Ma este befejezem a Lángoló máglya olvasását.
2004-ben írtam, tíz éve.
Tudjuk, (azok, akik olvasták annak idején itt blogon), hogy merre kanyarodik a sztori.
Közületek sokan Udimut favorizálták. Ő volt a non plus ultra. Nekem is. :) Még ma is az.
Az utolsó részben neki is jut szerep bőven. Jó lesz viszontlátni. Alig várom.
Addig ezt találtam. Róla szól:
'Az esős éjszaka illata
semmihez sem volt hasonlítható, beburkolt, mint egy lágy köntös. Az elmúlt
napokon járt az eszem, sok minden történt, de leginkább Udimu viselkedése tett
rám mély benyomást. Teljesen megváltozott, nem csupán barátként állt mellettem,
megvillantotta a hímet előttem, úgy is mondhatnám, kilépett a fényre, és ami
eddig árnyékban várt, most teljes valójában megmutatkozott. A legmeglepőbb az
volt, ahogyan reagáltam rá, mintha felébredtem volna valami hosszú, zsibbadt
álomból. A barátságunk régi volt, szoros és biztos kapocs, elkényelmesedtem
benne és magától értetődőnek vettem. Soha nem kételkedtem benne, ahogyan a
szülei szeretetében sem kételkedik az ember, csak elfogadja és lubickol benne.
Élveztem, hogy büntetlenül megölelhetem, gyönyörködhetek a szépségében,
kisajátíthatom a társaságát és mindent megbeszélhetek vele. Bizony, olykor
vissza is éltem a helyzettel, azzal, hogy tudtam, nem mond nemet. Nekem ő
mindig ott volt, akkor is, ha Melkorral problémáim akadtak, soha nem kért
számon, nem követelőzött, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És mit adtam én
cserébe? Nem sokat. Most, amikor végre kimondta, mire vágyik, úgy viselkedtem,
mint egy riadt kamaszlány, pedig a lelkem mélyén, azt hiszem, én is akarom. Az
más kérdés, hogy nem fogom megtenni, nem fogadhatom el a vérét, azt, hogy
megossza velem a hatalmát.'
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Írj megjegyzést: