Némi változás

 Mivel 2010-óta blogolok, előbb csak a Morwen könyvekkel, - miután azokat mindet töröltem, már csak ezzel a mostani bloggal, - és mindig őszintén megosztottam veletek az éppen aktuális fejleményeket, min dolgozom, mi hol tart, stb. Ezt az infót is elmondom, mielőtt jönnének a kérdések.

2012-ben jelent meg az első könyvem a Publio Kiadó gondozásában, Halál és Gloria címmel, amit azután még 13 db más könyv követett a sorban. Emlékeztek? Az volt az első alkalom, hogy hosszú idő, kishitűség, hezitálás és baráti unszolás után publikáltam és nyilvánosan elérhető lett egy könyvem. 

Most letelt a nyolc év kiadói jog és én nem hosszabbítottam meg újabb nyolc évre, hanem visszavontam a könyvet. Vagyis, ez annyit jelent, hogy mostantól a Halál és Gloria nincs semmilyen kereskedelmi forgalomban. Ha valahol felkerül az csakis illegálisan történik, ami ellen fellépek, nehezített verzióban polgári peres úton. Minden jog nálam van.

Nincs mögötte semmi extra esemény, a Publio Kiadó és én továbbra is jól megvagyunk a többi könyvemmel, köszönjük szépen. Nincs gáz.

Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a könyvet vissza akartam venni magamhoz, mert ráfér egy feljavítás, mind beltartalom, mind borító ügyben, amire mostanában egészen biztosan nem kerül sor, mert nem fér bele a terveimbe. De egyszer majd lehetséges, és akár ugyanezen a platformon (Publio, vagy más) még kiadásra kerülhet. 

A könyvről annyit érdemes tudni, hogy a főszereplő kapcsolja össze a többi ilyen műfajú könyveim világát. Értsd: a Morwen sorozatot, a Negin részeit. Rémlik? Ha meg már itt tartunk, akkor a vámpírokon keresztül még az Igézőket is.  Ezt mondjuk, inkább azok tudhatják, akik nem csak a romantikus műveimet olvassák.

Ez volt az ajánlószövege:

A Halál és Gloria című misztikus kalandregény eseménysorozata átível az időn, napjainkból az ókorba. A főhős kalandos és meglehetősen hosszúra nyúlt életének szakaszait kísérhetjük végig. Gloria különleges adomány birtokosa; halhatatlan. Viszontagságos utat jár be, kijut neki a megpróbáltatásokból, bánatból és boldogságból is. Rég letűnt kor csodás birodalmain át vezet a történet, valós helyszíneket járhatunk be és valaha élt történelmi figurák is felbukkannak. Egy asszonynak akkor sem könnyű a sorsa, ha örök életű. Meg kell küzdenie az üldözőivel, akik a fejét akarják, szembe nézni a veszteségekkel, az örökös magánnyal és a halhatatlanság árnyoldalaival.Kit tehet maradéktalanul boldoggá a halhatatlanság, ha el kell szakadnia a szeretteitől, családjától, kedvesétől, az egész addigi környezetétől? Gloria megnyerő egyénisége azonnal magára vonja a figyelmet és el sem ereszti többé. Mindenkinek sok szeretettel ajánlom a hajdani Ízisz papnő színes és csupa izgalmat ígérő történetét, melyből nem hiányozhatnak a pergő akciójelenetek és az érzelmek sem.

Egy olyan részlettel búcsúzom a halhatatlan Gloriától, ami jól megmutatja, hogyan illeszkedik a többi regényemhez.

/A rend kedvéért: Az ágyban fekvő sebesült nő nem más, mint Morwen, miután a vén hülye Cornéliusszal megvívott a Sápadt árnyakban. A pasit meg nem kell bemutatnom a régi olvasóimnak. :) /

Ég veled, Gloria! Még egészen biztosan találkozunk más történetekben. 

Addig is, vigyázz a fejedre drága barátném!

