műhelytitok

Apró bepillantás.
Széljegyzetek magamnak a kézirat javításánál. 😛📖🔨✏

16 könyv

Íme a megjelent könyveim tablóképe. 💖
Totális boldogság.

A Könyvmolyképző Kiadó kínálatában: 
Árnyjátékos
Ikrek hava


Publio Kiadónál megjelentek:
Két lépésre a mennyországtól
Halál és Gloria
Bukott angyal
A hóhér vére
Lángoló máglya
Sápadt árnyak
Üldözöttek
Az aranymaszk
Fekete kristály
Megtorlás
Farkasok között
A félvér
A béke ára
Igézők I.

Biztosan találtok közöttük valami kedvetekre valót. 

részlet

Sziasztok!

Mára hoztam egy részletet a Két lépésre a mennyországtól című 2014-ben megjelent könyvemből.

Ajánlom figyelmetekbe a könyvet, ha kedvelitek a romantikus sztorikat.
Ez a történet nagyon megosztó, Egyszerre szítja fel az ellenérzéseket, ugyanakkor édesen borzolja a kedélyeket.
Egy biztos. Nem hagy érintetlenül.

"Alig hallotta meg a kopogtatást.

Sayid megállt az ajtónyílásban és halkan beszélt.

– Vedd fel a farmerodat és valami dzsekifélét! Lent várlak a bejárat előtt.

– Mit akarsz?

– Mutatok neked valamit.

Mesmira az ajtófélfába kapaszkodott jelezve, hogy mielőbb lezárná ezt a beszélgetést és becsukná az ajtót.

– Késő van, kimerültem. Szeretnék lefeküdni.

A férfi nem tágított.

– Nem tart sokáig. Kérlek! – a hangja szelíd volt.

Mesmira sóhajtott.

– Ha feltétlenül muszáj…

Sayid arckifejezése könnyed volt, mintha egy régi barátjával beszélne.

– Nem az éjszakát kérem tőled, csak egy órát. Megígérem, nem bánod meg.

– Adj öt percet! – mondta a lány.

Sayid behúzta maga mögött az ajtót, ő pedig kapkodva átöltözött.

A ház csendes volt, amikor lesietett az emeletről. A bejárat előtti kikövezett sétányon egy metál-ezüst motor várakozott.

Sayid két fekete bukósisakot tartott a kezében.

– Gyere! Bemutatom az én kis játszótársamat. – a szája szegletében mosoly bujkált.

Mesmira megcsodálta a motort. Ránézésre megveszekedetten vadnak és fékezhetetlen erejű dögnek látszott, gyönyörű áramvonalas ezüst borítólemezeivel, karcsú testével.

– Hm… klassz! – dünnyögte.

– Egy Suzuki Hayabusa GSX 1300–as. Az ön szolgálatára, hölgyem. – Sayid kissé meghajolt és átnyújtotta az egyik sisakot. – Vedd ezt fel!

– Még nem ültem ilyenen – vallotta be a lány és bizonytalanul méregette a járgányt.

– Ne aggódj, uralom a kis bestiát! – mosolygott Sayid.

– Lefogadom, hogy száguldozni fogsz.

– Igen – bólintott a férfi és közelebb lépett, hogy segítsen felvenni a sisakot. – Ha nem akarsz leesni, jól belém kell kapaszkodnod.

Mesmira elkerekedő szemmel tűrte, hogy ráigazítsa a sisakot és az álla alatt becsatolja. Erre eddig nem is gondolt, hogy ha felül hátulra, hozzá kell érnie a férfi testéhez. Bizsergett a fejbőre a sisak alatt.

– Vigyázok rád – mondta Sayid, aztán ő is a fejébe húzta a sisakot és felült a nyeregbe.

Várakozóan pillantott a lányra, megmutatta neki, hová tegye a lábát és a kezét nyújtotta. Mesmira sutának érezte magát, ahogy felült mögé. A hátsó ülés magasabban helyezkedett el és arra kényszerítette, hogy egészen rádőljön a férfira, gyakorlatilag hozzá kellett simulnia. Zavaros érzésekkel igyekezett megtalálni a kényelmes szöget ebben a pozitúrában.

