Sziasztok!
Mialatt szembesülünk, farkasszemet nézünk ezzel a fránya koronavírusos helyzettel és remélhetően mindenki igyekszik felelősen viselkedni, hogy a legkisebb veszteségek árán vészeljük át ezt az időszakot, gondoltam, hozok nektek egy kis részletet.
Nem ciki félni és aggódni. Ez egy természetes érzés és reakció. Féltjük a szeretteinket, magunkat, a jövőt. Legyünk józanok és tartsuk be az előírásokat, a tanácsokat! Most óriási kihívás előtt állunk, de nekünk nem fegyverrel, bátorsággal és harcokkal kell helytállnunk, mint az őseinknek a kemény időkben, hanem kitartással és türelemmel. Aki teheti, a munkája vagy a helyzete engedi, maradjon a popsiján és várjon. Aki nem teheti, mert olyan helyen dolgozik, annak sok erőt és kitartást kívánok.
Vigyázzatok magatokra, egymásra!
Nem ciki félni és aggódni. Ez egy természetes érzés és reakció. Féltjük a szeretteinket, magunkat, a jövőt. Legyünk józanok és tartsuk be az előírásokat, a tanácsokat! Most óriási kihívás előtt állunk, de nekünk nem fegyverrel, bátorsággal és harcokkal kell helytállnunk, mint az őseinknek a kemény időkben, hanem kitartással és türelemmel. Aki teheti, a munkája vagy a helyzete engedi, maradjon a popsiján és várjon. Aki nem teheti, mert olyan helyen dolgozik, annak sok erőt és kitartást kívánok.
Vigyázzatok magatokra, egymásra!
Talán pár percre sikerül elterelnem a borús hangulatról a figyelmeteket.
Ölelés!
Ash
Ash
Akik voltak olyan szerencsések 😄😄😄, hogy olvasták az Igézők című regényemet, most egy kis előnyben vannak. Az alábbi részlet az Igézők folytatásából van, a (még kiadatlan) Két hold-ból.
Akik pedig (még) nem olvasták az első részt, azoknak egy pár perc akció következik.
„ Míg
ők lassan haladtak az út mellett és elmélyülten beszélgettek, nem vették észre
a szemből közeledő buszt. A jármű sebesen robogott feléjük, inogva,
kacskaringózva, mintha a vezetője részegen ülne a volán mögött. A helyzet ennél
drámaibb volt.
A
vezető éppen egy fegyveres rablóval hadakozott, aki pisztolyát az arcába nyomva
azon igyekezett, hogy a kassza tartalmát megszerezze. A sofőr nem engedte és
közben próbálta a nagy járművet az úton tartani, ebből adódott a kacskaringó
száguldozás. Hátul a rettegő utasok vinnyogtak.
Maxine
a végső pillanatban vette észre a rohanó buszt. Tizedmásodperc alatt égett a
retinájába a fegyveres alak és a sofőr képe, ahogy a busz belső világítása
fénybe vonta őket. Semmire sem maradt idő. A busz pillanatokon belül telibe
kapta őt és Haashimot. A dzsinn kikerekedett szemmel meredt a reflektorokba.
Max ösztönösen cselekedett. Nem volt más lehetősége. Mintha gombnyomásra
történne, kirobbant belőle az ereje és hatalmas, láthatatlanul hullámzó
energiaörvényként egyenesen a busznak feszült, ráolvadt és belassította a
járművet. Felemelte a betonról.
A
busz tömegének a szele már az arcát érte, amikor valami acél keményen
nekiütközött és szinte repülve elragadta a testét. Haashim egyetlen villanással
eltűnt mellőle, míg őt két kar szorította és lendületes vetődéssel távolabbra,
a földre gurultak.
Max lélegzet-visszafojtva érzékelte, hogy a sötét tünde van mellette. Felugrott és
az erejét még mindig a felemelkedő busz testére koncentrálva az útról a parti
sétány felé vezette. A jármű, benne a sivalkodó emberekkel az oldalára billent
és a karosszéria szikrázva, csikorogva nagy nehezen megállt. Max azonnal
visszavonta a hatalmát és a tündére meredt. Granius kifürkészhetetlen arccal
nézett vissza rá. Az aranykarikák ragyogását figyelte a szemében. Épp az imént
bukkant fel a semmiből, felkapta őt, hogy kimentse a monstrum útjából.