„Határozottan bekopogtam. Nem kellett sokáig várnom és kinyílt az ajtó. Melkor őszinte meglepetéssel az arcán meredt rám. Mit sem változott, osztozhattunk ezen a csodás tulajdonságon. Mindösszesen a haja volt rövidebb annál, ahogy máskor viselte.

– Jó reggelt! – mondtam, mintha csak tegnap váltunk volna el. Pedig annál azért régebben volt.

– Tija!

– Beszélnem kell veled.

Feszültség villant a tekintetében.

– Ez nem a legalkalmasabb pillanat.

– Nem jókedvemben jöttem le hozzád, elhiheted.

Melkor átnézett a vállam felett, az utcát kémlelte, azután intett.

– Gyere be!

Bár nagyon sok ideje nem voltunk már egy pár, mégis különösen szoros kapcsolat maradt közöttünk. Az eltelt évezredek során többször is kereszteződtek az útjaink, és minden alkalommal újra felszikrázott közöttünk a régi szenvedély. Kicsit olyan volt ez, mintha nem tudnánk, vagy nem akarnánk végleg elszakadni egymástól.

– Bocsáss meg, hogy zavarlak!

– Hogy találtál meg? – kérdezte és tetőtől talpig végigmért.

Rámosolyogtam.

– Tudom, hogy ász vámpírnak tartod magad, de nem volt olyan átkozottul komplikált. Nagyjából mintegy harminc éve élünk ugyanebben a városban.

Felvonta a szemöldökét.

– És kibírtad, hogy nem kerestél meg?

A vonzereje most is hibátlanul működött, sikerült újra eszembe juttatnia, mennyire sajnálom, hogy nem tudunk együtt élni.

– Az önuralmam az egyik erősségem. Emlékszel? – pillantottam rá.

– Mindenre jól emlékszem.

Szétnéztem az ízlésesen berendezett nappaliban.

– A segítségedre van szükségem, Melkor.

– Bajban vagy?

– Nem annyira én, de egy számomra nagyon fontos ember.

– Mit akarsz tőlem?

– Arra apellálok, hogy régi, nagyon régi barátok vagyunk, és annyi mindent megtettünk már egymásért… – kezdtem.

– Tija! Erre nincs szükség – emelte fel a kezét. – Nem kell hízelegned, ha a segítségemet akarod.

Felsóhajtottam.

– Oké. Nestor a nyomomban van, súlyosan megsebezte a férfit, aki fontos nekem. Nem fordulhatok máshoz, benned bízom. A véredre van szükségem.

A férfi először meglepődött, azután a fejét ingatva elmosolyodott.

– Ezen már túl vagyunk. Tudod jól, hogy nem segít rajtad.

– Nem nekem kell – vágtam közbe. – A férfi halandó, rajta kell segíteni.

– Már kétszer említetted vele kapcsolatban a ’fontos’ szót. Ki ő, a kedvesed?

– Igen. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az élete van veszélyben. Ha nem akad össze velem, ez nem történik meg vele. Én sodortam bajba.

– Nem engedhetem, hogy a véremmel hazardírozz, ahhoz túl értékes. A felelősség az enyém – figyelmeztetett.

– Nem akarok belőle vámpírt csinálni. Ha ezt tervezném, egyenesen téged hívnálak oda a kórházba, hogy változtasd át. Csak egy kevés kellene a véredből, hogy felerősíthessem a sérülésből, és elvihessem innen jó messzire, ahol Nestor nem talál ránk. Persze, más vámpírokat is ismerek, de te vagy az egyetlen, akiben vakon megbízok.

– Ez több mint hízelgő, mégis meg kell tagadnom tőled – mondta a férfi.

Lehajtottam a fejemet.

– Értem. Bocsáss meg, hogy háborgattalak!

Mielőtt az ajtóhoz mentem volna, észrevettem, hogy vérnyomok vannak a padlón.