Sayid beindította a motort, ő pedig nem tehetett mást, mint ijedtében belekapaszkodott a dzsekijébe az oldalánál. A gép feldübörgött, morgott és remegett alattuk, mint egy nagytestű masszív vadállat. Amikor meglódult, Mesmira elég bizonytalanul tartotta magát. Azonnal rájött, hogy nem fog menni, ha azon ügyeskedik, hogy minél kisebb felületen érjen a férfi hátához. Semmi tapasztalata nem volt, hogyan kell biztosan ülni egy ilyen gépen és majrézott annyira, hogy a kezeit Sayid dereka köré kulcsolja és megkapaszkodjon.

Kisuhantak a kapun és kezdetét vette az éjszakai száguldás.

Az utcákon elvétve közlekedtek autók, Sayid könnyedén eresztette szabadon az ő kis bestiáját. A város éjszakai fényei cikázva repkedtek körülöttük, úgy tűnt, ők mindennél gyorsabbak. A lány kezdeti gyomorremegős félelme oszladozott, átvette a helyét az izgalom. Égett az arca és szaporán vibrált a szíve, ahogy a melle Sayid hátához préselődött. Combjai között érezte a férfi izmait, a csípőjét, ahogy a kanyarokban bedőlve nekifeszül. Undorodnia kellett volna a puszta érintésétől, de semmi ilyen nem történt. Borzongott a puszta tudattól, hogy hozzásimul. Különös és összezavaró tapasztalás volt.

Szabadon siklottak a sugárutakon, akadálytalanul szelték az este hűvösét. Hamar megérezte ennek a száguldásnak az ízét, a repülés szabadságát. Hát ez Sayid kedvtelése?

Tudta, hogy rábízhatja magát, ha máskor máshol nem is, de a motor nyergében biztosan.

Mijara lenyűgöző képet nyújtott éjszaka is. Egyetlen európai nagyvároshoz sem hasonlított, ahhoz túlságosan uralta az arab világ varázslata és misztériuma.

Sayid a dübörgő jószágot egy hosszú emelkedő felé kormányozta. Időközönként a jobbjával hátranyúlt és megérintette a lány combját. Nem volt ebben semmi tolakodó, csak rutinmozdulat, hogy érezze az utasát. Mesmira rájött, hogy emiatt nem fog vitázni, volt az érintésében valami megnyugtató.

Mialatt a Hayabusa felkapaszkodott az emelkedőre vezető úton, arra gondolt, vajon hány nő ült már Sayid mögött ezen a motoron?

Amikor felértek az emelkedő tetejére, a férfi megállította a motort és intett a lánynak, hogy szálljon le. A hátuk mögött magas kőfal meredezett, sárga fényű reflektorokkal kivilágítva éjszakára. A kövei megkoptak, az éles szegélyeket ledarálta az idő és a sivatagi szél. A sisakjaikat levéve egymásra meredtek. Mindkettejükben lobogott a vad száguldás és az érintés közös élménye.

Mesmira hátrarázta a haját és kipirulva nevetett.

– Ez fantasztikus volt! Ugyan még remegnek a lábaim, de nagyon élveztem.

– Bármikor megismételhetjük, amikor csak akarod – ajánlotta Sayid.

– Mi ez a hely?

– Egy régi erőd, illetve a fal nagy része, ami megmaradt. Úgy tudom, kedveled a romokat.

A kőből épült mellvédhez sétált.

– Innen nyílik a legpazarabb látkép az egész városra.

Mesmira követte és lenézett a fényfüzérrel díszített városra.

– Gyönyörű – sóhajtotta.

A mellvédre könyökölt és az éjszakai szélnek tartotta az arcát, fent magasan a város felett, miközben az utcák szövevényét követő fénysávokat figyelte.

– Olyan ellentmondásos az országod a rengeteg korláttal, szabályokkal, mégis tele van vad szépséggel és megmagyarázhatatlan harmóniával. Nem tudok itt élni veled, de el tudom képzelni, milyen lehet a mennyországban, ha valaki boldog itt és elégedett.

