Látogatók

2016. július 23., szombat

Igézők 2 új karakterek

Az Igézők második részében sok új szereplő lesz.

Íme hárman közülük.

Granius, a Sötét Tünde  és Solla ne Rass, aki nem lesz Max kedvence.
Harmadikként Vikanda. Ő nem Max mamája. 





Katt a képre! Nézd meg nagyban!

2016. július 14., csütörtök

Részlet.

Sziasztok!

Hoztam egy kis részletet a Halál és Glóriából.

Ez volt az első kiadott könyvem a Publionál 2012-ben.

Azóta a könyv egy-két szereplőjével találkozhattatok más írásomban is.

Az új olvasóimnak ajánlom jó kis nyári kikapcsolódásnak.


Részlet:


"Hepuszeneb szép nagy házban élt, jómód vette körül. Amikor nem éppen főpapi hivatását gyakorolta és nem Amont dicsőítette, akkor szolgákkal teli kényelmes házát és gazdagságát élvezte. Az ország kincstárából az egyházának befolyó összegből jutott neki is bőven. Semmiben nem szenvedett hiányt, az egész Amon papság a felügyelete alá tartozott. A hatalom és álnokság veszélyes kombináció és Hepuszeneb nem válogatott az eszközök között, ha az érdekei úgy kívánták. Most majd meglátjuk, mennyire bátor, ha utolérik a gaztettei.
Könnyedén átmásztunk a kert falán, észrevétlenül osontunk a bokrok takarásában, egészen a ház hátsó bejáratáig. A torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, vérem forrón zúgott az ereimben. Nem féltem egyetlen pillanatig sem, ártani akartam Hepuszenebnek, mindegy hogyan. A bosszú erővel töltött el és elszántsággal. Nem törődtem a nyilvánvaló esztelenséggel, milyen veszélynek teszem ki magam, hogy behatolok a főpap házába. Ízlelgettem az érzést, amit átitatott az adrenalin. Meg akartam ölni Hepuszenebet, elvágni a torkát, vagy ugyanúgy hasba szúrni, ahogy a núbiai tette velem. Ezt érdemelné az aljas féreg.
Nestor ügyesen kifeszítette az egyik földszinti ablakot és bemászott. Fél pillanat múlva kinyújtotta a kezét értem, hogy besegítsen. 
Hepuszeneb hálószobája az emeleten volt. A ház népe már rég aludt, miattuk nem kellett aggódnunk. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy a szerencse hozzánk pártolt és segítette a terveinket. Egyiptom istenei olykor nagyon szeszélyesek, de néha napján igen bölcsek tudnak lenni. Magamban hálaimát rebegtem nekik.
A főpap ajtaja alatt sárgás fénycsík szűrődött ki. Odabent mécses világított, tehát a ház ura még minden bizonnyal ébren volt. Sokkal jobb volt így, minthogy álmából kéne felriasztanunk.
Nestor a vállamra tette a kezét és némán a szemembe nézett, mintha csak józanságra intene. Örültem, hogy velem van, ő majd megóv tőle, hogy végzetes hibát kövessek el.
Eligazítottam a csuklyát a fejemen és óvatosan kinyitottam az ajtót, majd hangtalanul besurrantam. Átéreztem, mennyire abszurd a helyzet. Egy nő, akinek halottnak kéne lenni, meglátogatja a gyilkosságának értelmi szerzőjét és kérdőre vonja. Jól tudtam, ha elkapnak, felkoncolnak és halvány fogalmam sem volt róla, hogy a halhatatlanságom meddig ment meg.
