Max a válla felett Doranra
pillantott.
– Mi ez? – súgta.
– Arámi nyelven beszél – jött a
felelet.
Gaynor befejezte a kántálást és
széles vámpírvigyort villantott feléjük, mintha csak azt vetné oda: Nesztek!
Új erőáramlás keletkezett a
helységben, a következő pillanatban a semmiből előkerült egy fiatal férfi. A
terem egyik sarkából lépett ki, mintha eddig az árnyékokban rejtőzködött volna.
Csakhogy a teremben nem volt árnyék, fényesen világító luxuscsillárok szórták a
fényt. A fickó úgy mozgott, mint a szélvész. Ott termett előttük, megragadta
Maxet a két vállánál és áthajította a termen. Arra sem figyelt, hová és hogyan
csapódik be, hanem rögtön Doranra rontott. A férfi állta a támadást, dulakodtak,
átzúgtak a termen, majd vissza. A jövevény kézzelfogható testi valóval
rendelkező hús-vér fickó volt, de az erejének mágikus íze körülvette és
vibráló, hálószerű burokba ölelte.
Maxine sajgó testtel talpra
kecmergett, fájó vállát markolva döbbenten figyelte a különös fickó harci
stílusát. Akármi is volt, nem tartozott sem a vámpírok, sem a démonok közé.
Fogalma sem volt, honnan tudja ezt, inkább csak érezte. A fiatal férfi magas
volt és tökéletes magabiztossággal mozgott. Úgy harcolt, mint akinek sok-sok
éve ez bevált szokása és nincs szüksége különösebb izgalomra, mert mindig
sikerrel jár. A lány nem tudta teljes biztonsággal felmérni, mekkora lehet a
titokzatos alak mágikus hatalma, hol vannak a határai, vagy erősebb-e nála.
Annyi bizonyos volt, hogy Doran nem bírt föléje kerekedni, sőt, fáradni
látszott.
Max gyors oldalpillantást vetett
Gaynorra, ahogy mohó képpel figyeli a küzdelmet. Ő irányította a szellemet, az
ő parancsára bukkant fel a semmiből, pontosabban a medálból. Képtelen
gondolatnak tűnt, mégis így kellett lennie.
Doran ekkor megtántorodott és
háttal a falnak zuhant, készült elveszteni az eszméletét. Kék szeme lassan a
lányra kúszott. Maxine nem tétovázott, felemelte a kezét, hatalmával elragadta
a fickót, hátrarántotta, közel magához. A fiatal férfinak láthatóan nem volt
ínyére a bánásmód és a bosszúságát csak növelte, hogy egyensúlyát vesztve a
földre zuhant. Nem bírt szembe szállni a lány erejével, alulmaradt. Maxine nem
eresztette egykönnyen, ráküldte a mágikus hatalmát, egy képzelgést. Azt a hamis
hatást keltette, hogy oldalról egy irdatlan nagy és nehéz vaskos kőfal dől rá
és maga alá temeti. A terem levegőáramlása változott, a zuhanó fal hangja ott
morajlott körülöttük. A fickó odakapta a fejét és a fal lezuhant, maga alá
zárta őt, amitől azonnal eltűnt a teste. Nem volt ott a teremben.
Gaynor képe megvonaglott, a
medálhoz kapott. Talpra ugrott, tekintete vadul cikázott a lány és Doran
között.
– Szerintem, a meglepetés nem jól
sült el – jegyezte meg Maxine.
A vámpír sarokba szorítva érezte
magát, rángatózó szája elárulta aljas szándékát. Sebesen mozgott, csak egy
villanás látszott, ahogy előrántotta a hosszú pengéjű kését a dereka mögül.
Nagyon gyorsan ugrott a lányra és felé suhintott a késsel. Az éles penge
eltalálta Maxet, beleszaladt a felkarjába és a húsába mart. Vére azonnal kitört
a sebből és langyosan áztatta a blúzát. Gaynor hörögve vette a levegőt, mohó
éhsége odavonzotta a vér közelébe, pedig tudnia kellett, hogy ez a vér neki
méreg.
Maxine nem az égető fájdalomra
figyelt. Ereje teljében félfordulatot tett, egyik kezével elkapta a kést,
másikkal belekönyökölt a vámpír karhajlatába és eltörte a csontot. Gaynor
ordított, átkozódott, hisz a vámpírság nem óvta meg a fizikális kínoktól. A
lány kicsavarta a kezéből a tőrt és egy erőteljes suhintással elvágta a nyakát.