– Al Jannah nyitva áll előtted, csak be kell lépned – mondta Sayid és mellé könyökölt.

– Itt vagyok, vagy nem? Igaz, akaratom ellenére – vont vállat a lány.

– Nem, nem vagy itt. Csak várakozol valamire és kimaradsz az életből. A szíved és a lelked nincs itt.

– Nekem van egy életem, Sayid, csak te elraboltad. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, az írás, minden.

A férfi feléje fordult.

– Meg sem akarod próbálni velem. – a hangja nyugodt maradt.

– Nem. Te azt várod tőlem, hogy beengedjelek az ágyamba, érzelmeket akarsz kicsikarni belőlem, odaadást és feltétlen alárendelést kívánsz. Már mondtam, hogy lehetetlen. Nem ismersz engem, nem tudod, milyen ember vagyok. Ha tudnád, nem várnál el ilyesmiket. Ezek közül semelyiket sem tudom megadni neked."

 Nyomtatott könyv:

https://publioboox.com/hu_HU/ket-lepesre-a-mennyorszagtol

E-könyvben minden könyves webáruházban-

Ezt itt hagyom...

Valami régi...

Sziasztok!

Idézzük fel a régi dolgokat!

Hoztam egy kis részletet a Halál és Gloriából.

Ha kedvelitek a kalandos történeteket, akkor ezt a könyvemet figyelmetekbe ajánlom.

A misztikus kalandregény rég letűnt kor birodalmain vezet át. Gloria megnyerő egyénisége azonnal magára vonja a figyelmet és el sem ereszti többé. A hajdani Ízisz papnő színes, izgalmat ígérő kalandos története, melyből nem hiányozhatnak a pergő akciójelenetek és az érzelmek sem.

"Este úgy készültem a csatára Selmával, ahogy szoktam. Bezárkóztam a szobámba, rá kellett hangolódnom az előttem álló harcra. Tapasztalt, jó harcosnak számítottam, de sosem tudhattam, a másik nem jobb-e nálam. 

Bernard képtelen volt hozzászokni a gondolathoz, hogy bármikor elveszíthet. Nem is lehet. Ezzel együtt kellett élnünk.

Volt, hogy évekig nem jött senki, de előfordult, hogy ilyen gyakorisággal találtak rám az ellenfeleim, mint most.

Talpig feketébe öltöztem, hajamat összefogtam, kényelmes cipőt húztam. Készen álltam. Általában nem különösebben érdekeltek az ellenfeleim. Nem éreztem irántuk semmit. Az erőért folyt a harc a végsőkig, ez volt a fontos. Nem volt helye felesleges érzelgősségnek. Selmára dühös voltam. Nem a bárdolatlansága miatt, hanem mert belekeverte Bernardot és ártott neki. Fájón érintett volna, ha ellenem használják fel, és az életét fenyegetik.

Az előző napi kardot vettem magamhoz. Felkaptam a kabátomat és elindultam. 

Bernard odalent várt. Megöleltem, aztán két tenyerembe zártam az arcát, és csókot nyomtam a szájára.

–  Mennem kell.

–  Légy óvatos! –  mondta.

–  Nyugalom! Visszajövök.

Ezúttal nem a motorral mentem, inkább a terepjárót vittem el, a fehér Nissan Navara- t, abban sokkal kényelmesebben elfért a kardom, és ha esetleg a holttestet is hurcolnom kell, ez praktikusabb. Őrület, hogy ilyen okok miatt választok nagyobb kocsit.

Hideg volt az éjszaka, a leheletem párafelhőket eregetett az arcom elé. Higgadtan vezettem ki a városból, halk zenét hallgattam és egyre koncentráltabbá váltam. A rakpart nagy és hosszú volt, mégis hamar rátaláltam a várakozó Selmára. Elég késő és sötét volt már, hogy kéretlen járókelők ne zavarhassanak meg minket.

A nő kis terpeszben, laza tartással állt, kardja a jobb combja mellett lógott a kezében. Úgy nézett ki, mint egy kigyúrt gárdista. Komoly fizikai előnyben volt velem szemben, de bíztam benne, hogy az izmos teste nem olyan rugalmas, mint az enyém.