– Minden rendben van? – pillantottam fel Melkorra.

Követte a tekintetem és ő is látta a foltot.

– Nehéz éjszaka van mögöttem. – A hálószoba irányába fordította a fejét. – Van nálam valaki.

Zavaromban összehúztam a kórházi kabátot magamon.

– Ó, akkor nem tartalak fel. Nem akarok zavarni.  – A kezem már a kilincsen volt és résnyire kirántottam az ajtót.

Melkor a tenyerét az ajtódeszkára nyomta és belökte, hogy becsukódott.

– Igazság szerint, még jókor is jöttél. Egy sebesült társam van nálam. Múlt éjjel csúnya összecsapásban vett részt. Mivel orvos vagy, talán jobban el tudod látni, mint én.

Felszegtem az államat, volt bennem egy cseppnyi dac. Mégis ezt miként képzeli? Ő nem segít nekem, de tőlem elvárja?

Megérintette a vállamat.

– Kérlek!

Lendületesen elléptem mellette és bementem a hálószobába. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva, csak egy kis olvasólámpa világított. Ennyi fény is elég volt, hogy lássam, egy nő fekszik az ágyban. Közelebb léptem.

Hosszú sötét haja szétterült a feje körül. Arcán zúzódások sötétlettek és az egyik szemöldöke csúnyán felszakadt. Szépsége így is szembeszökő volt, mint ahogy az is, hogy nem halandó.

– Mi történt vele? – kérdeztem halkan a férfitól, aki közben az ajtóban megállt.

– Megverekedett egy öregebb fajtársunkkal. Van a hátán egy rémes vágás – felelte.

– Ki ez a lány?

Melkor a szemembe pillantott.

– A sarjam, és annál még sokkal több.

Azonnal megértettem. Elhúztam a számat.

– Látod? Neked is van valakid, aki nagyon fontos a számodra és félted.

Bólintott.

– Úgy van.

– Van itthon kötszered és ragtapaszod?

Melkor két pillanaton belül a kezembe nyomta a gyógyszeres ládát, amiben akadt pár használható kellék.

– Segíts levetkőztetni! – kértem.

Közös erővel lecibáltuk a nő szakadt ruháit, aztán amikor már csak fehérneműben volt Melkor felegyenesedett.

– Jobb, ha én kimegyek.

– Mióta vagy ilyen tartózkodó? – lestem fel rá.

– Azt hiszem, nem örülne, ha ilyen kiszolgáltatott állapotban bámulnám – mondta és kiment.

Rutinos mozdulatokkal oldalra fordítottam az öntudatlan nőt és gondosan megtisztogattam a kés vágta hosszú sebet a hátán, majd bekötöztem. Párnákkal kitámogattam, hogy ne nyomja a sebet, amikor visszafordítom. A szemöldöksebét is elláttam, és szépen betakartam.

Alaposan megnéztem magamnak a fiatal nőt. Szép volt hibátlan sápadt vámpírbőrével, sűrű fekete pilláival, telt ajkával. Azonnal megéreztem, hogy Melkor milyen nagyon szereti ezt a lányt.

Saját gondolataimtól szórakozottan léptem ki a szobából. Melkor ott állt, csaknem beleütköztem.

– Te őrt álltál itt? – kérdeztem.

– Nem akartam, hogy ha magához tér, kárt tegyen benned, vagy megmarjon.

– Túlélném – legyintettem.

– Köszönöm, Tija.

– Nekem úgy tűnik, van némi hasonlóság közte és köztem – böktem a fejemmel a hálószoba irányába.

– Meglehet. – Melkor zsibbasztóan vonzó tekintetét az arcomon pihentette. – Mindketten találtunk magunknak valakit, akit megalkuvások nélkül szerethetünk.

– Igen – bólintottam és elszorult a torkom.

Őszintén sajnáltam, hogy nem lehetek én az. A szívemben Melkornak örök helye van.