Haashim
egy újabb villanással előkerült és az oldalán heverő buszra bámult. Az utasok a
pániktól kábán mozogva másztak elő, egymást támogatták. A sofőr vérző homlokára
szorított kézzel térdelt a betonon a kitört szélvédő üvegcserepek között.
Ekkor
hirtelen a fegyveres rabló ugrott elő. Pisztolyával vakon hadonászott, ráfogta
maga körül mindenkire, aki mozgott. Artikulálatlanul kiáltozott, de nem
lehetett érteni, mert az őrülettől összemosódó katyvasszá olvadtak a szavai.
Hirtelen, mint aki megérzi az erő eredetét, Max felé fordította a pisztolyt és
eltorzult pofával meghúzta a ravaszt. Granius abnormális gyorsasággal vetődött
és teljes mellszélességgel kitakarta a nőt. A golyó a testébe vágódott. Max
egyik kezével a nekitántorodó tündét támasztotta meg, másikkal kirántotta
Granius tőrét, amit a derekán viselt és ügyesen a rabló mellkasába dobta. A
fickó hangos nyögéssel térdre rogyott. Maxine megtartotta Graniust, közben
odaszólt a dzsinnek.
– Gyere
ide! Tartsd!
Haashim
azonnal engedelmeskedett. Átvette a nő helyét, megtámasztotta a sötét tündét.
Maxine
hosszú léptekkel a térdelő fickóhoz ment. Egyszerűen kíméletlen rántással
kiszedte belőle a tőrt, mély vérző sebet hagyva az emberi húsban. Aztán megfordult,
nem foglalkozott többet a ziháló pasassal és intett Haashimnak.
– Tűnjünk
el, de gyorsan!
Mindhárman
a bérelt kis lakásban ücsörögtek. Maxine kapkodva válogatott az
elsősegélydobozban a kötszerek és ragtapaszok között. Alkalmi eszközt keresett,
amivel kiszedheti a tünde mellkasába ékelődött golyót.
Granius
levette magáról a bőrcuccát és egy törölközőt szorított a vérző sebre. Nem úgy
mozgott, mint aki szenved a fájdalomtól. Ahogy hajladozott, hosszú ezüstszőke
haja meglebbent a válla körül. Magas alakja, szürke bőre, széles izmos mellkasa
teljesen idegenül mutatott a szerény berendezésű hajlékban.
– Ülj
le, kérlek! – szólt rá Max és közben egy hegyes végű ollót nézegetett, amit a
dobozban talált.
Granius
engedelmesen levetette magát a konyhaszékre.
– Nincs
csipesz a háznál. Nem tudom, mivel szedjem ki a golyót – csapta le az asztalra
Maxine az ollót. – Szóval?
– Csináld
a tőrömmel! – ajánlotta a sötét tünde.
– Nagyon
babrás lesz és jobban fog fájni.
– Kibírom.
Max
mély lélegzetet vett.
– Rendben.
Haashim
már ott volt mellettük a vizes edénnyel és további törölközőkkel. A tünde vére
bíborra színezte a sebre nyomott textilt. Hátradőlt és hagyta, hogy a nő
felfedje a sérülést. A golyó a mellkasának baloldalán ékelődött bele a
mellizmába, valamivel a válla alatt.
Max
ideges volt. Igyekezett a megoldandó feladatra összpontosítani, de a tekintete
elkalandozott. Granius a feszes bőrén több régebbi sebesülés nyomát is viselte.
Keskeny, fonálszerű ezüstös hegekké szelídültek, nem csúfították el. Inkább
valahogy illettek hozzá. A bőre világosszürke volt, de az ajka rózsaszín, mint
az embereké. Mély narancssárga íriszéhez hosszú szőke szempillák párosultak.
Maxine
megragadta a tőrt és föléje hajolt.
– Megtennéd,
hogy nem téped le a fejemet a kínokért, amiket most okozni fogok neked?
Granius
a szék támlája mögött hátraengedte a karjait. Nem felelt.