–  Már azt hittem, nem is jössz! Hogy a hajadnál fogva kell iderángatnom téged! – gúnyolódott, ahogy közeledtem.

–  Itt vagyok.

Meglengette a kardját a levegőben, cikornyás mozdulatsorozattal villogtatva ügyességét.

–  Gyere, egyiptomi! Mutasd meg, mit tudsz!

Nem volt mire várnom, azonnal nekirohantam és máris súlyos csapást mértem rá. 

Elsőre Selma kicsit meglepődött, talán azt hitte, hosszabb lesz a verbális bevezető, vagy vonakodok még kissé. Mindenesetre össze kellett szednie az ügyességét, hogy kivédje a záporozó kardcsapásokat. 

A pengék csattogtak, mi pedig táncot lejtettünk egymás körül. Mindketten ugyanazt a tervet követtük, kifárasztani a másikat, míg már óvatlanabb lesz és lanyhul a figyelme, esetleg felülkerekedik benne a harag vagy a türelmetlenség, és hibát vét.

Selma erősebb volt, én viszont higgadtabb. Egészen kimelegedtem az ugrálásban, a hátamon rám tapadt a pulóverem. Izmaim átmelegedtek, rutinosan mozogtam, a lendület magával ragadott. Ahogy lassan fáradni kezdtünk, mind hangosabb kiáltások, nyögések hagyták el a torkunkat egy-egy erősebb csapás kivédésekor.

Már jó ideje küzdöttünk, Selma jobb harcos volt, mint reméltem. Alaposan megdolgoztatott, minden gyenge pontomat rögtön felismerte és kihasználta. Ha félreugrottam, hogy egy pillanatnyi időhöz és lélegzethez jussak, ő azonnal ott volt és támadott. Nem tudtam, mennyi időt élt már meg, de nagyobb energiákat fektetett a csatározás és gyilkolás megtanulásába nálam.

Kétszer egymás után is lecsúszott a pengém az övéről, csaknem elvétettem a mozdulatot.

Önelégülten elvigyorodott. Kivörösödött arcában szinte világítottak kék szemei. Elszántan suhintottam felé és sikerült megsebeznem a kezén, majdnem ugyanott, ahol ő megvágta Bernardot. Csak éppen a kard pengéje nagyobb és mélyebb sebet ejt, mint egy étkezőkés.

Selma felszisszent és amint kibuggyant a vére, haragosan kapta felém a pillantását.

–  Átkozott! – vicsorogta.

Míg ő dühöngött, én új lendületet vettem és viharos gyorsasággal megsoroztam. Nehézkesen védte magát, zavarta a sebe. Az egyik vágás ismét eltalálta a felkarján. A sérülés nem volt mély, de kellemetlen.

Selma agyát elborította a tűz, vad lett, úgy támadott rám, akár egy felbőszült bika. Hátrálni kényszerültem, miközben a karom és a vállam majd leszakadt durva csapásainak súlya alatt. Éreztem, hogy most nem lesz egyszerű, ha győzni akarok, itt most vért kell izzadnom.

Izzott bennem az energia, mozgatta a testemet, vezette a kardomat, fűtötte az izmaimat. Egészen a betonszegélyig sodródtunk, közel a vízhez. Ahogy hátráltam a talpam megcsúszott a két nappal korábbról ottmaradt pocsolyában. Elvesztettem az egyensúlyomat és megbillentem. Selma azonnal kihasználta, és mint a pörölycápa úgy támadott. Felém szúrt, majdnem elsodort a lendülete. A penge a testembe hatolt, átszakította a ruhámat, bőrömet felhasítva beleszaladt a lágy hasi szervek közé és iszonyatos fájdalom közepette hátul kibukkant. Teljes egészében felnyársalt, átdöfött. 

