Egy szomorú hangulatú részlet a Fekete kristályból. Éppen itt tartok az újraolvasással.

"A négyágyas kórteremben nem volt más beteg. A másik három ágy üresen állt. Megfeszítettem a vádlijaimat, hogy képes legyek megtenni azt a pár lépést Melkorig.

Nem nézett rám, a falat figyelte egyetlen ponton, mintha lenne ott valami érdekes. Hullámos haja kuszán keretezte az arcát. A tudatvesztés valami édes gyermeki ártatlanságot kölcsönzött a vonásainak. Szürke írisze tisztán csillogott a hideg neonfényben. Korábban sosem gondoltam ilyesmire, most mégis az ugrott be, hogy az édesanyja biztosan imádta kisfiúkorában ezeket a csodás szemeket, a komisz mosolyát, az egyiptomi asszony, aki megszülte őt.

- Az angyalom vagy, nem veszíthetlek el. Olyan sok minden van mögöttünk. Ha azt hiszed, most megszabadulhatsz tőlem, nagyon tévedsz. Nem rázol le ilyen könnyen. Magadhoz kötöttél, akkor viseld el, hogy ragaszkodok hozzád! Kellesz nekem. Nem akarok más pasit megszokni. A te rigolyáidat elviselem… szeretem. Amikor velem jöttél San Francisco-ba, egyikünk sem sejthette, milyen sokat kockáztatunk. Azt ígérted Thornak, hogy visszamegyünk mind. Udimu sosem bocsátja ezt meg nekem… - nyögtem és tenyerembe hajtottam az arcomat. Mégis előtörtek a könnyeim. Némán sírtam. Ő meg sem moccant, nem fordult felém, nem is tudta, hogy ott vagyok.

- Meg kell gyógyulnod! Nem hagyhatsz magamra. Nem bírom ki nélküled. Tiéd vagyok, te teremtettél és formáltál ilyenné, az én erőm a tied is. Vedd el tőlem és használd! Győzd le ezt az átkot!

A szeme megrebbent, lassan felém fordította a fejét és rám fókuszált. Látott engem, az ajka megrándult.

Hirtelen elöntött a felismerés, érzi a szagomat, talán emlékszik. A vérem segíthet neki. Ugyan nem vagyok a teremtője, de a sarja vére mindig sokat adott neki.

Elhúztam a csuklómat az arca előtt, mire élesebbé vált a pillantása.

- Legyen így! – mondtam higgadtan.

Ha Tija vére felébresztette, az enyém talán gyógyulást indíthat el.

Végtelen nyugalom szállt meg, béke borított el. Adni akartam, neki adni mindent.

Kibújtam a kabátomból és a földre eresztettem. Vámpírszívem a torkomban repkedett.

- Egyiptom istenei! Vessétek tekinteteket fiatokra és segítsetek neki! – suttogtam.

Kioldoztam az egyik szíjat, majd a másikat is a csuklóin. Egy lendülettel hasizomból felült. Sebesen mozgott, az izmai feszültek, táncoltak sápadt bőre alatt. Egyetlen pillanatig egymás szemébe meredtünk. Vártam egy apró jelet, de valami váratlan történt. Erős rántással eltépte a lábait fogva tartó szíjakat és lendült is. Pokoli gyors volt, nem is láttam pontosan, mit csinál. Megragadott és irdatlan erővel elhajított. Átrepültem az egész szobán és a szemközti falon csapódtam be. Fájdalmas reccsenéssel eltört a vállam. Még szinte le sem ért a testem a földre, amikor morogva megint felrántott, tiszta erőből a falhoz vágott, majd meglendített az üres ágyak felett és eldobott. Elsodortam egy éjjeliszekrényt, összetörtem az ágy feletti világítótestet és a kőre zuhantam. Újabb csontok törtek össze bennem. Istentelenül fájt mindenem, közel sodort az ájuláshoz. Melkor ismét ott volt felettem, megrántott és odavágott a szomszédos ágyhoz, majd le a földre. Úgy hajigált, mint egy tébolyult gorilla a rongybabát. Ereje hatalmasabb volt, mint korábban valaha. Eltörött a karom, lábam, csuklóm és a hátamban elpattant valami. Nem éreztem a törzsemet. Megszorította a fejemet és elborult tekintettel a kőhöz ütötte többször is. Azután térdre omlott és felkapta a művét. Zsinórjait vesztett marionett bábuként lógtam a karjai között. Az eszméletem lassan elszállt. Utoljára azt éreztem, hogy Melkor kíméletlenül a torkomba vágja a fogait és hörpölve nyeldekli a véremet. Míg az összes eret kiürítette a testemben, én ellebegtem a bársonyos feketeségbe. Igyál, szerelmem! Vedd el, amennyi csak kell! Mind a tied!

Kicsúsztam a testemből a súlytalan végtelenbe."

Lepjétek meg a szeretteiteket, barátaitokat, esetleg magatokat, de akár az ellenségeiteket is büntethetitek valamelyik könyvemmel! 

Íme a választék:

http://publioboox.com/ashleycarrigan

Most még halkan súgom, hogy folynak a munkálatok a Bukott angyal és A hóhér vére nyomtatott könyves megjelenésén. 

Alig várom, hogy a 'Morwen sorozat' első két kötetét a kezembe foghassam.

A.

Belebotlottam itt a blogon a régi karakter kérdőívekbe.
Jó volt visszaolvasni.
Belinkelem, talán nektek is tetszene egy kis felidézés.

Morwen:
http://ashleycarrigan.blogspot.hu/search?updated-max=2013-05-20T23:42:00%2B02:00&max-results=3



Udimu és Melkor:
http://ashleycarrigan.blogspot.hu/2013_05_01_archive.html

Erről van szó!

Ime a vadonatúj regényem!

Farkasok között

A Két lépésre a mennyországtól igazán hízelgő fogadtatása arra buzdított, hogy ezzel a könyvvel is előrukkoljak.

Romantikus hangvételű, családi viszályokkal megspékelt sztori. 

Remélem, aki kedveli ezt a műfajt, szórakoztatónak találja!

Elérhető a Publio Kiadónál e-book formájában.

http://publioboox.com/hu_HU/farkasok-kozott 

Tegyetek egy próbát! Nem bánjátok meg. 

Meglepetés!

Kedves Olvasók!

Sziasztok!

Egy kis meglepetéssel készülök. 

Hamarosan új megjelenéssel rukkolok elő.

Nemsokára megtudjátok, mi is az. 

                             

Üdv!

Ash

Nosztalgikus hangulatban:

"A srác a kezemért nyúlt, fehér bőrömet nézegette, az ujjaimmal játszadozott.

- Milyen volt, amikor ez vált belőled? – kérdezte óvatosan.

- Mire vagy kíváncsi, hogyan harapott meg, aki átváltoztatott?

- Nem, én a gyakorlati részét kérdezem, mi történik az átváltozáskor?

Pár lélegzetvételnyi ideig a szemébe meredtem, átfutott az agyamon, hogy erről soha nem beszéltem senkivel. Nem tudom azt sem, hogy a többiek hogyan vészelték át azokat az órákat, amelyeket én elfelejteni vágytam. Igazából nem láttam még más vámpír átalakulását, soha nem voltam szemtanúja valaki más vérivóvá válásának konkrét folyamatának. Miután Aailisht megharaptam és átadtam neki az új életet, én elvonultam a kastély sötét pincéjének mélyére lábadozni, hogy összeégett sebeim hosszú gyógyulását megkezdjem. Nem voltam ott, amikor megtörtént, nem lehettem mellette. Gabrielt elrabolta Castus, ő már vámpírrá alakult, mikor viszontláttam, Mirandát pedig szintén tőlem távol változtatták át. Nem voltam benne biztos, hogy beszélni akarok azokról a kellemetlen, de kötelező velejárókról, amik az átalakulási procedúra részei.

