Részlet az Igézőkből

 Az Igézők első részét 2014-ben írtam. Különleges, misztikus történet, része a misztikus regényeim világának. A Morwen sorozat után ez a személyes kedvencem. Azóta elkészült a folytatása is, a Két hold, sajna az nincs kiadva, de nem teszek le róla, hogy ha jobb feltételek adódnak, kikerülhessen. Egyszerűen az nem lehet, hogy ne olvashassátok!

Azért írok ilyen típusú könyveket (is), mert én magam is ezt a műfajt szeretem és szívesen olvasnék ilyen könyveket. Eredetileg is valahogy  ezért kezdtem írni kamaszként, a nyolcvanas évek elején ilyen történeteket, mert a világirodalom remekein túl voltam, az összes Galaktikán, romantikus műveken szintúgy, és valami másra vágytam, ami pörgősebb, és akkoriban a magyar könyvpiacon nem nagyon voltak ilyen kiadványok. Azóta már több ilyen műfajú könyvet írtam, ebben a közegben érzem jól magam. Az említett Morwen sorozat, az Igézők, a Két hold és a Holdherceg, vagy akár a Negin 1 és 2. ebbe a műfajba tartoznak. Urban fantasy

Ha választhatnék a hősnőim közül, hogy kinek a bőrébe bújnék, (Morwenen kívül), akkor tutira Maxine lenne az. :) Mert mekkora királyság, hogy olyan néphez tartozol, akiknél a nők képesek uralni a testüket és akkor fogannak és attól, amikor akarnak?! Kell-e ennél jobb hatalmi eszköz?

Nagyon sok szeretettel ajánlom!

– Mit mondhatnék? Lenyűgöző! – morogta Gaynor dühösen. – Már világos, tudom miféle szörnyszülöttek maguk. – oldalra kiköpött a drága márványkőre. – Rühellem a fajtájukat, bár még nem volt alkalmam szemtől-szemben állni egy ilyen elfuserált mágussal, kettővel meg főleg nem. A hatalmatok túl régi és túl sok nekem. Lám-lám! Mik derülnek ki? – hirtelen mozdulattal előhúzta az inge felső nyílásából a láncon függő medált. – Van itt egy kis meglepetés számotokra. Ebbe majd beletörik a fogatok – elkiáltotta magát valami idegen nyelven, hogy a hangja végighullámzott a termen és kísérteties visszhangot vetett a falak között.

Max a válla felett Doranra pillantott.

– Mi ez? – súgta.

– Arámi nyelven beszél – jött a felelet.

Gaynor befejezte a kántálást és széles vámpírvigyort villantott feléjük, mintha csak azt vetné oda: Nesztek!

Új erőáramlás keletkezett a helységben, a következő pillanatban a semmiből előkerült egy fiatal férfi. A terem egyik sarkából lépett ki, mintha eddig az árnyékokban rejtőzködött volna. Csakhogy a teremben nem volt árnyék, fényesen világító luxuscsillárok szórták a fényt. A fickó úgy mozgott, mint a szélvész. Ott termett előttük, megragadta Maxet a két vállánál és áthajította a termen. Arra sem figyelt, hová és hogyan csapódik be, hanem rögtön Doranra rontott. A férfi állta a támadást, dulakodtak, átzúgtak a termen, majd vissza. A jövevény kézzelfogható testi valóval rendelkező hús-vér fickó volt, de az erejének mágikus íze körülvette és vibráló, hálószerű burokba ölelte.

Maxine sajgó testtel talpra kecmergett, fájó vállát markolva döbbenten figyelte a különös fickó harci stílusát. Akármi is volt, nem tartozott sem a vámpírok, sem a démonok közé. Fogalma sem volt, honnan tudja ezt, inkább csak érezte. A fiatal férfi magas volt és tökéletes magabiztossággal mozgott. Úgy harcolt, mint akinek sok-sok éve ez bevált szokása és nincs szüksége különösebb izgalomra, mert mindig sikerrel jár. A lány nem tudta teljes biztonsággal felmérni, mekkora lehet a titokzatos alak mágikus hatalma, hol vannak a határai, vagy erősebb-e nála. Annyi bizonyos volt, hogy Doran nem bírt föléje kerekedni, sőt, fáradni látszott.

Max gyors oldalpillantást vetett Gaynorra, ahogy mohó képpel figyeli a küzdelmet. Ő irányította a szellemet, az ő parancsára bukkant fel a semmiből, pontosabban a medálból. Képtelen gondolatnak tűnt, mégis így kellett lennie.