Felemelte a kezét, tenyerébe fogta az arcomat és néhány néma pillanatig csak néztük egymást. Megfogtam a csuklóját, megszorítottam és lehunytam a szememet, hogy ne láthassa a felgyülemlő könnyeimet.

– Mennem kell – mondtam halkan.

– Megadom, amit kérsz. – Szürke íriszében megcsillant a lámpafény.

– Az előbb elutasítottál.

– Meggondoltam. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam érne bánat és boldogtalan lennél. Adok a véremből, amennyit akarsz.

Felindultságomban halkan elnevettem magam, aztán elcsuklott a hangom. Két tenyerembe fogtam az arcát és lehúztam magamhoz. Úgy néztünk egymásra, olyan közelről, mintha a következő pillanatban összeérne az ajkunk egy csókban. Mégsem tettük meg.

– Mindig… – súgta Melkor a számra.

– Igen – leheltem.

Nem kellett több, mindketten tudtuk, hogy az érzéseink mit jelentenek, ahogy azt is, hol szabtuk meg a határt.

Elengedtem, és a kabátom zsebébe dugtam a kezem. Előhúztam egy fecskendőt és egy zárható fiolát. Melkor leült a nappaliban egy fotelbe és szótlanul hagyta, hogy a tűt a vénájába szúrjam. Sűrű sötétvörös vére a fiolába csorgott.

– Itt az ideje, hogy legyőzd Nestort! – mondta, amikor végeztünk.

– Nincs más választásom. Ha esetleg rajta vesztek és nem látjuk egymást többé, én… – kezdtem, de a férfi a mutatóujját a számra tette, hogy hallgassak el.

– Ha Nestor megöl téged, ő sem éli túl – mondta határozottan.

– Melkor, ne avatkozz bele az ügyeinkbe!

– Nem viccelek, Tija! Saját kezűleg fogok gondoskodni róla. Ez egy ígéret.

Eltettem az eszközeimet és felálltam.

– Tartozom neked – mondtam. – Ha kívánod, cserébe a nagylelkű és értékes segítségedért, felajánlom a saját véremet.

Talpra állt előttem.

– Igen, kívánom. Mindig kívánom a véredet, de erre semmi szükség. Nem kell viszonoznod.

Rámosolyogtam, aztán megfordultam és csendes léptekkel távoztam. Irigyeltem a lányt odabent, aki iránt Melkor olyan erős szerelmet táplált. Mindenki a saját fajtájával kezdjen. Ősi igazság.”

 

 

 

Részlet 2.

 A mai részlet a Sápadt árnyak - Morwen sorozat 4. részből van.

Ebben a kötetben Morwenék a Tanács parancsára a Vérbálon keresik a fő gonoszt. Direkt nem a bálról hoztam részletet, mert azt inkább olvassátok el a könyvben. Most Morwent hallgassuk meg!

***spoiler***

Christian előjött a fürdőszobából, rajta is fekete pamut nadrág volt, fehér csíkkal az oldalán, felső teste meztelen. Leült az ágy szélére, egy törölközővel a nedves haját dörgölte és ekkor láttam meg a bőrén a foltokat, körben a nyakán Cornélius vaspánt ujjainak nyomát, a lapockáján húzódó zúzódásokat, ahol a falnak préselődött. Tudtam, hogy fájnak és holnapra még jobban fognak, csúnya mély lila véraláfutások lesznek belőlük.

– Az a szemét! – sziszegtem halkan, miközben Chris leengedte a törölközőt, majd óvatosan mozogva az ágy végére terítette.

– Nyugi, rendbe fogok jönni! – csitított. – Hozzá vagyok szokva az ilyesmihez.

Sóhajtottam, aztán elhúztam a konyhába. Valaki volt olyan jó és feltöltötte a jégkockatartót vízzel, így nem volt más dolgom, mint találtam egy nejlonzacskót, belezúdítottam a jeget, aztán egy törölközőbe csavartam az egészet és visszatipliztem a hálóba, majd Chris nyakára nyomkodtam. A srác sikongatva rángatózott a jég alatt, de hagyta, hogy a zúzódásaira szorítsam.