Azon a bizonyos karácsony éjjelen, amikor Leonardó vére új életre keltett, még halovány fogalmam sem volt mi vár rám. Kiléptem annak a háznak az ajtaján, mert úgy éreztem, enyém a világ és szabad vagyok, úgy miként még soha korábban. Legszívesebben ma is elfeledném azokat az órákat, amik utána következtek.

Gyönyörű vörös estélyi ruhában és kabátban indultam a jéghideg, havas éjszakába, ruhám elején hatalmas szakadás éktelenkedett, ahol a kard belém hatolt, hogy kioltsa emberi életemet. A hideg bekúszott a vékony anyag alá és a bőrömet csipkedte, de én nem akartam erre figyelni. Valami új, addig ismeretlen erő hajtott, űzött ki a sötétbe és én mentem, mint a megszállott, gázoltam a hóban, mert erősnek, legyőzhetetlennek éreztem magam. Vaktában választottam irányt, arra indultam, amerre a lábaim vittek, az éjszakai levegő megrészegített. Az utcák kihaltak voltak, az emberek otthonaikban ünnepelték a karácsonyt. Csendes parkban tört rám az első rosszullét hullám, olyan sebesen rohant fel a gyomromból a rettenetes, feszítő érzés, hogy csupán annyit tudtam tenni, hogy térdre rogytam a hóban. A rángatózó gyomrom kiadta magából, ami bennem volt, valami szörnyű szagú és állagú miazmát, ami semmiképp nem emlékeztetett ételre. Forgott velem a világ, szemeim könnyben úsztak, hosszú percekig öklendeztem. Azután hóval lemostam az arcomat és a halovány derengésű lámpaoszlop alatt láttam, hogy a hó véres és a tenyerem is. Alig bírtam feltápászkodni, gyenge voltam, a szagok irtózatos erővel rohanták meg az érzékszerveimet. Arra gondoltam, visszamegyek Leóék házához, de már túl messzire elcsavarogtam onnan és nem éreztem magamban elég erőt, hogy arra induljak. Botorkálva elhagytam a parkot, a hó szőnyegként simult a talpam alá, alig láttam, merre megyek. Kirakatokkal teli utcán haladtam végig, a bensőmet megint feszítette a borzalmas, görcsös nyomás. Betántorogtam egy üzlet melletti beugróba és már zubogott is fel a torkomon a sűrű szenny. De ez nem volt elég, akaratomtól függetlenítve a beleim is kiürültek. Mocsokban, bűzben fetrengtem a hólében, zokogni kezdtem úgy megijedtem a testemben végbemenő iszonyattól. Az egész szám sajgott, zsibbadt, de lassan lecsillapodott a fojtogató öklendezés, könnyebbnek éreztem magam. Megint hóval mostam le az arcomat, próbáltam ledörgölni a lábaimról, ruhámról a szennyet, kevés sikerrel. A nyelvemmel éreztem, hogy a szemfogaim nagyobbak és hegyesek lettek, nem voltam naiv, tisztában voltam vele, hogy Leó mit tett velem, megértettem, hogy ez valami olyasmi, amin át kell esnem. Előbújtam az utcára, rettenetesen éreztem magam, egy új megfoghatatlan hiány támadt fel bennem, ahogy a bensőm megkönnyebbült. Egy kirakat előtt álltam, az üveg visszatürközte a képemet, ostobán bámultam a csapzott nőt, én voltam és mégsem. Fejjel előre a kirakatnak dőltem, tanultam újra lélegezni, a hideg vastag üvegtábla nyugtatóan hűsítette a homlokomat.

Egy idegen lépett mellém. A férfi segítőkész hangon megkérdezte, jól vagyok-e és nincs-e szükségem orvosra. Az érzékeim azonnal őrült táncra perdültek, eluralkodott fölöttem a belül növekvő vágy, a lesben kushadó, éhes vad. A testem tudta, mit kell tenni és az irányítás hosszú percekre kicsúszott a kezeim közül.

