Negin 2.

Sziasztok!

Elkezdtem írni a Negin második részét.
Már munkacíme is van. Tűzvarázsló
Hogy milyen lesz?
Vagány, sötét, misztikus, fordulatos, szenvedélyes....és szexi. Az első rész méltó folytatást kap, a főszereplők pedig méltó ellenfelet.

Tudom, tudom, még csak itt a blogon meséltem róla, de legyetek csak türelemmel! 😉
Alig várom, hogy megismerhessétek Negint!

Hosszú izgalmas hónapok jönnek...

Nosztalgiázzunk!

  Volt egy regénysorozatom, amit 1999-2015-ig írtam és nyolc kötetet ölel fel. Igen, a Morwen sorozatról van szó. Minden része a Publionál jelent meg. 
Sokan vagytok, akik erről a sorozatról ismertetek meg, még blogos koromból és akkor kezdtetek olvasni tőlem és követni a további lépéseimet. Még jól emlékszem, amikor minden este a blogra felkerültek az új fejezetek és ti nagyon vártátok. Akik azóta is velem vagytok ezen a hosszú úton, köszönöm Nektek és kérlek tartsatok ki, mert jövök még hasonló témákkal.  
Amikor 1999-ben elkezdtem írni az első részt, még nem volt hazai szerző, aki ezzel a témával próbálkozott volna. Egyébként az írói álnevem is ekkor keletkezett, mert a műfaj, amiben hosszú ideig írtam, ezt követelte meg. Ez pedig tökéletesen egybevágott az én elképzelésemmel, az írással és a szerzői név használatával kapcsolatosan.
 Azóta rengeteg dolog történt, sok minden mást írtam, belefolytam más műfajokba is, kipróbáltam magam ebben-abban, kisebb-nagyobb sikerrel, de be kell vallanom, Morwen és társai örökké a szívemben élnek. Hiába tekintem befejezettnek a történetünket, azért az nem megy ilyen egyszerűen. Túl sok időt töltöttem el velük és rengeteg élmény köt hozzájuk. Még mostanában is megesik, hogy felszikrázik bennem, egy-egy új ötlet, milyen új sztorival folytatnám a meséjüket. Morwen árnya mindig ott áll mögöttem és vár. 
 A vámpír érának azonban most jó hosszú időre leáldozott, így biztosan nem születik új kötet, legfeljebb csak saját magamnak. Mert az írónak is kijár a kis önző szórakozás. 😉
Manapság, ha valakinek megemlítem, hogy van egy vámpírsorozatom, elhúzza a száját az illető, mert hát ez a téma véres és különben is... vagy a Twilight jut eszébe, amit inkább hagyjunk...
Az előítéletek megfosztják az olvasókat valami jótól. Mert a Morwen sorozat hiába vámpírokról szól, a legkevésbé sem a vérivást ünnepli. Nem tapicskolunk a vérben, nem horror, nem az a lényeg. Rengeteg izgalmas akciójelenet, dráma és nem kevés erotikus feszültség van benne, (amint azt az alábbi részlet is jól megmutatja) és első kézből nyújt betekintést a vérivók színes élményeibe, a politikai és hatalmi játszmáikba, a komplikált kalandjaikba. És ne feledkezzünk meg az elragadó karakterekről sem! Mert ki ne akarná, hogy egy olyan pasi kínálná fel neki a halhatatlanságot, mint Melkor, Udimu, vagy Tristan, esetleg Gabriel?
Az alábbi részlet a lezáró kötetből, a Megtorlásból van és az Udimu team-nek kedvez.😀💓
Nosztalgiázzunk!

 Átsasszéztam a nappalin, amikor egyszeriben különös érzés csapott le rám. Nem voltam egyedül, mint ahogy azt addig a pillanatig hittem.

 A galambszürke modern kanapén Udimu ült kényelmesen hátradőlve. Zöld írisze ragyogott a hajnali erőtlen fényben.

 A szívem ugrándozott a mellkasomban.

  – Mióta vagy itt? – Halk volt a hangom a meglepetéstől és az elfojtott örömtől.

  – Egy ideje.

  – Mit akarsz?

  – Már mondtam, hogy beszélnünk kell. Nem tértél vissza, így én jöttem hozzád – felelte puha, mély hangján.

  – Egyedül?

  – Igen.

  – Könnyelmű vagy, hogy Harland nélkül járkálsz ebben a városban.

  – Ehhez nincs rá szükségem – felkelt a kanapéról és közelebb jött.