Doran ekkor megtántorodott és háttal a falnak zuhant, készült elveszteni az eszméletét. Kék szeme lassan a lányra kúszott. Maxine nem tétovázott, felemelte a kezét, hatalmával elragadta a fickót, hátrarántotta, közel magához. A fiatal férfinak láthatóan nem volt ínyére a bánásmód és a bosszúságát csak növelte, hogy egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Nem bírt szembe szállni a lány erejével, alulmaradt. Maxine nem eresztette egykönnyen, ráküldte a mágikus hatalmát, egy képzelgést. Azt a hamis hatást keltette, hogy oldalról egy irdatlan nagy és nehéz vaskos kőfal dől rá és maga alá temeti. A terem levegőáramlása változott, a zuhanó fal hangja ott morajlott körülöttük. A fickó odakapta a fejét és a fal lezuhant, maga alá zárta őt, amitől azonnal eltűnt a teste. Nem volt ott a teremben.

Gaynor képe megvonaglott, a medálhoz kapott. Talpra ugrott, tekintete vadul cikázott a lány és Doran között.

– Szerintem, a meglepetés nem jól sült el – jegyezte meg Maxine.

A vámpír sarokba szorítva érezte magát, rángatózó szája elárulta aljas szándékát. Sebesen mozgott, csak egy villanás látszott, ahogy előrántotta a hosszú pengéjű kését a dereka mögül. Nagyon gyorsan ugrott a lányra és felé suhintott a késsel. Az éles penge eltalálta Maxet, beleszaladt a felkarjába és a húsába mart. Vére azonnal kitört a sebből és langyosan áztatta a blúzát. Gaynor hörögve vette a levegőt, mohó éhsége odavonzotta a vér közelébe, pedig tudnia kellett, hogy ez a vér neki méreg.

Maxine nem az égető fájdalomra figyelt. Ereje teljében félfordulatot tett, egyik kezével elkapta a kést, másikkal belekönyökölt a vámpír karhajlatába és eltörte a csontot. Gaynor ordított, átkozódott, hisz a vámpírság nem óvta meg a fizikális kínoktól. A lány kicsavarta a kezéből a tőrt és egy erőteljes suhintással elvágta a nyakát. Gaynor, a brillantinos ficsúr levegő után hápogva rádöbbent, hogy vért okád a torka és ez a pillanat végzetes számára.

Max elhajította a kést és puszta kézzel tépte le a házigazda fejét. Lehajolt a földre rogyó test fölé és a nyakában csüngő medál után nyúlt. A markába zárta és egy rántással leszakította.

A lebegőben újra ott volt az a fura rezgés és a fiatal férfi megint ott állt a teremben, közvetlenül előtte.

A lányt váratlanul érte, küzdő állásba helyezkedett, hogy stabilan megtartsa az egyensúlyát. Látta a pasit verekedni, tudta, hogy jó ellenfél.

Doran közelebb jött, hogy segítségére lehessen, ha szükséges. A fickó nem mutatott szándékot a támadásra, épp ellenkezőleg. Finom mosollyal a szája szegletében meghajtotta a fejét Maxine felé.

– Gazdám! Alázatos szolgád vagyok. Rendelkezz velem és én követem a parancsaidat.

– Tessék? – nyögte a lány.

– A nevem, Haashim.

– Te beszélsz angolul? Azt hittem…

A férfi vállat vont, egy másodpercre Gaynor vérben fekvő tetemére nézett.

– Ezt a vámpírt szándékosan tévesztettem meg és hagytam gyötrődni az arámi nyelv tanulásával. Rémesen hülye alak volt, untam a pojácát. Őszinte örömömre szolgál, hogy mostantól ilyen szépséges űrnőt szolgálhatok. – Zöld szeme vidáman és némileg ravaszkásan villogott.

Maxine markában a medállal Doranra pillantott.

– Nem egészen értem.

A mentora széttárta a karjait és kissé bosszús képet vágott, mint aki úgysem tud változtatni a dolgokon, ezért beletörődik.

– Szert tettél egy dzsinnre. Mostantól téged szolgál, ha szólítod, elvégzi, amire utasítod.

– Ha szólítom?!

Doran az ékszerre mutatott.

– A medálban lakik. Valaki egy átokkal a medalionhoz láncolta. A szolgád, a klasszikus értelemben.

Maxine még fel sem fogta egészen az új információt, amikor Doran közvetlenül elé lépett.

– Nézz csak ide rám!

– Miért, mi van? – A lány tudta, hogy vérmaszatos, bemocskolódott a ruhája a vámpírirtástól. Doran az ujjai közé fogta az állát és kissé megemelte az arcát, hogy jobban lássa. A szemét nézte és mosolyogni kezdett.