Hepuszeneb a szoba másik végében egy széken ült és papirusztekercseket tanulmányozott elmélyülten. Olyannyira lefoglalta a tevékenység, hogy észre sem vette, hogy már nincs egyedül. A kellemes félhomály nekem kedvezett. Mérhetetlen haragot és gyűlöletet éreztem iránta, ahogy ott álltam, alig pár lépésnyire mögötte és a hájas kopasz tarkóját néztem. Ha puszta kézzel akartam volna megfojtani, nem értem volna át a nyakát.
- Amon lát téged – suttogtam lágy hangon.
A férfi súlyos alkatát meghazudtoló gyorsasággal fordult felém ültében. Amint meglátott, szeme elkerekedett, arca megkövült. Egyik kezét önkéntelenül megemelte, majd le is eresztette. Felhördült és felállt, majdnem fellökte a széket igyekezetében.
- Mi ez? – hebegte szemét erőltetve, hogy jobban lásson.
Leengedtem a csuklyát a fejemről, felfedtem az arcomat, hogy tökéletesen lásson és felismerjen.
- Ez nem lehet! – horkant és megcsillant a szemében a bizonytalanság szikrája.
És még valami, ami elégedettséggel töltött el: a rettegés.
- Megismersz-e engem? Ó, hát persze. Pontosan tudod, ki vagyok.
- Te meghaltál – jelentette ki határozottan.
- Úgy van. Meghaltam, és elég csúful, ha engem kérdezel.
- Szellem vagy? – nézett rám értetlenül.
Nem akarta hinni, amit lát, de kénytelen volt, hisz ott álltam előtte.
- Visszajöttem hozzád a sírvilágból, Hepuszeneb. Ozirisz nem ereszt be a Tuatba, az Alvilágba, amíg el nem viszem neki a gyilkosom szívét – mondtam és kezdtem élvezni ezt a gonosz játékot.
- Nincsenek szellemek! Ez valami megtévesztés. Te nem lehetsz Tija, őt láttam holtan kiterítve. Imposztor vagy!
- Én vagyok az, Hepuszeneb – mosolyodtam el lassan. – A merénylet sikerült, Mabuba jó munkát végzett neked. Elvette az életemet, elkövette a gyilkosságot, amivel megbíztad.
A főpap megdermedt.
- Hazugság! Semmi közöm az egészhez – ellenkezett.
Úgy tűnt, kezdte visszanyerni a lélekjelenlétét és magabiztosan felegyenesedett.
- Ne feledd, szellemként sok mindent látok és hallok, olyan helyeken is jelen tudok lenni, ahol a halandók nem érzékelnek!
- Ez szélhámosság! Nem más, mint szemfényvesztés! – gúnyolódott.
- Nem jártál-e tegnap reggel Nestor hadvezér házában, ahol elmondtad, mennyire elégedett vagy, hogy eltávolítottál a fáraó közeléből? Nem adtál-e aranyat neki fizetségül a hallgatásért, és mert megölte Mabubát? Nestor nem teljesítette a megbízást, de a szolgád igen.
A főpap elsápadt.
- Ezeket te nem tudhatod, ez mind nem igaz!
- Minden egyes szót tisztán hallottam – mondtam lassan, hangsúlyosan. – Nem akartad, hogy a fáraó felesége legyek, féltél, hogy keresztül húzom a számításaidat. A körülötted élőket ámíthatod, becsaphatod a kenetteljes viselkedéseddel, de az isteneket nem tévesztheted meg. Érdemtelenül birtoklod és élvezed a címet, amit viselsz, és a fáraó kegyét!
- Elég legyen ebből! – szólt dühösen.
Most már nem sápadt volt, hanem nagyon is vörös. Az indulattól majd szétrobbant a feje.
- Mindjárt idehívom a katonákat és a szolgákat! Meglátjuk, mennyire leszel bátor! – sziszegte ingerülten.
- Bátor? Nem kell bátornak lennem, Hepuszeneb. Szellem vagyok, meghaltam, nincs többé szükségem gyarló emberi tulajdonságokra, nincs mitől félnem. Hívasd csak a katonákat, akit akarsz, de bolondnak néznek majd, hiszen ők nem láthatnak engem, egyedül csak te.
- Nem! – hebegte, fejét ingatva.
- Kergess el és én visszajövök minden éjjelen, hogy kísértselek! Zörgetek az ajtódon, felriasztalak álmodból, feldúlom a házadat, ürülékkel kenem be a falaidat, és mindenütt felbukkanok majd. Nem lesz nyugtod tőlem, gyötörlek majd és megőrjítelek. Az istenek többé nincsenek veled, elvesztetted a jóindulatukat, magadra hagytak a bűneiddel! – mondtam élesen.
- Takaródj innen, te szuka! – fröcsögte és felém lendült, hogy nekem essen a puszta ökleivel.
Ekkor a félhomályból egy fekete árny suhant elé, közénk siklott és megakadályozta, hogy hozzám érhessen. Tőr feszült a főpap torkának, mélyen a bőrébe nyomódva. Hepuszeneb megdermedt, nem mert moccanni.
Nestor mesterien csinálta, engem is lenyűgözött. Úgy állt, hogy a testével takart engem, arca láthatatlan maradt a fekete csuklya elfedte, így csak egy nagy árnynak tűnt.
- Vigyázz Hepuszeneb, Amon főpapja! Nem vagyok védtelen, és nem vagyok egyedül. Mindig a nyomodban leszek, lesek rád, figyellek és lecsapok, ahányszor aljasságra vetemedsz!
- Meghaltál, nem lehetsz itt! – vicsorogta makacsul fújtatva.
Hátrébb léptem, lassan széttártam a köpenyem, kibukkant fehér ruhám, sápadt bőröm. A nálam lévő tőrt előhúztam, felhasítottam vele a ruhám elejét, majd a vékony anyagot széthúztam. Nem törődtem vele, hogy kivillan a meztelenségem. Látszott a sértetlen, heg és seb nélküli ép bőröm a hasamon.
- Mások számára meghaltam, de neked nagyon is valóságos vagyok. Nem szabadulhatsz tőlem soha. Halálodig foglak kínozni, azután pedig, ha elpusztulsz, feldúlom a sírodat, szétrombolom a mumifikált maradványaidat, hogy sohase nyugodhass békében, hogy a bűnös lelked örökké elveszettként bolyongjon két világ között – mondtam izzó szemekkel.
Hepuszeneb arca megvonaglott, megtántorodott, egyik kezével hadonászni kezdett. Nestor elvette a tőrt a nyakától, de továbbra is készenlétben állt.
A főpap összeszorította a fogait és nyöszörgő hangot hallatott, majd bukdácsolva térdre rogyott. Nem éreztem szánalmat, rezzenéstelenül néztem, ahogy előrebukik, és a feje koppan a kövön. Mozdulatlanul hevert előttünk, súlyos teste magatehetetlenül terült ki.
Nestor leguggolt hozzá. Amikor felegyenesedett rám nézett.
- Meghalt? – suttogtam.
- Nem, de közel jár hozzá. Szélütése van.
A lábamnál fekvő alakra meredtem. Nestor megfogta a csuklómat.
- Ezt akartad, nem?
- Nem! Meg akartam ölni.
- Indulás! Tűnjünk el innen! – vezényelt.
- Hagyjuk itt? Mi lesz, ha szétkürtöli mindenhol? – kérdeztem.
A férfi megrázta a fejét.
- Senki sem hinne neki. De nem valószínű, hogy mostanában képes lesz mesélni bármiről is.
Hepuszeneb továbbra sem mozdult, én pedig, kegyetlen nemtörődömséggel léptem el mellőle, hogy távozzunk ugyanazon az útvonalon, ahol érkeztünk."

2016. július 10., vasárnap

Csak úgy...

Ahogy az előző bejegyzésben már említettem, elkezdtem az Igézők második részét.

Alig írtam pár oldalt és máris újra itt van ez az izgató, megszállott, mégis otthonos érzés, amit maga az írás nyújt nekem.
Belesimulok, élvezem, hogy húz befelé a történet és a szereplők nagyon akarják mesélni, mi történik velük. Velük együtt lélegzem, ilyenkor 'mindannyiuk én vagyok', minden karakter.

Ebben az időszakban nehéz másra figyelni, nem válthatja ki sem tv, sem másik könyv, sem egyéb szabadidős tevékenység, de még a civil munka sem ezt az élményt: AZ ALKOTÁST.

Fejben írni is szeretek-írótársaim tudják, miről beszélek-amikor még csak az elmémben érlelődik a sztori, kezdenek összeilleszkedni a részletek, és csak jegyzetek, papírfecnikre vetett ötletek jelzik, hogy itt készül valami új. Hiszen ez nagyon fontos és meghatározó része egy könyv előkészületének.

A legváratlanabb pillanatokban törnek rám az új fordulatok ötletei, legyen az utazás, takarítás, főzés, munka vagy egyéb hétköznapi tevékenység közben és ilyenkor természetesen nincs egy nyamvadt notesz sem a kezem ügyében, hogy lefirkantsam. Így aztán próbálom bevésni a kissé túlterhelt, kialvatlan agyamba, nehogy elvesszenek, ami sajnos gyakorta megesik.

Szóval, ez a bejegyzés arról szól, hogy milyen nagyon imádok írni. Ezek az aranypillanatok.
Nagyon-nagyon régóta csinálom, eleinte csak komolytalan kis hobbi volt, aztán kezdett tudatossá válni az írás.
Régen következmények nélkül írtam mindenféle történeteket, ma már felelősségem van, hiszen Ti, Olvasók lettetek a bíráim és kiszámíthatatlanok vagytok. Ez így van jól. Először ijesztő volt némelyek felfokozott reakciója, de a túlnyomó többség pozitívan fogadta az írásaimat.
Ettől az egész még izgalmasabb, mert érdekes látni, mennyire mások vagyunk, mennyire különböző az érzelmi és intelligencia szintünk, a válaszreakciók kifejezőképességénél és a befogadásnál is.
Mindenki a saját szintjén képes méltatni egy-egy elkészült művet.

Nem török klasszikus szépirodalmi babérokra, engem sosem fognak idézgetni a vélt vagy valós elmés világbölcsességeimért, mert ezektől tartózkodom, szándékosan. Én mindössze szórakoztatni szeretnék, élményt nyújtani, kiszakítani az Olvasót a hétköznapi rumliból. Hogy olvasson egy jót, kapjon egy jó kis könyvet, egy élményt.

Sokszor kapom meg a kérdést, hogy honnan jönnek ezek a könyvek, a történetek belőlem?
Hát, ilyenkor vigyorgok és nincs is rá igazi, magvas válaszom, mert nem tudom. Csak azt érzem, hogy itt vannak és újra meg újra megszületnek, nekem az a dolgom, hogy leírjam, átadjam nektek. Úgy tűnik, ez a feladatom. És őszintén örülök neki, mert ez a feladat szerencsésen összhangban van a lényemmel.

Nem muszáj másnak szeretni, nem akarom senki torkán legyömöszölni, ha nem tetszik, ha nem kell. De remélem, sokan vagytok/lesztek nyitottak és befogadóak a történeteimre.
Annyit tudok ígérni, hogy sok könyv van még, amit meg kell írnom.

Most pedig rohanok, mert hív a hétköznapi háziasszonyi kötelesség, ami takarítás formájában fog valóságot ölteni. De utána írok! :)

Szép vasárnapot!











2016. július 3., vasárnap

Új projekt.

Sziasztok!

A következő munkám az Igézők második része lesz. Most ugrok neki. 

Nagyon sok minden van a fejemben a folytatással kapcsolatban és sok mindent már le is jegyeztem.
Az első részt 2014.09.13-án fejeztem be, azóta várom, hogy eljuthassak erre a pontra, amikor tovább mesélhetem Max és a többiek történetét.

Annyira friss az egész, hogy még munkacíme sincs.

Az Árnyjátékos után nagyvonalúan adtam magamnak egy hónapnyi pihenőt. Mondjuk, rám is fért. Kicsit túlfeszítettem a húrt.

De most már nagyon húz az írás. Az Igézők hangulata megint kezd eltölteni, süllyedek a világukba. Én akkor érzem jól magam, ha éppen valamit írok. Máskülönben úgy érzem, lógatom a lábamat és pocsékolom az időt.

Aki olvasta az Igézőket, talán emlékszik a brutális függővégre. (Aki meg még nem olvasta, mire vár???! Megéri!)
Nem voltam kíméletes Maxhez.
Most leülök és elmesélem nektek, mi történt azután...






Katt a képre! Nagyban jobb. :)