Gaynor, a brillantinos ficsúr levegő után hápogva rádöbbent, hogy vért okád a
torka és ez a pillanat végzetes számára.
Max elhajította a kést és puszta
kézzel tépte le a házigazda fejét. Lehajolt a földre rogyó test fölé és a
nyakában csüngő medál után nyúlt. A markába zárta és egy rántással
leszakította.
A lebegőben újra ott volt az a
fura rezgés és a fiatal férfi megint ott állt a teremben, közvetlenül előtte.
A lányt váratlanul érte, küzdő
állásba helyezkedett, hogy stabilan megtartsa az egyensúlyát. Látta a pasit
verekedni, tudta, hogy jó ellenfél.
Doran közelebb jött, hogy
segítségére lehessen, ha szükséges. A fickó nem mutatott szándékot a támadásra,
épp ellenkezőleg. Finom mosollyal a szája szegletében meghajtotta a fejét
Maxine felé.
– Gazdám! Alázatos szolgád
vagyok. Rendelkezz velem és én követem a parancsaidat.
– Tessék? – nyögte a lány.
– A nevem, Haashim.
– Te beszélsz angolul? Azt
hittem…
A férfi vállat vont, egy
másodpercre Gaynor vérben fekvő tetemére nézett.
– Ezt a vámpírt szándékosan
tévesztettem meg és hagytam gyötrődni az arámi nyelv tanulásával. Rémesen hülye
alak volt, untam a pojácát. Őszinte örömömre szolgál, hogy mostantól ilyen
szépséges űrnőt szolgálhatok. – Zöld szeme vidáman és némileg ravaszkásan
villogott.
Maxine markában a medállal
Doranra pillantott.
– Nem egészen értem.
A mentora széttárta a karjait és
kissé bosszús képet vágott, mint aki úgysem tud változtatni a dolgokon, ezért
beletörődik.
– Szert tettél egy dzsinnre.
Mostantól téged szolgál, ha szólítod, elvégzi, amire utasítod.
– Ha szólítom?!
Doran az ékszerre mutatott.
– A medálban lakik. Valaki egy
átokkal a medalionhoz láncolta. A szolgád, a klasszikus értelemben.
Maxine még fel sem fogta egészen
az új információt, amikor Doran közvetlenül elé lépett.
– Nézz csak ide rám!
– Miért, mi van? – A lány tudta,
hogy vérmaszatos, bemocskolódott a ruhája a vámpírirtástól. Doran az ujjai közé
fogta az állát és kissé megemelte az arcát, hogy jobban lássa. A szemét nézte
és mosolyogni kezdett.
– Végérvényesen közénk tartozol.
Úgy tűnik, nem volt hiábavaló fáradtság a sok tanítás és prédikáció, amivel
annyi sok éve gyötörlek.
Maxine még érezte a mágia
jelenlétének utolsó rezgését, finoman cirógatta a bőrét, bizsergette belülről.
Doran az égkék íriszében fénylő aranykarikát nézte, ami olyan volt, mint egy
gyűrű, a mágia gyűrűje, az Igézők védjegye.
Keze Maxine karjára rebbent,
magával húzta az egyik falon feszülő, épségben megmaradt nagy tükörhöz.
– Nézd meg magad! Látod a
szemedet?
A lány észrevette a változást.
Közelebb hajolt a tükörhöz és az egyik tisztának ítélt ujjbegyével lehúzta az
alsó szemhéját.
– Mi a jó fene ez? – kicsit
megijedt a látványtól.
– Ez kedvesem, az igazi,
tisztavérű Igézők védjegye. Az erőd megszilárdult – magyarázta a férfi.
– Azért elmúlik a szememről ez az
izé? Mert elég groteszkül néz ki.
– Csak akkor tűnik elő, ha
nagyobb érzelmi hatás ér, vagy ha tombol az erőd, vagy ha rátalálsz a
magadfajtára.
– Ez valamiféle jelzésként
működik, ha találkozok egy olyannal, mint én?
– Nem így értettem. Azt jelzi, ha
megtalálod a potenciálisan alkalmas hímet. Bensőséges testi érintkezés hatására
jelenik meg a gyűrű.
