Többször említettem, hogy a könyveim szereplői esetenként összefutnak egymás történeteiben. A régebbi olvasóim ezt már biztosan tapasztalták. Nekik nagyon ismerős lehet a szituáció és a szereplők is.
Itt erre egy remek szemléltető példa, amikor a Halál és Glorai találkozik a Morwen sorozat Fekete kristály kötetével.
A részlet a Fekete kristályból van.
(később eltávolításra kerül ez a bejegyzés)
"A folyosón zöldbe öltözött alak közeledett, egyenesen felénk
tartott. Műtős maszk takarta az arcát, fején almazöld műtős sapka volt.
Felálltunk és elé mentünk.
Fiatal nő volt. Megtorpant, lehúzta az arca elől a maszkot
és levette a sapkát Szépsége egy pillanatra teljesen lenyűgözött.
- Szia! – mondta Melkornak bársonyos hangon és
elmosolyodott.
Annyi lágyság és finomság volt ebben a mosolyban, hogy nem
tudtam nem észrevenni a férjem felé sugárzó különös jelzést.
Melkor pontosan ugyanilyen átszellemülten viszonozta a
gesztust. Túlságosan régóta ismertem őt ahhoz, hogy tudjam, érzelmek
hullámzottak fel benne a nő iránt. Megütközve meredtem rájuk. Most akkor mi a
fene van?
A kedves férjem észbe kapott és rám fókuszált.
- Engedd meg, hogy bemutassam neked egy régi barátomat! Ő
Gloria Gifford doktornő.
A nőt néztem. Olyan magas volt, mint én, barna szemű. Sötét
haját a tarkóján összetűzte, de néhány tincs kilazult. Biztosan hosszú volt a
műszak. Az arca nagyon szép volt, amolyan klasszikusan megkomponált műalkotás.
Erő áradt a tekintetéből és különös energia lengte körül, mint egy sűrű
védőpajzs.
Érzékeltem, de nem tudtam, mi ez. Korábban sosem találkoztam
még ilyen jelenséggel. Nem vámpír volt, de sejtésem szerint, nem is egészen
közönséges halandó.
Furcsa érzés kúszott rám lentről felfelé,
megmagyarázhatatlan bizsergés. Sem nem jó, sem nem rossz.
Melkor folytatta a bemutatást.
- Ő a feleségem, Morwen.
Belém nyílalt a felismerés, mennyire erős ez az asszony.
Ahogy kezet fogtunk, szinte lelassult a pillanat. Rájöttem, miért olyan fura
nekem ez a helyzet. A doktornő túlságosan emlékeztetett valakire, saját magamra.
Nem puszta hasonlóságról volt szó. Két különböző nő voltunk, más-más külsővel,
mégis mintha testvérek lettünk volna. Nem a vonásokban, színekben vagy
termetben mutatkozott meg ez a döbbenetes hasonlóság, hanem az egész
megjelenésünkben.
Azonnal megéreztem, hogy Melkort szoros szálak fűzik a
nőhöz. Forró keserű érzés ömlött szét bennem. Nem akartam most erre gondolni,
Tristan volt fontos, ő számított ebben a percben.
Ezer kérdés zsongott a fejemben, attól tartottam, ha
kapkodva szólalok meg, dadogni fogok, annyi mindent akartam egyszerre
kimondani.
- Hello, Dr. Gifford!
- Kérlek, szólíts csak Gloriának! – mosolygott, aztán
Melkornak nyújtotta a kezét. Őt máshogy érintette meg és a tekintete megint
nagyon simogatóvá változott.
- Örülök, hogy látlak.
A férfi kedvesen elmosolyodott.
- Az öröm kölcsönös. Megnyugtató, hogy még mindig itt vagy.
Ne haragudj, amiért külön téged kérettelek, de a fiú odabent nagyon fontos
nekünk.
- Jól tetted. El is várom, hogy ha szükséged van rám, hívj.
Megvizsgáltam a fiatal vámpírt. Nincs fényes állapotban. Ha jól sejtem,
speciálisan előállított drogot adtak neki, elég nagy dózisban.
- A Fekete kristályból kapott.
- Értem. – a doktornő csupán ennyit reagált.
Pár pillanatig töprengett, majd újból felpillantott,
egyenesen hozzám intézte a szavait.
– A pácienst mindjárt elhelyezik egy kórteremben. Kérlek,
jöjjetek velem!
Noriot és Vickyt magunk mögött hagyva követtük a nőt egy
szinttel feljebb, ahol időközben Tristant befektették az egyik szobába. A fiút
az ágyhoz bilincselték, hogy ne tehessen kárt magában és másokban sem.
Gifford doktornő az ágyhoz lépett.