Max
nekilátott a kellemetlen hentesmunkának. A tenyere izzadt a tőr markolatán, az
ajka fölé verejtékcseppek gyűltek annyira igyekezett kiügyeskedni a makacs
golyót a húsból. A bíbor tündevér egyre csak szivárgott a sebből. Haashim
időnként felitatta a vért a nedves törölközővel. Aztán végre kijött a golyó és
Granius megkönnyebbülve kiengedte a bent tartott lélegzetét.
– Össze
kéne varrni. – Max a sebvarró cérna után nyúlt.
– Nem
szükséges – morogta a tünde.
– Mi?
Akkor tűzőkapcsozzam össze?
– Magától
is gyorsan beforr. Minden rendben lesz. Hozzá vagyok szokva a kisebb
sérülésekhez. – Granius határozottan kihúzta magát ültében jelezve, hogy nem
vár ellenkezést.
Maxine
szó nélkül nyomókötést tett a sebre és tisztességesen bekötözte. Miután
végzett, italt és poharakat tett az asztalra. Mindkét férfinak töltött, de
magának nem. Kimosta a körmei alól a vért, azután leült az egyik székre. A keze
így is olyan maradt, mintha meggyet magozott volna.
– Minden
olyan átkozottul gyorsan történt. Nem vettem észre a buszt. Elgondolkoztam… – mondta
maga elé meredve, majd egyenesen Granius szemébe nézett. – A legjobbkor léptél
közbe. Megmentettél. Kétszer.
– Ezek
szerint, mégis szükséged lehet rám – jegyezte meg a férfi és belebújt a
gúnyájába.
Nem
látszott a mozdulatain, hogy éles fájdalmai lennének, vagy segítségre volna
szüksége.
– Nem
erről van szó, Granius. Az ellenfelem vagy, a néped üldözi és kinyírja az én
népemet. Végeztem a fivéreddel. A lovagias viselkedésed abszurd. Nehéz
elhinnem.
– Nem
voltam elég meggyőző ma éjjel?
– De!
– vágta rá a nő. – Éppen ezzel zavarsz össze.
A
tünde egy húzásra felhajtotta az italt, aztán az üres poharát forgatta az ujjai
között.
– Nem
lesz könnyű elnyernem a bizalmadat. Ma éjszaka végignézhettem volna, ahogy a
busz elsodor, talán maga alá darál. Hagyhattam volna, hogy az a nyavalyás fickó
lelőjön. Ha ártani akarnék neked, itt volt a kínálkozó alkalom. Még csak a
kardomat sem kellett felemelnem hozzá.
– Jól
érvelsz.
– Neked
pedig lenyűgöző az erőd.
Max
elhúzta a szája sarkát.
– Nem
szeretem fitogtatni ilyen mutatványokkal, főleg nem nyilvánosan. Csak felhívom
magamra a figyelmet.
– Nem
erre gondoltam. Éreztem a bőrömön. – Granius eleresztett egy óvatos mosolyt,
miközben Maxine kék szemébe nézett. – Mintha beleugrottam volna a Napba.
Max
félrekapta a tekintetét.
– A
megmentésemmel törlesztettél, kvittek vagyunk. Nem kell folyton a sarkamban
lenned. Hamarosan úgyis elmegyünk innen.
– Kész
vagyok követni téged.
A
lány felkelt az asztaltól és a konyhapultnak támaszkodott. Azt méricskélte
magában, mennyit áruljon el a terveikből a tündének.
– Ahová
mi megyünk, oda nem jöhetsz utánunk.
Haashim
a gazdájára meredt sokatmondóan, mintha figyelmeztetni akarná, erről ne beszéljen.
Granius
is felállt és komoly pillantással Max elé sétált.
– Ott
talán nem lesznek ellenségeid?
Ő
kérdéssel felelt.
– Azt
gondolod, te fogsz megóvni tőlük? Nem a jámbor természetetekről vagytok
híresek. Nektek a harc a lételemetek, agresszívek és kíméletlenek vagytok.
– Ez
rólatok is ugyanígy elmondható. A lojalitásomat vonod kétségbe?