Maxine zavarában félrekapta a
tekintetét, de azt még látta, hogy Doran meghatottan nézi.
– Szóval, ti Igézők vagytok? –
szólalt meg a dzsinn vidáman. – Hallottam már kósza legendákat a fajtátokról.
Nálatok titokzatosabb kreatúra kevés akad – csettintett a nyelvével. – És
veszélyesebb.
Benyúlt a farzsebébe, arany
cigarettatárcát húzott elő. Karcsú barna cigarettára gyújtott és szikrázó zöld
pillantással lassan, élvezettel fújta ki az illatos füstöt.
– Én viszont semmit sem tudok a
dzsinnekről – morogta a lány és türelmetlen mozdulattal az ajtó felé lépett.
Nagyon mehetnékje volt már, el akarta hagyni a mészárlás helyszínét, hogy ne
kelljen látnia és szagolnia a vámpírtetemeket.
– Biztosan hallottál már meséket
a lámpásban lakó szellemről, aki minden kívánságodat teljesíti.
Maxine vállat vont, ami lehetett
igen, de éppúgy nem is.
Haashim színpadiasan széttárta a
karjait.
– Na, hát olyasmi vagyok én. – A
lány kezére bökött, amelyikben a láncot markolta. – A társad jól mondta, ahhoz
a medálhoz vagyok kötve.
– Nincs szükségem egy dzsinnre –
mondta Maxine hűvösen.
– Először Arthur Gaynor is ezt
állította, aztán hamar rákapott az ízére, milyen is, ha minden valóra válik,
amit csak akar. Szerinted, hogyan építette fel ezt a birodalmat?
Doran gyanakvóan nézett rá.
– Téged használt fel?
– Tettem, amit parancsolt,
teljesítettem akármire utasított. A filmvilág császára akart lenni, hogy
mindenki a tenyeréből egyen és a lekötelezettje legyen. Nem tűrte az
ellenszegülést, így ha akadtak kétkedők és bátor vonakodók, őket is velem
intéztette el. A pojáca…! – megvetéssel dünnyögte az utolsó szót.
– Nézd, Haashim! Sajnálattal
hallom, hogy ennek az aljas vérszívónak kellett szolgálnod, és ha innen nézzük,
örülök, hogy megszakítottam a köteléket, ami hozzáfűzött. Én nem tartok igényt
a szolgálataidra, szabadon bocsátalak. Menj, amerre tetszik!
– Ez nem ilyen egyszerű. Nekem
nincs más választásom, és jelenleg neked sincs. Össze vagyunk láncolva.
Maxine megrázta a fejét.
– Nem, nem! – Újra a vérző és
fájdalomtól lüktető felkarjához kapott. – Az előbb még egymás ellen harcoltunk,
ki akartad oltani az életemet. Mégis hogy képzeled az egészet?! Jobban teszed,
ha eltakaródsz a közelemből!
Haashim elnyomta a csikket a
drága selyemtapétán, kifújta az utolsó slukk füstjét.
– Hidd el, én sem röpködök az
örömtől, hogy egy átok szabja meg az életemet! Mindig lesz egy gazdám, akit
szolgálnom kell. Te, vagy valaki más, nincs hatalmam befolyásolni. Most nálad
van a medál, te vagy az úrnőm.
– Hogyan oldhatnánk fel az átkot?
Haashim hallgatott, de elsötétülő
tekintete rossz hangulatot rántott közéjük.
A lány Doranra pillantott.
– Van ötleted?
– Bárki vetette ki ezt az erős
átkot, ha valamilyen csoda folytán sikeresen feloldanánk, a dzsinn
visszanyerhetné halandó mivoltát és meghalna.
– Micsoda? – lehelte a lány.
– A dzsinn addig halhatatlan, míg
köti az átok. Számára nem létezik szabadság.
Maxine arca elnyúlt. Már értette
Haashim borús hangulatát és a hallgatását.
– Értem – mondta rekedten,
– Tűnjünk el innen, mielőtt a
többi vámpír idegyűlik, és revánsot akar venni Gaynorért! A sebedet is el kell
látni – tanácsolta Doran.
A lány bólintott, aztán Haashimra
nézett.
– Tüntesd el a tetemeket! Ne
maradjon nyoma, hogy vámpírok voltak.
– Ahogy kívánod – hajtotta meg
magát a dzsinn.