 A tekintete és a mozdulatai határozottságot árasztottak. Királyi jelenség volt most is, mint mindenkor. Mindegy volt, hogy a matt szürke hajnali fényárnyékos lakásom nyújtotta a színfalakat, vagy a Tuat lenyűgöző ősi környezete. 
 Mereven álltam vele szemben. Tetőtől talpig borzongtam a jelenlététől. Hiába telt el annyi év nélküle, a hatása most is éppolyan intenzív volt rám, mint régen.

  – Nem kell tartanod tőlem – mondta.

  – Csak óvatos vagyok.

  – Semmi sem változott, Morwen.

 Zavaromban halkan nevettem és a szívem nehéz lett.

  – Dehogyisnem! Épp ez az! Minden megváltozott, Udimu. Egyikünk sem ugyanaz már, mint a kezdetekkor, amikor először találkoztunk és együtt kalandoztunk. Te király lettél, Melkor meggyengült és örök ellentét állt közénk. Én is más lettem, keserűbb és rosszabb. Ha azt a nőt keresed bennem, akivel rövid kis liezonod volt, akkor hiába jöttél. Olyan dolgok történtek, amik elveszik a lehetőségét, hogy a korábbi életünket folytassuk. Nem látom a jövőt, nem tudom, hogyan tovább.

  – A liezon előtt is barátok voltunk és utána is. Az érzéseim nem változtak. Igen, látom rajtad a változást, de ellentétben veled, szerintem ez a folyamat nem olyan sötét, mint hiszed. Pontosan így értékellek, ahogy vagy, amilyennek formálódtál. 
 Közelebb lépett egyet, én pedig hátráltam előle.

  – Nem szeretném, ha tévesen jobbnak hinnél annál, ami az igazság. Szörnyűségeket műveltem, mióta nem találkoztunk. A fekete kristály ügye túl sokat követelt tőlem. Pont olyan rohadt dög lettem, akiket mindig is megvetettem. 
 Elfordultam tőle és a hatalmas ablaktáblához mentem. Távol az ég alja sárgás szürkén kezdte felfedezni a hajnalt magának. Mivel tél volt, ez nem ment gyorsan és ragyogóan.

 Udimu a hátam mögé lépett.

  – Javarészt miattam kellett elszenvedned, mert a Tanács nekem akart ártani. Szeretnélek valahogy kárpótolni.

  – Erre nincs szükség. Különben is, mi nem szoktunk lelkizni. Hagyjuk ezt! – mondtam anélkül, hogy ránéztem volna.

  – Érted jöttem vissza – szólalt meg komoran.

  – Azt hiszem, nem is maradt más választásom, mint veled menni. Itt nincs túl jó hírem és nem látnak szívesen – jegyeztem meg fanyarul.

  – Nem így értettem. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek! Ahhoz túlságosan árulkodóan vibrálsz az izgalomtól.

 Erre már rá kellett néznem. Az arcom valóban égett.

  – Kérlek, ne csináld ezt! Nekem nincs költői szép lelkem, angyali türelmem, nem vagyok önzetlen, odaadó és kedves. Minden olyasmi hiányzik belőlem, ami méltóvá tehetne az érzelmeidre.

 Lassan, élvezettel elmosolyodott, majd mélyen a szemembe nézett.

  – Amikor Melkorral elmentél a Vérbálra, arra a küldetésre, tudtam, hogy visszaszerez tőlem és elveszítelek. Nem tűrte, hogy nem vagy az övé. Nem fogadta el, hogy máshoz kötnek érzelmek. Ő sosem tudott veszíteni, nem viseli el a kudarcot.

  – Van, aki igen?

  – Néha meg kell hoznunk ezt az áldozatot másokért.

 – Nem kellett kényszerítenie semmire – emlékeztettem. – Én is akartam. Sajnálom, hogy megbántottalak és csalódást okoztam. Akkoriban boldog voltam…

  – Elfogadtam. Legyőztem a saját vágyaimat, elzártam őket az érzéseimmel együtt. Házassági szertartást celebráltam nektek és hinni akartam, hogy ez a helyes lépés mindannyiunk számára. Azt reméltem, a Tuat vezetése, a hatalom megszilárdítása elegendő figyelmet és elkötelezettséget kíván majd tőlem, hogy ne kelljen rád gondolnom.

 Elakadt a lélegzetem. Hova fog kilyukadni?