Granius
sebesen az asztalhoz lépett, felkapta a tőrét, majd újra a nő előtt állt. Úgy
mozgott, mint a villám. Megragadta Max csuklóját és az ér felett hosszanti vágást
ejtett a bőrén a pengével. Saját kezén is megismételte a mozdulatot és kettejük
vérző csuklóját egymáséhoz szorította.
– Hűséget
esküszök neked. A vérünkkel pecsételjük meg ezt a szövetséget.
Néhány
pillanatig farkasszemet néztek, aztán Max elhúzta a kezét. A bíbor tündevér
összemaszatolódott az ő piros vérével.
– Te
aztán nem hátrálsz meg!
– Ahova
te mész, megyek én is.
– Figyelj
rám, Granius! Az Igézők nincsenek valami jó viszonyban a sötét tündékkel. Úgy
is mondhatnám, hogy neked nem ajánlatos több Igézővel egy helyen tartózkodni.
Márpedig, ahová mi készülünk, ott rengetegen lesznek. Szóval, hálásan köszönöm,
hogy megmentettél és bevállaltad a sebesülést, de a mi rövid ismeretségünk
véget kell, hogy érjen.
– Ezek
szerint a te világodba mész.
Graniusnak
nem esett nehezére kitalálni, mire célozgat a nő.
– Ez
a tervem.
– Ezért
találkozol az idős hölggyel?
– Francba!
Mindenről tudsz?! – csattant fel Max.
A
férfi eligazgatta magán az öltözékét.
– Ha
nincs már rám szükséged, távozom. – Kezét a mellére nyomta, ahol a seb volt.
Maxine
lehiggadt.
– Le
kéne pihenned, hogy gyógyuljon a sérülésed.
Granius
biccentett Haashim felé és az ajtóhoz indult. Miután elment, egy perc némaság
telepedett a konyhára.
Haashim
törte meg a csendet.
– Bármennyire
is fura ez a fickó, elsőrangú harcos.
– Fura?
Mondja ezt egy dzsinn… – moralizált Max fáradtan.
Leült
és a bíborvértől mocskos törölközőkre meredt.
Haashim
töltött magának még egyet és rágyújtott kedvenc barna cigarettájára.
– Tudom,
hogy idegenkedsz tőle, le akarod rázni. Ma éjjel ő mentett meg téged, pedig
nekem kellett volna cselekednem. Felsültem. Cserben hagytalak. Ösztönösen
eltűntem. Egy pillanatra ugyan, de elmenekültem. Ellenben Granius ott volt és
megóvott.
– Jókor
volt jó helyen. Egyedül is megoldottam volna a helyzetet.
– Telibe
kapott volna a busz. Max, te a világon semmit sem tudsz a Véresküről, igaz? Ez
komoly elköteleződést jelent. Nem lehet visszavonni, csak az egyik fél halála
oldja fel és ezt a sötét tündék is betartják.
– Ő
erőszakolta ki. Időm sem volt ellenkezni – dünnyögte a nő.
– Ugyan
már! Ha te valamit nem akarsz engedni, akkor az nem is történhet meg. Nem
tiltakoztál, mert legbelül tudod, ez jó lesz így.
– Kinek
a pártján állsz?
– Avalon
mit sugall? Tiltakozik ellene? Ha ő végezni akart volna Graniusszal a párbaj
során, akkor meg is tette volna.
– Avalon
nem csinál semmit. Hallgat. Az is lehet, hogy már nem érzem őt külön, mert
annyira összeolvadtunk. Nem tudom eldönteni.
– Elfogadja,
mert kelleni fog melléd.
– Ezt
hogy érted?
Haashim
zöld szeme komolyan csillant.
– Talán
odaát is jól jön majd egy ilyen testőr, aki vigyázni tud rád. Mit is kérdezett?
Hogy ott nem lesznek ellenségeid? Ha Doran elbeszéléseire emlékszel, akkor
sejtheted, hogy nem mindenki rajongott a néhai Avalonért.
Maxine
felemelte a kezét.
– Álljunk
csak meg! Azt mondod, hogy vigyük magunkkal Graniust?
A
dzsinn bólogatott.
– Igen,
valami ilyesmit.
– Lehet,
mégis innom kéne egyet – sóhajtott Maxine.”