Artikulálatlan hangon kiáltottam a kíntól, az éles gyötrő fájdalomtól. A karjába kapaszkodtam, nem tudtam, mit teszek. A penge égetett belülről, rettenetes szenvedést okozott. Aztán a nő egy hirtelen erős rántással kihúzta a kardot. Ez legalább annyira fájt, mint mikor belém vágta. Hörögtem, akár egy állat. Vérem sebesen csordogált, először langyosan folyt a bőrömön, majd pillanatok alatt áthűlt a hidegben és reszketni kezdtem.

Selma hátrált egy lépést, a művében gyönyörködött és elkészült a végső csapásra, hogy levágja a fejemet.

Semmire sem maradt időm. Fogaimat összeszorítva megmoccantam, úgy éreztem, az egész hasam, az összes belső szervem kiszakad, és a betonra omlik, véres, lucskos masszaként. Alulról felfelé félkörívet írtam le a kardommal és Selma nyakgödrére sújtottam. A pengém alatt reccsent a csontja, majd a lendület ereje félig elszelte az álla alatti részt. A szemei kikerekedtek, nem is engem nézett, hanem a semmibe bámult, valahová mögém. Vér spriccelt az elnyiszált nyaki eréből, áztatta a ruháját, jutott belőle rám is. Utolsó erőmmel újralendítettem a kardot és másodszor is lecsaptam. Ezúttal az éles penge teljes egészében átvitte a nyakát. A szőke loboncos fej lebucskázott a betonra, a törzs zsákként omlott össze.

Ezzel megvolnék.

Hirtelen fehér energianyalábok cikáztak felém, belehasítottak a testembe és eltűntek a bőröm alatt. Olyan érzés volt, mintha megannyi kicsiny áramütés záporozna rám. Befogadtam az energiát és hangosan zihálva, homályos látással megtántorodtam.

 Az erőm a véremmel együtt rohamosan fogyatkozott. Félő volt, hogy pár percen belül elvesztem az eszméletemet. Márpedig nem vágytam rá, hogy egy frissen lefejezett holttest mellett találjanak rám. 

A kardomra támaszkodtam, próbáltam összeszedni magam, de elég gyatrán ment. Nem volt jobb alternatívám, mint a vízbe dobni Selmát. Iszonyat kínok között megtettem. Annyira kimerültem, mire a testet a vízbe taszítottam, hogy csaknem elájultam.

El kellett jutnom a kocsiig. Ott majd bezárkózok, és az elsötétített üveg mögött agonizálhatok nyugodtan.

Valahol az utca végén feltűnt két fényszóró. Egész testem reszketett a hidegtől és a vérveszteségtől. Meggörnyedve, tenyeremet a vért okádó sebemre szorítva próbáltam a kocsihoz vonszolni magam. Túl gyenge voltam. 

Az idegen autó egyre közeledett, a lámpák fénye már rám vetült, elvakított. Lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem az arcomat, kinyújtottam a kezemet a Nissan kilincse felé, megmarkoltam, de kinyitni már nem tudtam. 

Az autó odaért, megállt. Valaki kiugrott belőle és felém szaladt.

Félig öntudatlanul néztem fel.

–  Jól van? Mi történt? – kérdezte a férfi.

Ekkor ismertem meg. Jeremy Gifford volt.

Megragadta alulról a könyökömet, hogy megtartson. Észrevette a vért és a hasamon lévő sebet.

–  Uramisten! Mi ez?!

A karjába rogytam, lábaim már nem tartottak meg.

–  Vigyen a St. Marybe! – hebegtem összekoccanó fogakkal. – A kórházba…

Gifford rájött, hogy teljesen elernyedtem, változtatott a fogáson, átkarolta a derekamat, benyúlt a térdeim alá és a karjába emelt. Éreztem, ahogy a kocsijához visz.

–  A kardot… – motyogtam elsötétülő tudattal, aztán mindent felfalt a matt feketeség."

Egyre izgalmasabb titkokra derül fény és Negin nem győz pislogni, mert valahogy mindnek köze van hozzá.
Hol van már az idő, amikor még csak a szellemek miatt kellett óvatosnak lennie...

Bennfentesek és törzsolvasók tudjátok, hogy ezerrel a Negin kéziratán dolgozom. :)