  – Valójában Melkor és te a kezdetektől fogva valamiféle kimondatlan harcot vívtatok egymással. Mindketten túl erősek vagytok, egyikőtök sem képes engedni, behódolni a másiknak. Ő mindig is azt az elvet vallotta, hogy a sarjai és az asszonyai alá tartoznak, rendelkezik felettük.  Veled sincs ez másként, csak te kilógsz a sorból, mert nem engeded föléd kerekedni.

  – Ez így nagyon ki van sarkítva – szóltam közbe.

  – Miért? Talán nem igaz?

 A szívem mélyén tudtam, hogy jól látja. Az örökös csatáink abból adódtak, hogy Melkornak nem voltak ínyére a döntéseim, a lépéseim.

 Felcsattantam.

  – Akkor most elégedett lehetsz! Borult az idill! Vége a kapcsolatomnak vele.

  – Nem okoz örömöt, hogy ti ketten elvesztettétek a boldogságot. De nem leszek álszent, beismerem, hogy ezért vagyok itt, mert magamnak akarlak.

  – A mindenit! Te aztán nem kertelsz – nyögtem.

 Felemelte a kezét, megérintette az arcomat. Elhúzódtam tőle.

  – Mégis, hogy gondolod?

 Alig hittem, hogy kimondta ezeket a szavakat, noha a lelkem legmélyén mindig is tudtam, hogy miféle érzelmeket fojt el irántam. Tudtam, de nem törődtem vele, mert önzően lubickoltam a Melkor nevű szenvedélyben. Vak akartam maradni, mintha ez felmenthetett volna a korábbi könnyelműségem alól. Álmokat kergettem, nagyon-nagyon sokáig. A keserű, szomorú ébredés pedig felégette bennem a reményt, hogy még valaha megengedhetem magamnak a boldogság nyújtotta szabadság érzését, a teljesség káprázatát. Már nem hittem efféle romantikus mesékben, csak a nyers valóságban.

 És most itt állt ő a lecsupaszított igazságával és lerombolni készült az én nehezen felépített erődöm védőfalait, hogy mögéjük férkőzzön, elérjen hozzám, a keménnyé fagyott szívemhez. Annyira szerettem volna, ha sikerül neki…

 Felhergelt a vágya és a határozottsága, ahogyan az arcomba mondta. Mindenkinél jobban tudta, hogy hozzám csak feszítővassal lehet eljutni a páncélom alá. Eljött a messzi birodalmából, hogy visszaszerezze, ami az övé volt egy röpke boldogító időre. Hozzám nem a herceg jött el fehér paripán, hanem egyenesen a király.

  – Gyere el velem a Tuatba! Légy a párom! Állj mellettem! – mondta halkan és a bársonyos mély baritonja a bőrömön táncolt.

  – Van egy asszonyod a Tuatban. Dióra aligha nézné ezt békésen. Megmentett. Eljött és segített rajtunk. Soha a büdös életben nem tennék vele ilyen aljasságot. Ti ketten…

Udimu közbe vágott.

  – Csak ez tart vissza tőlem?

 Zöld szemét bámultam és a levegő átforrósodott körülöttünk. Ordítani akartam, hogy igen.

   – Mert akkor biztosíthatlak, hogy Dióra és én nem vagyunk egy pár. Ő Kenna asszonya volt, őt szerette, nem engem.

 A tekintetétől elolvadtam, a régi érzések úgy robbantak elő bennem a hét lakat alól, hogy fulladoztam. Az nem lehet, hogy ez a csodálatos félisten tényleg engem akar! Ilyen csak a mesében van.

  – Ehhez én túlságosan romlott vagyok – szaladt ki a számon.

 Elhátráltam, nekiütköztem az ablaknak. Udimu utánam moccant. Két tenyerét a hideg üveglapra szorította a fejem két oldalán. Fölém hajolt.

  – Ezt nekem hiába bizonygatod. Pontosan így kellesz, ahogy vagy. Megőrülök a közelségedtől, érinteni akarlak, eggyé olvadni veled. – A szavai a számat cirógatták. – Túl sokat vártam. Elfogyott a türelmem, Morwen. Engedj magadhoz! Engedd, hogy szeresselek!

 A vágy forró folyamként kúszott szét bennem, már kihabzott a fülemen, égette az ölemet.

 Lehajtottam az arcomat.

  – El akarsz csábítani.

  – Azon vagyok. – A nyakamhoz hajolt és mélyen beszívta az illatomat.

 Megfeszültem, annyira kívántam.

  – Kérlek…! – sóhajtottam.

 Felegyenesedett. Hosszú fekete szempillái alól figyelte az arcomat.

