséggel felszökkent mellé és szaglászni kezdte a combját és a zakója elejét.

Nergal fölé nyújtotta a kezét és lassan végigsimított a fényes fekete bundán. A cicalány azonnal ívbe hajlította a gerincét és a simogatás alá igazodott. A dorombolását még ott is hallottam, ahol ültem. Csodaszép sárga-zöld szemét összehúzta és kiélvezte a kényeztetést. A fejét oldalra dugta, az isten tenyeréhez nyomta, mint azt mondta volna, hogy kérek még! Nergal szelíd mosollyal a szája szegletében tovább simogatta a kis bestiát.

– Új bámulód akadt – mondtam halkan, mert tetszett a látvány, ahogy a daliás férfi gyengéden bánik a szemérmetlenül magakellető macskával.

Nergal rám pillantott.

– Pont annyira kiszámíthatatlan és öntörvényű, mint te, de a kezem közt tehetetlenül behódol – mondta olyan tónusban, amitől átforrósodott az arcom. Mindig ilyen hatással volt rám, mióta csak először láttam. Csak akkor még bosszantott a pasas, most pedig odavoltam érte.

 

Anya és Robert összeszedték a süteményes tányérokat és kivitték a konyhába. Kihasználtam, hogy magunkra hagytak minket. A fához mentem és az alákészített dobozok közül felvettem egy kisebb pirosat.

– Ez a tiéd – nyújtottam Nergal felé.

Odajött hozzám, elfogadta a kis csomagot, ide-oda forgatta.

– Mi ez?

– Pont az a lényege, hogy meglepetés.

Elvigyorodott.

– A tiéd otthon vár rád.

Megrángattam a zakója elejét.

– Én viszont nem akartam addig várni. Bontsd ki!

Amolyan férfiasan finom mozdulatokkal lehántotta a csomagolópapírt és levette a dobozka fedelét. Ami benne volt, azt kiemelte és tanácstalanul nézegette a műanyag kis eszközt.

– Mi a csuda ez?

Az ujjai között forgatta, megvizsgálta mindkét oldalát, azt is, amelyiken az apró négyzetes ablakocskában két vonás látszódott. Aztán a csillár elé emelete és úgy is megnézte.

– Valami elektromos kütyü? Olyan pendrive, vagy mi az az izé, amit mondtál?

– Nem.

– Akkor micsoda? Értékes holmi?

Vállat vontam és muszáj volt mosolyognom.

– Hát, meglehetősen. A jelentése mindenesetre az.

Az orrához akarta tartani, hogy megszagolja, de gyorsan lefogtam a karját, hogy megakadályozzam.

– Ezt inkább ne!

– Mi az a két vonal ott?

Izgatottan a derekamra szorítottam a kezeimet és kihúztam magam. Ő még így is jóval magasabb volt nálam.

– Ez egy teszt, az pedig ott az eredményt jelzi.

Hogyan magyarázzam meg egy sumer istennek, milyen egy terhességi gyorsteszt?

– Teszt? Mire kell? – kérdezte őszinte gyanútlansággal, miközben a könnyű műanyag eszköz súlyát méregette a tenyerén.

– Azt jelenti, hogy az a sok szerelmeskedés, amit mi ketten művelünk, következménnyel járt.

Nergal szeme elkerekedett, amint megértette mit mondtam. Először elfehéredett, aztán a következő pillanatban bizakodó lett a pillantása.

– Úgy érted, hogy ez a kütyü előbb tudja, ha viselős vagy, mint én?

Felnevettem.

Megragadta a derekamat.

– Ez most komoly? Ugye nem csak ugratsz?

– A kütyüvel?

– Negin! Ez biztos?

– Nyolc ilyent csináltam és mind ugyanezt mutatja. – A vállára simítottam a kezemet. – Szóval, biztos. Ez az én ajándékom neked. A legdrágább kincsem, amit egy istennek adhatok.

Pislogás nélkül nézte az arcomat. Attól tartottam, hogy sokkoltam ezzel a vallomással. A szemében elfogultság csillogott, ami most engem ütött szíven. Az Alvilág Ura, a rettenthetetlen isten, a szexi férjem most ellágyulva toporgott.

– Egy pendrive-nak jobban örültél volna? – kérdeztem hetykén.

Átölelt és közel húzott magához.

– Vártam erre a pillanatra. Nagyon akartam, hiszen olyan régóta készültem rá, hogy eljöjj az életembe és a társam légy. Nem tudhattam, hogy az elrendelés tényleg beteljesedik-e – mondta és a hangja hullámzásából kiéreztem az elragadtatását.

A szemébe mosolyogtam és úgy ugrándozott a szívem, mint egy vadló.

– Félek, hogy nem vagyok ideális tündéri feleség alapanyag. Úgy éreztem, azt hiszed, nem viszonzom kellőképpen a te mély érzéseidet, hogy nem tudom kimutatni mennyire fontos vagy nekem. Nem számít, hol melyik világban vagyunk, itt vagy a birodalmadban, csak az fontos, hogy együtt legyünk. Mostantól ez a baba is összeköt bennünket. Már most imádom, és alig várom, hogy család lehessünk.

Nergal szorosan magához ölelt, szinte beleolvasztott a szilaj testébe. A válla felett átnézve észrevettem, hogy anya és Robert a konyhaajtóban ácsorognak és leskelődnek. Meghatódva pislogtak. 

Ebben a gyönyörű pillanatban Marilyn Monroe úgy döntött, ideje az est sztárjaként fellépnie és mindannyiunk figyelmét magáénak tudni. Gyanúsan fehér krémes és habos pofával és bajusszal meredt előre, aztán két kecses bemelegítő szökellést követő elnyújtott íves ugrással fellendült a karácsonyfára, belevágódott a szúrós tüskék közé, az ágakra akasztott díszek között vad pusztítást vitt végbe. Húsz karommal kapaszkodva rögtön rájött, hogy nem ez volt élete legfrappánsabb döntése, de mielőtt visszavonulhatott volna, a fenyőfa megrázkódott alatta, majd engedve a macska súlyának oldalra kezdett dőlni díszestől, fényfüzérestől, girlandostól, Marilyn Monroes-tól.

Mind a négyen egyszerre sikoltottunk és ugrottunk, hogy megmentsük a macskát, … a fát, … a karácsonyt.

 

Minden Kedves és kitartó Olvasómnak nagyon szép és bensőséges ünnepeket kívánok!

Áldozzatok időt azokra, akik fontosak az életetekben! Emlékezzetek a szeretteitekre, akik már csak lélekben lehetnek veletek!

És ügyeljetek az osonó négylábú fenevadra, a családi kis kedvencre, mert úgy nyalja le a habot a kihelyezett karis süteményről, hogy gyanútlanul azt hiszitek, anyátok nem is tett rá.

Pedig de.

 

Csók!

Ashley