Az első evés, az első vér örökre bevésődött az agyamba, az a fényesen szikrázó, robbanásszerű élvezet elsöpört, letarolt, semmihez sem hasonlítható élményt tudott nyújtani. Felébredtem egy új életre. Vad, eszeveszett tempóban rohantam, csak az járt a fejemben, hogy minél távolabb kerüljek a halott férfitől. Hazamentem a lakásomba, fogalmam sem volt, hova máshová mehettem volna. A kabátom zsebében ott volt a kulcs, a ház néma volt körülöttem, miközben az emeletek közt siklott a lift. A lakásba érve letéptem magamról a bűzös, mocskos rongyaimat és a forró zuhany alatt tíz körömmel csutakoltam magam tisztára. Addig dörzsöltem, kapartam a bőrömet, míg vörös, véres csíkokat szántottam rá, de mire felöltöztem a karmolások rémisztő tempóban begyógyultak. A tükörbe néztem, tudtam, mi vagyok, mivé lettem. Az arcom, a bőröm sápadt volt, a világosbarna íriszem csaknem borostyán sárgára fakult és különös fénnyel csillogott a neonnál. A lopott vér tűzként lobogott bennem és éreztem, ennél több kell, még több, mert sosem elég.

Összekapkodtam pár holmit, útlevelet, készpénzt, a bankkártyámat és leléptem. Nem voltam többé az, aki azelőtt, nem mehettem így vissza Leonardóhoz. Ő tett szörnyeteggé, ő csinálta belőlem ezt az örökké éhes vadat.

Egy külvárosi motelbe mentem, szobát vettem ki, vészesen közeledett a hajnal, minden porcikámban éreztem a zsibbadást, hogy elhagy az erőm. Csendre és sötétségre vágytam, abban reménykedtem, majd a következő nap, amikor felkelek, minden más lesz. De nem lett, soha többé. Két éjszakával később elhagytam a várost és Leonardót nem láttam viszont többé.

Azóta gyakran töprengtem rajta, hogy mi lett volna, ha visszamegyek abba a régi házba és Leóval maradok, talán még életben lenne? Nem tudom a választ, sosem fogom megtudni, mi lett volna ha… "

Sápadt árnyak -  részlet

Ma este befejezem a Lángoló máglya olvasását.

2004-ben írtam, tíz éve. 

Tudjuk, (azok, akik olvasták annak idején itt blogon), hogy merre kanyarodik a sztori. 

Közületek sokan Udimut favorizálták. Ő volt a non plus ultra. Nekem is. :) Még ma is az.

Az utolsó részben neki is jut szerep bőven. Jó lesz  viszontlátni. Alig várom.

Addig ezt találtam. Róla szól:

'Az esős éjszaka illata semmihez sem volt hasonlítható, beburkolt, mint egy lágy köntös. Az elmúlt napokon járt az eszem, sok minden történt, de leginkább Udimu viselkedése tett rám mély benyomást. Teljesen megváltozott, nem csupán barátként állt mellettem, megvillantotta a hímet előttem, úgy is mondhatnám, kilépett a fényre, és ami eddig árnyékban várt, most teljes valójában megmutatkozott. A legmeglepőbb az volt, ahogyan reagáltam rá, mintha felébredtem volna valami hosszú, zsibbadt álomból. A barátságunk régi volt, szoros és biztos kapocs, elkényelmesedtem benne és magától értetődőnek vettem. Soha nem kételkedtem benne, ahogyan a szülei szeretetében sem kételkedik az ember, csak elfogadja és lubickol benne. Élveztem, hogy büntetlenül megölelhetem, gyönyörködhetek a szépségében, kisajátíthatom a társaságát és mindent megbeszélhetek vele. Bizony, olykor vissza is éltem a helyzettel, azzal, hogy tudtam, nem mond nemet. Nekem ő mindig ott volt, akkor is, ha Melkorral problémáim akadtak, soha nem kért számon, nem követelőzött, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És mit adtam én cserébe? Nem sokat. Most, amikor végre kimondta, mire vágyik, úgy viselkedtem, mint egy riadt kamaszlány, pedig a lelkem mélyén, azt hiszem, én is akarom. Az más kérdés, hogy nem fogom megtenni, nem fogadhatom el a vérét, azt, hogy megossza velem a hatalmát.'