- Általában a hasonló esetek nem végződnek jól, nem szoktunk
pozitív eredményeket elérni. A kristály pusztító hatása az agyat károsítja. Ha
létezik is gyógymód, mi még nem ismerjük.
- Biztató híred is van? – néztem rá zaklatottan.
- Mivel úgy tűnik a barátotok csupán egyszer kapott a
drogból, egészen jó esélyét látom, hogy aránylag kevéssel megússza. Szükség lenne
a forrásra, hogy kaphasson a teremtője energiájából.
Megkönnyebbülve sóhajtottam.
- Az megoldható. Én vagyok a forrás, Tristan az én sarjam.
- Remek! Lássunk is hozzá!
Melkor megmoccant mellettem, megérintette a karomat.
- Kint várok.
- Maradj csak! – kértem.
Fejét ingatta és bocsánatkérően mosolygott.
- A véred. Túlságosan kívánom. Tristannek most nagy szüksége
van rá – megcsókolta a homlokomat és távozott.
A doktornő várakozóan pillantott rám.
- Kezdhetjük?
- Igen.
- Tristan most nem képes harapással a vérhez jutni,
lenyugtatóztuk, alszik. Én foglak megcsapolni, már amennyiben engedélyt adsz
rá.
- Tedd, amit kell!
Gloria tűt szúrt a vénámba a karhajlatomba, amihez aztán
vékony csövet kötött és a vérem egy palackba gyűlt. Mindezt nagyon gyakorlott
mozdulatokkal csinálta.
Közben leplezetlenül megnézett magának. Most, hogy ennyire közel volt hozzám, még erősebben éreztem
azt a különös rezgést áradni belőle.
- Mióta ismered Melkort? – szegeztem neki a kérdést.
Gloria végtelen türelemmel tekintett vissza rám.
- Valamivel több, mint háromezer ötszáz éve.
- Tessék?! – szakadt ki belőlem önkéntelenül a szó.
A meglepetés teljesen ledöbbentett.
- Az nem lehet. Te nem vagy… - egy másodpercnyi szünetet
tartottam, majd mégis kimondtam: - Nem vagy vámpír.
- Valami más vagyok. Halhatatlan – mondta.
Értetlenül bámultam.
- Ez mit jelent?
- Melkor soha nem említette? Nem beszélt rólunk?
- Valahogy elmulasztotta. – ahogy még jó néhány dolgot –
gondoltam magamban.
- Nem tudunk meghalni, így akár nagyon hosszú ideig is elhúzzuk.
Ha megsebesülünk, a szervezetünk gyorsan regenerálódik és helyreállítja a
károsodást, hasonlóan hozzátok. Ha halálos sebet kapunk, feléledünk. Egyetlen
módon lehet végezni velünk örökre. Ha elválasztják a fejünket a törzsünktől és
megszakad az idegpálya kapcsolata az aggyal. Akkor tényleg vége – magyarázta
Gloria.
- Hogyan lettél ilyen? Vagy már születésedtől fogva így van?
- Minden esetben erőszakos halál váltja ki. Ilyen voltam,
mint most, amikor leszúrtak és bekövetkezett az első halálom. Utána feléledtem
és azóta nem tudok meghalni. Nézz rám, Morwen! Háromezer hatszáz éve járok ezen
a földön.
- Akkor öregebb vagy Melkornál – hebegtem.
- Bizony – mosolygott.
Azt hiszem, kedvesnek találta a tudatlanságomat és a
kíváncsi kérdéseimet.
Bámultam az időtlen szépségét és furán éreztem magam
mellette. Én a fiatal vámpír, egy tacskó voltam hozzá képest.
- Mennyi mindent láthattál! Nem vagy a vér rabja, nem köt
semmilyen kényszerű átok.
- Azért nem ilyen egyszerű. A hozzám hasonló halhatatlanok
között egyféle versengés, élet-halál harc folyik. Üldözzük egymást és
párviadalokat vívunk a másik fejéért. A fej elválasztásakor energia szabadul
el, ami a győztes jutalma.
- Elveszitek egymás energiáját?
- És halhatatlanságát. Minél többet ölünk meg, annál
erősebbek leszünk. Láthatod, mégsem annyira pompás ez.
- Elég jónak kell lenned, ha még mindig itt vagy – jegyeztem
meg.
Lehajtotta a fejét és összepréselte az ajkát.
- Sokat megöltem, Morwen.
- Hasonlóak vagyunk.
Felpillantott, az arckifejezése különös volt.
- Az ókori Egyiptomból származom. Ott találkoztam Melkorral,
amikor még ifjú vámpír volt.
Észrevette, hogy ismét letaglózott.
- Mondtam, hogy régóta ismerjük egymást – nevetett halkan."
Most pedig az éppen készülő Negin is csatlakozik majd ehhez az egységhez.