– Ma megvolt az első udvarlód, aki a függőségedre hajtott és nem kérdezgette akarod-e – mondtam neki.

– Ha Cornélius megharap, vele is azt éreztem volna, mint veled? – kérdezte, miközben a jeget a lapockájára csúsztattam.

– Nem, az olyan lett volna, mintha valaki alaposan megerőszakolt volna, és a tested kiszolgálná, mert nem tudsz ellene tenni.

– Jézusom, Morwen! Mintha olyannal dugnék, akivel nem akarnék soha, de mégis a szervem meg tudja tenni, mert egyszerűen fizikálisan képes rá?

– Aha, úgy valahogy – bólintottam.

Christian elcsendesedett, kezét az enyémre fonta, átvette tőlem a jégkupacot, aztán magának nyomkodta a nyakára.

– Ez undorító – nyögte.

Leültem mellé az ágyra, néztem feszes barna bőrű, izmos testét, rajta a csúnya, árulkodó nyomokat. Holnap éjjel az én kis kedves ölebemet, ahogy Melkor nevezte, elviszem a csúnya, gonosz agyaras vérszopók közé, veszélynek teszem ki, mert így kívánja a küldetés. Nem voltam túl büszke magamra. Hagytam, hadd járja meg a gondolatait az összes szörnyű elképzelés, ami csak felmerülhet benne az erőszakkal kapcsolatban. Azt akartam, hogy elővigyázatosabb legyen, sokkal óvatosabb. Hirtelen a szemembe nézett, elkapta a pillantásomat és olvasott az arcomról.

– Féltesz engem, igaz?

– Minden okom megvan rá – bólintottam.

– Kösz, hogy megvédtél.

– Nem kell megköszönnöd, Christian.

A srác a kezemért nyúlt, fehér bőrömet nézegette, az ujjaimmal játszadozott.

– Milyen volt, amikor ez vált belőled? – kérdezte óvatosan.

– Mire vagy kíváncsi? Hogyan harapott meg, aki átváltoztatott?

– Nem, én a gyakorlati részét kérdezem. Mi történik az átváltozáskor?

Pár lélegzetvételnyi ideig a szemébe meredtem, átfutott az agyamon, hogy erről soha nem beszéltem senkivel. Nem tudom azt sem, hogy a többiek hogyan vészelték át azokat az órákat, amelyeket én elfelejteni vágytam. Igazából nem láttam még más vámpír átalakulását, soha nem voltam szemtanúja valaki más vérivóvá válásának konkrét folyamatának. Miután Aailisht megharaptam és átadtam neki az új életet, én elvonultam a kastély sötét pincéjének mélyére lábadozni, hogy összeégett sebeim hosszú gyógyulását megkezdjem. Nem voltam ott, amikor megtörtént, nem lehettem mellette. Gabrielt elrabolta Castus, ő már vámpírrá alakult, mikor viszontláttam, Mirandát pedig szintén tőlem távol változtatták át. Nem voltam benne biztos, hogy beszélni akarok azokról a kellemetlen, de kötelező velejárókról, amik az átalakulási procedúra részei.

Azon a bizonyos karácsony éjjelen, amikor Leonardo vére új életre keltett, még halovány fogalmam sem volt, mi vár rám. Kiléptem annak a háznak az ajtaján, mert úgy éreztem, enyém a világ és szabad vagyok, úgy miként még soha korábban. Legszívesebben ma is elfeledném azokat az órákat, amik utána következtek.

Gyönyörű vörös estélyi ruhában és kabátban indultam a jéghideg, havas éjszakába, ruhám elején hatalmas szakadás éktelenkedett, ahol a kard belém hatolt, hogy kioltsa emberi életemet. A hideg bekúszott a vékony anyag alá és a bőrömet csipkedte, de én nem akartam erre figyelni. Valami új, addig ismeretlen erő hajtott, űzött ki a sötétbe és én mentem, mint a megszállott, gázoltam a hóban, mert erősnek, legyőzhetetlennek éreztem magam. Vaktában választottam irányt, arra indultam, amerre a lábaim vittek, az éjszakai levegő megrészegített. Az utcák kihaltak voltak, az emberek az otthonaikban ünnepelték a karácsonyt.

Csendes parkban tört rám az első rosszullét hullám, olyan sebesen rohant fel a gyomromból a rettenetes, feszítő érzés, hogy csupán annyit tudtam tenni, hogy térdre rogytam a hóban. A rángatózó gyomrom kiadta magából, ami bennem volt, valami szörnyű szagú és állagú miazmát, ami semmiképp nem emlékeztetett ételre. Forgott velem a világ, szemem könnyben úszott, hosszú percekig öklendeztem. Azután hóval lemostam az arcomat és a halovány derengésű lámpaoszlop alatt láttam, hogy a hó véres és a tenyerem is. Alig bírtam feltápászkodni, gyenge voltam, a szagok irtózatos erővel rohanták meg az érzékszerveimet. Arra gondoltam, visszamegyek Leóék házához, de már túl messzire elcsavarogtam onnan és nem éreztem magamban elég erőt, hogy arra induljak. Botorkálva elhagytam a parkot, a hó szőnyegként simult a talpam alá, alig láttam, merre megyek.

Kirakatokkal teli utcán haladtam végig, a bensőmet megint feszítette a borzalmas, görcsös nyomás. Betántorogtam egy üzlet melletti beugróba és már zubogott is fel a torkomon a sűrű szenny. De ez nem volt elég, akaratomtól függetlenítve a beleim is kiürültek. Mocsokban, bűzben fetrengtem a hólében, zokogni kezdtem úgy megijedtem a testemben végbemenő iszonyattól. Az egész szám sajgott, zsibbadt, de lassan lecsillapodott a fojtogató öklendezés, könnyebbnek éreztem magam. Megint hóval mostam le az arcomat, próbáltam ledörgölni a lábaimról, ruhámról a szennyet, kevés sikerrel. A nyelvemmel éreztem, hogy a szemfogaim nagyobbak és hegyesek lettek, nem voltam naiv, tisztában voltam vele, hogy Leó mit tett velem, megértettem, hogy ez valami olyasmi, amin át kell esnem. Előbújtam az utcára, rettenetesen éreztem magam. Új megfoghatatlan hiány támadt fel bennem, ahogy a bensőm megkönnyebbült.

Egy kirakat előtt álltam, az üveg visszatürközte a képemet, ostobán bámultam a csapzott nőt, én voltam és mégsem. Fejjel előre a kirakatnak dőltem, tanultam újra lélegezni, a hideg vastag üvegtábla nyugtatóan hűsítette a homlokomat.

Egy idegen lépett mellém. A férfi segítőkész hangon megkérdezte, jól vagyok-e és nincs-e szükségem orvosra. Az érzékeim azonnal őrült táncra perdültek, eluralkodott fölöttem a belül növekvő vágy, a lesben kushadó, éhes vad. A testem tudta, mit kell tenni és az irányítás hosszú percekre kicsúszott a kezeim közül.

Az első evés, az első vér örökre bevésődött az agyamba, az a fényesen szikrázó, robbanásszerű élvezet elsöpört, letarolt, semmihez sem hasonlítható élményt tudott nyújtani. Felébredtem egy új életre.