  – Nem jól értelmeztem a reakcióidat? Tolakodónak veszed a közeledésemet? Túlságosan nyomulok? Akkor bocsáss meg, kérlek!

 Belém nyilallt a bizonytalansága. Nem akartam, hogy tévesen értelmezze a vonakodásomat.

 Leeresztette a két kezét.

  – Nem! Dehogy! Csak félek…, ettől az egésztől. Tőled – suttogtam rekedten.

 Újra megolvadt a tekintete. Megfogta a kezemet és közelebb húzott magához.

  – Ugyanaz vagyok. Ez majd emlékeztet. – A számra hajolt és lassan, égetően forrón megcsókolt.

 Az ajka lágy húsa bizsergetett, önként adtam magam át az édes mámornak. Szabad karjával szorosan átölelt, a testünk egymáshoz préselődött és én belekapaszkodtam. Apró tűzijátékok pukkantak bennem és szították a vágyamat. Az energiák oly hosszú idő után felismerték egymást és elkezdtek összekapcsolódni, csodás élményt nyújtva. A hosszú, szenvedélyessé erősödő csók közben mindjobban éledezett a sürgető éhségünk, hogy csupasz bőrt érinthessünk.

 Udimu finoman az ablakhoz nyomott és az ölét az enyémhez feszítette. A gerjedelmére rögtön reagált a testem. Hullámokban jött a kínzó, mégis kábító remegés, az alsó kis izmaim rángatózása.

  – Egek! – sóhajtottam vakon az élvezettől.

 Udimu két tenyere a fenekemre csúszott és még szorosabban húzott magához, miközben a számra suttogott.

  – Ha kicsit is kedvelsz, most engedsz nekem.

 Ajka a fülem mögött, a hajam tövénél kalandozott, lehelete a bőrömet perzselte.

  – Kicsit?! – vinnyogtam elfúló hangon.

 A melleim égtek, ahogy összedörzsölődött a mellkasunk.

  – Igen – hebegtem lehunyt szemmel.

  – Előbb hallanom kell, hogy te is így akarod.

 Halkan nevettem.

  – Most mondtam igent.

 Felkapott, az ölére emelt, én pedig a lábaimat a dereka köré kulcsoltam.

  – Merre? – kérdezte.

 Az állammal a megfelelő irányba böktem, amerre a hálószoba volt.

 Könnyedén lépkedett velem, mintha meg sem érezné a súlyomat. Ahogy leeresztett az ágyra, magammal húztam.

  – Bárcsak előbb jöttél volna el! – súgtam.

  – Most már itt vagyok.

 Megcsókolt és abban a pillanatban magával rántott a türelmetlen, követelőző és mohó őrületbe.

Alig vártam, hogy a szép testét érinthessem, széles vállát, izmos karjait, lapos hasát, hosszú combjait. Emlékeztem az illatára, a súlyára és az értő szerelmi fogásaira, amik most még fokozottabban hatottak rám. Éreztette velem, hogy neki örömünnep, ha hozzám érhet, és én viszonoztam a szenvedélyét. Hangos nyögéssel fogadtam a testünk összeforrását és felajzott, mennyire tudja, mit hogyan csináljon velem, hogy elveszítsem a maradék önkontrollomat is. A kettőnk energiája bitangos hullámokkal keringett a szobában, feszegette a falakat és az üvegtáblákat.

 Nagyképűség volt azt hinnem, hogy a szeretkezésünk kisülései hívták életre a kirobbanó vihart. Dörgött odakint a mocsárszínű égbolt és a fekete, vészjósló felhők okádták az esőt, odavagdalták a hatalmas ablaküvegekhez. Mégis nagyon passzolt a vad vágtánkhoz, a szívünk dübörgéséhez.

 Udimu szeretett volna féltőn szeretni, óvni engem, dédelgetni, de a gerjedelme kiütötte az óvatos úriembert és fenevadat csinált belőle. Nem bántam.

 Úgy rándultam össze az orgazmustól, mintha villanyáram cikázna át az ölemen és végig felvágtatott a gerincemen, majd landolt az agyamban és átrántott egy másik dimenzióba. Kapaszkodtam Udimuba, mintha magammal akarnám vonni oda, abba a csodavilágba. Zihálva hajolt a nyakamhoz. Nem kellett kérnie, tudta, hogy engedem és én is ezt akarom. Szemfogai átdöfték a bőrt az ér felett és hosszú kortyokkal tobzódott a véremben. Közben engem újra elragadott a mámor és az ölemben megint összerándultak az izmok, de most Udimu is velem tartott és együtt zuhantunk a fényességes semmibe.

