Látogatók

2014. november 25., kedd

Egy szomorú hangulatú részlet a Fekete kristályból. Éppen itt tartok az újraolvasással.



"A négyágyas kórteremben nem volt más beteg. A másik három ágy üresen állt. Megfeszítettem a vádlijaimat, hogy képes legyek megtenni azt a pár lépést Melkorig.
Nem nézett rám, a falat figyelte egyetlen ponton, mintha lenne ott valami érdekes. Hullámos haja kuszán keretezte az arcát. A tudatvesztés valami édes gyermeki ártatlanságot kölcsönzött a vonásainak. Szürke írisze tisztán csillogott a hideg neonfényben. Korábban sosem gondoltam ilyesmire, most mégis az ugrott be, hogy az édesanyja biztosan imádta kisfiúkorában ezeket a csodás szemeket, a komisz mosolyát, az egyiptomi asszony, aki megszülte őt.
- Az angyalom vagy, nem veszíthetlek el. Olyan sok minden van mögöttünk. Ha azt hiszed, most megszabadulhatsz tőlem, nagyon tévedsz. Nem rázol le ilyen könnyen. Magadhoz kötöttél, akkor viseld el, hogy ragaszkodok hozzád! Kellesz nekem. Nem akarok más pasit megszokni. A te rigolyáidat elviselem… szeretem. Amikor velem jöttél San Francisco-ba, egyikünk sem sejthette, milyen sokat kockáztatunk. Azt ígérted Thornak, hogy visszamegyünk mind. Udimu sosem bocsátja ezt meg nekem… - nyögtem és tenyerembe hajtottam az arcomat. Mégis előtörtek a könnyeim. Némán sírtam. Ő meg sem moccant, nem fordult felém, nem is tudta, hogy ott vagyok.
- Meg kell gyógyulnod! Nem hagyhatsz magamra. Nem bírom ki nélküled. Tiéd vagyok, te teremtettél és formáltál ilyenné, az én erőm a tied is. Vedd el tőlem és használd! Győzd le ezt az átkot!
A szeme megrebbent, lassan felém fordította a fejét és rám fókuszált. Látott engem, az ajka megrándult.
Hirtelen elöntött a felismerés, érzi a szagomat, talán emlékszik. A vérem segíthet neki. Ugyan nem vagyok a teremtője, de a sarja vére mindig sokat adott neki.
Elhúztam a csuklómat az arca előtt, mire élesebbé vált a pillantása.
- Legyen így! – mondtam higgadtan.
Ha Tija vére felébresztette, az enyém talán gyógyulást indíthat el.
Végtelen nyugalom szállt meg, béke borított el. Adni akartam, neki adni mindent.
Kibújtam a kabátomból és a földre eresztettem. Vámpírszívem a torkomban repkedett.
- Egyiptom istenei! Vessétek tekinteteket fiatokra és segítsetek neki! – suttogtam.
Kioldoztam az egyik szíjat, majd a másikat is a csuklóin. Egy lendülettel hasizomból felült. Sebesen mozgott, az izmai feszültek, táncoltak sápadt bőre alatt. Egyetlen pillanatig egymás szemébe meredtünk. Vártam egy apró jelet, de valami váratlan történt. Erős rántással eltépte a lábait fogva tartó szíjakat és lendült is. Pokoli gyors volt, nem is láttam pontosan, mit csinál. Megragadott és irdatlan erővel elhajított. Átrepültem az egész szobán és a szemközti falon csapódtam be. Fájdalmas reccsenéssel eltört a vállam. Még szinte le sem ért a testem a földre, amikor morogva megint felrántott, tiszta erőből a falhoz vágott, majd meglendített az üres ágyak felett és eldobott. Elsodortam egy éjjeliszekrényt, összetörtem az ágy feletti világítótestet és a kőre zuhantam. Újabb csontok törtek össze bennem. Istentelenül fájt mindenem, közel sodort az ájuláshoz. Melkor ismét ott volt felettem, megrántott és odavágott a szomszédos ágyhoz, majd le a földre. Úgy hajigált, mint egy tébolyult gorilla a rongybabát. Ereje hatalmasabb volt, mint korábban valaha. Eltörött a karom, lábam, csuklóm és a hátamban elpattant valami. Nem éreztem a törzsemet. Megszorította a fejemet és elborult tekintettel a kőhöz ütötte többször is. Azután térdre omlott és felkapta a művét. Zsinórjait vesztett marionett bábuként lógtam a karjai között. Az eszméletem lassan elszállt. Utoljára azt éreztem, hogy Melkor kíméletlenül a torkomba vágja a fogait és hörpölve nyeldekli a véremet. Míg az összes eret kiürítette a testemben, én ellebegtem a bársonyos feketeségbe. Igyál, szerelmem! Vedd el, amennyi csak kell! Mind a tied!
Kicsúsztam a testemből a súlytalan végtelenbe."





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írj megjegyzést: