Ahogy az előző bejegyzésben már említettem, elkezdtem az Igézők második részét.
Alig írtam pár oldalt és máris újra itt van ez az izgató, megszállott, mégis otthonos érzés, amit maga az írás nyújt nekem.
Belesimulok, élvezem, hogy húz befelé a történet és a szereplők nagyon akarják mesélni, mi történik velük. Velük együtt lélegzem, ilyenkor 'mindannyiuk én vagyok', minden karakter.
Ebben az időszakban nehéz másra figyelni, nem válthatja ki sem tv, sem másik könyv, sem egyéb szabadidős tevékenység, de még a civil munka sem ezt az élményt: AZ ALKOTÁST.
Fejben írni is szeretek-írótársaim tudják, miről beszélek-amikor még csak az elmémben érlelődik a sztori, kezdenek összeilleszkedni a részletek, és csak jegyzetek, papírfecnikre vetett ötletek jelzik, hogy itt készül valami új. Hiszen ez nagyon fontos és meghatározó része egy könyv előkészületének.
A legváratlanabb pillanatokban törnek rám az új fordulatok ötletei, legyen az utazás, takarítás, főzés, munka vagy egyéb hétköznapi tevékenység közben és ilyenkor természetesen nincs egy nyamvadt notesz sem a kezem ügyében, hogy lefirkantsam. Így aztán próbálom bevésni a kissé túlterhelt, kialvatlan agyamba, nehogy elvesszenek, ami sajnos gyakorta megesik.
Szóval, ez a bejegyzés arról szól, hogy milyen nagyon imádok írni. Ezek az aranypillanatok.
Nagyon-nagyon régóta csinálom, eleinte csak komolytalan kis hobbi volt, aztán kezdett tudatossá válni az írás.
Régen következmények nélkül írtam mindenféle történeteket, ma már felelősségem van, hiszen Ti, Olvasók lettetek a bíráim és kiszámíthatatlanok vagytok. Ez így van jól. Először ijesztő volt némelyek felfokozott reakciója, de a túlnyomó többség pozitívan fogadta az írásaimat.
Ettől az egész még izgalmasabb, mert érdekes látni, mennyire mások vagyunk, mennyire különböző az érzelmi és intelligencia szintünk, a válaszreakciók kifejezőképességénél és a befogadásnál is.
Mindenki a saját szintjén képes méltatni egy-egy elkészült művet.
Nem török klasszikus szépirodalmi babérokra, engem sosem fognak idézgetni a vélt vagy valós elmés világbölcsességeimért, mert ezektől tartózkodom, szándékosan. Én mindössze szórakoztatni szeretnék, élményt nyújtani, kiszakítani az Olvasót a hétköznapi rumliból. Hogy olvasson egy jót, kapjon egy jó kis könyvet, egy élményt.
Sokszor kapom meg a kérdést, hogy honnan jönnek ezek a könyvek, a történetek belőlem?
Hát, ilyenkor vigyorgok és nincs is rá igazi, magvas válaszom, mert nem tudom. Csak azt érzem, hogy itt vannak és újra meg újra megszületnek, nekem az a dolgom, hogy leírjam, átadjam nektek. Úgy tűnik, ez a feladatom. És őszintén örülök neki, mert ez a feladat szerencsésen összhangban van a lényemmel.
Nem muszáj másnak szeretni, nem akarom senki torkán legyömöszölni, ha nem tetszik, ha nem kell. De remélem, sokan vagytok/lesztek nyitottak és befogadóak a történeteimre.
Annyit tudok ígérni, hogy sok könyv van még, amit meg kell írnom.
Most pedig rohanok, mert hív a hétköznapi háziasszonyi kötelesség, ami takarítás formájában fog valóságot ölteni. De utána írok! :)
Szép vasárnapot!