 És, ha már vámpírszex... akkor ez a zene... 😋

A Morwen sorozat kötetei:
1.  Bukott angyal
2.  A hóhér vére
3.  Lángoló máglya
4.  Sápadt árnyak
5.  Üldözöttek
6.  Az aranymaszk
7.  Fekete kristály
8.  Megtorlás

Valamennyi rész elérhető itt igen baráti áron:
https://publioboox.com/ashleycarrigan

Kezdjük a májust egy apró részlettel!

  – Miért vagyok neked ennyire ellenszenves?

 A lány szórakozottan megrántotta a szemöldökét.

  – Na, erre hamar ráéreztél. – Aztán farkasszemet nézett a férfival. – Mert a vezetés bedugott téged Lucas helyére. Mintha minden ugyanúgy folytatódna tovább. Mintha Lucas nem is lett volna. Nem léphetsz a helyébe. Nem tudlak elfogadni. Ha ez megnyugtat, nem a te hibád. Bárkit raktak volna a nyakunkba, vele is tök ugyanez lenne a felállás.

  – Megkínálsz a húsból? – kérdezte a férfi hirtelen váltással.

 Negin faarccal elővett még egy tányért, majd kiszedte az ételt. Az étkezőasztalra rakta a két terítéket és kedves invitálás helyett intett neki, hogy jöjjön enni. 

 Lemer nem vett tudomást az elutasító viselkedéséről, egyszerűen felülemelkedett rajta.

  – Szeretem, ha egy nő csipkelődik – morogta a bajsza alatt, miközben leült és hátradőlt a széken. 

 Csendesen enni kezdtek egymással szemközt.

  – Nagyon finom – jegyezte meg Lemer.

 Negin belátta, hogy az undok, ellenséges hozzáállása a férfihoz nem a legjobb politika. Elvégre se perc alatt itt termett, hogy a segítségére, kvázi a megmentésére siessen.

  – Kicsit nyers vagyok veled. Próbáld figyelmen kívül hagyni! Majd javítok rajta. Nem neked szól, hanem sokkal inkább a helyzetnek.

  – Vagyis legyek türelmes? Egyszer megbékélsz velem?

 A lány felemelte a vizespoharát és vállat vont.

  – Halovány fogalmam sincs – beleivott a vízbe és egy apró mosolyt fojtott bele a pohárba. –  Egyetlen dolog biztos. Együtt kell dolgoznunk így vagy úgy. A csapatunk nagyon összeszokott, fél szavakból is értjük egymást.

  – Matilda elmondta – bólintott Lemer.

  – Igen? Mit még? – Negin az asztallapra támasztotta a könyökét. – Felvilágosított róla, hogy mi akkor lépünk akcióba, amikor a civil emberek összeszarják magukat és sikoltva menekülnek?

 Lemer tekintetén látszott, hogy tisztában van a tényekkel.

  – Sosem féltél? – kérdezett vissza.

 A lány szeme elsötétült.

  – Annyira rettegtem, azt hittem, szétreped a szívem. Akkoriban nem tudtam, hogy ezzel a rémisztő dologgal együtt lehet élni. Bármilyen abszurd, de tényleg lehet. Matilda megtanított rá. Néha azt gondolom, valami szörnyszülött vagyok, különben hogyan lennék képes erre az egészre?

   – Ne mondj ilyent! – intett Lemer a kezével.

  – Miért? Úgy érzem, van bennem valami, ami még rejtve maradt, de egyszer a felszínre kerül, megmutatkozik. A szellemek is érzik.

  – Honnan veszed ezt?

  – Félnek tőlem, ugyanakkor szükségük is van rám. Tudod, milyen szar érzés ezzel a tudattal élni, hogy még a szellemek is majréznak tőled?

  – Hogyan lettél ilyen? – A férfi észbe kapott, hogy talán túl személyes a kérdése. – Már ha megkérdezhetem. Ha nem akarsz, nem kell válaszolnod.

  – Tizenhat éves voltam, amikor kezdődött. Azóta látom és hallom őket.

  – Van más spiritiszta is a családban?

 Negin lehunyta a szemét és megrándult a szája sarka, mintha mosolyogni készülne, de aztán mégsem lett belőle semmi.

  – Még csak az kéne! Nem. Úgy tűnik, csak én vagyok defektes. Anyukám teljesen normális, apámat meg sosem ismertem. Csak az enyém a megtiszteltetés, hogy a paranormális nagyoperett primadonnája lehetek.