Vad, eszeveszett tempóban rohantam, csak az járt a fejemben, hogy minél távolabb kerüljek a halott férfitől. Hazamentem a lakásomba, fogalmam sem volt, hova máshová mehettem volna. A kabátom zsebében ott volt a kulcs, a ház néma volt körülöttem, miközben az emeletek közt siklott a lift. A lakásba érve letéptem magamról a bűzös, mocskos rongyaimat és a forró zuhany alatt tíz körömmel csutakoltam magam tisztára. Addig dörzsöltem, kapartam a bőrömet, míg vörös, véres csíkokat szántottam rá, de mire felöltöztem a karmolások rémisztő tempóban begyógyultak.

A tükörbe néztem, tudtam, mi vagyok, mivé lettem. Az arcom, a bőröm sápadt volt, a világosbarna íriszem csaknem borostyán sárgára fakult és különös fénnyel csillogott a neonnál. A lopott vér tűzként lobogott bennem és éreztem, ennél több kell, még több, mert sosem elég.

Összekapkodtam pár holmit, útlevelet, készpénzt, a bankkártyámat és leléptem. Nem voltam többé az, aki azelőtt, nem mehettem így vissza Leonardóhoz. Ő tett szörnyeteggé, ő csinálta belőlem ezt az örökké éhes vadat.

Egy külvárosi motelbe mentem, szobát vettem ki. Vészesen közeledett a hajnal, minden porcikámban éreztem a zsibbadást, hogy elhagy az erőm. Csendre és sötétségre vágytam, abban reménykedtem, majd a következő nap, amikor felkelek, minden más lesz. De nem lett, soha többé.

Két éjszakával később elhagytam a várost és Leonardót nem láttam viszont többé.

Azóta gyakran töprengtem rajta, hogy mi lett volna, ha visszamegyek abba a régi házba és Leóval maradok, talán még életben lenne? Nem tudom a választ, sosem fogom megtudni, mi lett volna ha…

 

Christian a válaszomra várt.

– Nem kellemes az átváltozás, olyan, mint egy foghúzás, szar, de miután vége, gyorsan elfelejted – mondtam végül.

– Fájdalmas, igaz?

– Nem is akarsz vámpír lenni, akkor miért akarod tudni?

Christian vállat vont.

– Hátha meggondolom magam.

– Csaknem? – mosolyogtam kék szemébe. – Ha eljön az idő, okvetlenül szólj!

A szaporán csepegve olvadozó jeges csomagot leengedte az ölébe és a tekintete komollyá mélyült.

– És megtennéd velem?

Lágyan megérintettem az állát.

– Megtisztelve érezném magam, ha engem részesítenél ebben a kegyben Christian, és ígérem, melletted maradnék, amíg lezajlik a folyamat.

Egyszeriben azt vettem észre, hogy Melkor áll az ajtónyílásban és minket figyel.

– Ó, milyen megható! – mondta és belépett a szobába.

– Illetlenség leskelődni és hallgatózni. Annak idején nem tanítottak meg rá? – mordultam.

Akaratom ellenére is mágnesként vonzotta magához a tekintetem. Fekete garbót viselt, ami mindig is a gyengém volt rajta, mert piszok jól állt neki, és fekete nadrágot. Rövid haja valahogy magasabbnak, nyurgábbnak mutatta.

– Mivel puszta véletlenül tanúja lettem a kis csevejnek, megkérdezem, hogy azon elgondolkodtatok-e már, milyen vámpír válik egy harapásfüggőből?

Nem állt szándékomban újabb témát nyújtani a gúnyolódásának azzal, hogy elismerem, milyen szinten nincs fogalmam a dologról.

– Egyelőre nem aktuális az egész.

Melkor szemtelenül a képembe vigyorgott, átlátott rajtam, mint a szitán.

– Pedig nem ártana, ha utánajárnál.

e-könyv, 

https://publioboox.com/termek/sapadt-arnyak-ekonyv/ 

 

Részlet

Sziasztok!

Korábban megjelent könyveimből fogok részleteket hozni, hogy történjen valami, mert úgy néz ki, hogy új megjelenésre hiába várunk idén.

A 2021-es évről meg még ennyit sem tudni.

A vírushelyzetre való állandó hivatkozás ide vagy oda, én írok, a háttérben dolgozom, ahogy mindig is tettem. Az illúzió mesterével (Jaromir könyv) nagyon szépen haladok, mindjárt a feléhez érek, és már több új projekt is vár a sorára. 

Tartsatok ki, ahogyan én is!

Szeretettel ajánlom a korábbi könyveimet figyelmetekbe. Megeshet, hogy találtok közöttük kedvetekre valót. 

Szóval, elsőként: 

Lángoló máglya  - Morwen sorozat 3. kötet

Beléptem, fáklyák világították meg a helységet, sárga fényük reszketett a falakon. Megtorpantam és elakadt a lélegzetem, Udimu a hátam mögül nézte, mitől dermedtem le.

A szoba közepén állt a szobor, amelyet tavaly Melkor készített rólam. Tökéletes, fehér márványba álmodott alkotás volt, a puszta létrejötte zavarba hozott, a szerelmünket szimbolizálta, az összetartozást. Az ébredése után készítette, miután tíz éve nem látott, mégis minden porcikámra hajszálpontosan emlékezett és kőbe véste, elvégre valaha szobrász volt. Álomszép volt a szobor, imádtam.

A látvány siralmas volt, a szoba közepén csupán összezúzott kőhalom és por jelezte, hogy ott egy szobor állt. Mindenfelé törmelékek szóródtak szét, egy fehér kézfej, egy csonka alkar, egy fél arc maradványa, ezer elpusztított darab.

Közelebb támolyogtam, tehetetlenül térdre rogytam a romok között, tétován megérintettem a kőtörmelékeket, felsebeztem a kezemet, a térdeimet, de nem is éreztem. Zúgott a fejem, a gyomrom rángatózni kezdett, rosszul voltam a szörnyű felismeréstől. Melkor elpusztította a képmásomat, haraggal zúzta szét, azt akarta, hogy megsemmisüljön, mert a gyűlölete feltüzelte. Egyszeriben magam előtt láttam, ahogyan borzasztó erejével újra és újra lesújt, hogy megsemmisítse a márványarcomat, testemet. Harag tombolt a lelkében és gyűlölet, értésemre akarta adni, amit érez.

Reszkettem, megfordult velem a szoba és egyszeriben négykézláb előre hajoltam, mert hánynom kellett. Hangosan öklendeztem, üres volt a gyomrom, nem volt mit kiadni magamból, elsötétült minden a szemem előtt. Udimu mögém térdelt, megfogta a vállaimat, fel akart ültetni, semmit sem láttam. A szívem kiszakadt, úgy vonaglott, mintha végső küzdelmet folytatna az életért. Azt kívántam, bár kiugrana a helyéből és megszabadulhatnék a kínzó fájdalomtól, ami a bensőmet szaggatta. Bármi történt vagy bármit mondtam, szerettem Melkort, ellen tudtam állni neki, képes voltam lemondani a testéről, de szerettem. Ezen nem változtatott semmi abból, ami történt. Magamba zártam az érzést, mint egy titkos kincset, remélve, hogy ő viszontszeret, és amíg világ a világ, ez így lesz köztünk. De Melkor brutális durvasággal kinyilvánította mit érez, gyűlöletet, haragot, keserűséget. 

Felkiáltottam, aztán kitört belőlem a hangos zokogás, az arcomat a hideg kőre szorítottam és bömböltem. Udimu meleg tenyere a homlokom alá csúszott, óvatosan felemelte a fejemet, vérkönnyeimen át elmosódottan láttam az arcát. Megkapaszkodtam a vállaiban, akár egy kétségbeesett fuldokló a mentőövben, nem tudtam beszélni, a zokogás megállíthatatlanul tört fel belőlem. Udimu végtelen türelemmel a tekintetében magához vont és hagyta, hogy a nyakába follyanak a könnyeim.

 https://publioboox.com/termek/langolo-maglya-ekonyv/