– Végérvényesen közénk tartozol. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló fáradtság a sok tanítás és prédikáció, amivel annyi sok éve gyötörlek.

Maxine még érezte a mágia jelenlétének utolsó rezgését, finoman cirógatta a bőrét, bizsergette belülről. Doran az égkék íriszében fénylő aranykarikát nézte, ami olyan volt, mint egy gyűrű, a mágia gyűrűje, az Igézők védjegye.

Keze Maxine karjára rebbent, magával húzta az egyik falon feszülő, épségben megmaradt nagy tükörhöz.

– Nézd meg magad! Látod a szemedet?

A lány észrevette a változást. Közelebb hajolt a tükörhöz és az egyik tisztának ítélt ujjbegyével lehúzta az alsó szemhéját.

– Mi a jó fene ez? – kicsit megijedt a látványtól.

– Ez kedvesem, az igazi, tisztavérű Igézők védjegye. Az erőd megszilárdult – magyarázta a férfi.

– Azért elmúlik a szememről ez az izé? Mert elég groteszkül néz ki.

– Csak akkor tűnik elő, ha nagyobb érzelmi hatás ér, vagy ha tombol az erőd, vagy ha rátalálsz a magadfajtára.

– Ez valamiféle jelzésként működik, ha találkozok egy olyannal, mint én?

– Nem így értettem. Azt jelzi, ha megtalálod a potenciálisan alkalmas hímet. Bensőséges testi érintkezés hatására jelenik meg a gyűrű.

Maxine zavarában félrekapta a tekintetét, de azt még látta, hogy Doran meghatottan nézi.

– Szóval, ti Igézők vagytok? – szólalt meg a dzsinn vidáman. – Hallottam már kósza legendákat a fajtátokról. Nálatok titokzatosabb kreatúra kevés akad – csettintett a nyelvével. – És veszélyesebb.

Benyúlt a farzsebébe, arany cigarettatárcát húzott elő. Karcsú barna cigarettára gyújtott és szikrázó zöld pillantással lassan, élvezettel fújta ki az illatos füstöt.

– Én viszont semmit sem tudok a dzsinnekről – morogta a lány és türelmetlen mozdulattal az ajtó felé lépett. Nagyon mehetnékje volt már, el akarta hagyni a mészárlás helyszínét, hogy ne kelljen látnia és szagolnia a vámpírtetemeket.

– Biztosan hallottál már meséket a lámpásban lakó szellemről, aki minden kívánságodat teljesíti.

Maxine vállat vont, ami lehetett igen, de éppúgy nem is.

Haashim színpadiasan széttárta a karjait.

– Na, hát olyasmi vagyok én. – A lány kezére bökött, amelyikben a láncot markolta. – A társad jól mondta, ahhoz a medálhoz vagyok kötve.

– Nincs szükségem egy dzsinnre – mondta Maxine hűvösen.

– Először Arthur Gaynor is ezt állította, aztán hamar rákapott az ízére, milyen is, ha minden valóra válik, amit csak akar. Szerinted, hogyan építette fel ezt a birodalmat?

Doran gyanakvóan nézett rá.

– Téged használt fel?

– Tettem, amit parancsolt, teljesítettem akármire utasított. A filmvilág császára akart lenni, hogy mindenki a tenyeréből egyen és a lekötelezettje legyen. Nem tűrte az ellenszegülést, így ha akadtak kétkedők és bátor vonakodók, őket is velem intéztette el. A pojáca…! – megvetéssel dünnyögte az utolsó szót.

– Nézd, Haashim! Sajnálattal hallom, hogy ennek az aljas vérszívónak kellett szolgálnod, és ha innen nézzük, örülök, hogy megszakítottam a köteléket, ami hozzáfűzött. Én nem tartok igényt a szolgálataidra, szabadon bocsátalak. Menj, amerre tetszik!

– Ez nem ilyen egyszerű. Nekem nincs más választásom, és jelenleg neked sincs. Össze vagyunk láncolva.

Maxine megrázta a fejét.

– Nem, nem! – Újra a vérző és fájdalomtól lüktető felkarjához kapott. – Az előbb még egymás ellen harcoltunk, ki akartad oltani az életemet. Mégis hogy képzeled az egészet?! Jobban teszed, ha eltakaródsz a közelemből!

Haashim elnyomta a csikket a drága selyemtapétán, kifújta az utolsó slukk füstjét.

– Hidd el, én sem röpködök az örömtől, hogy egy átok szabja meg az életemet! Mindig lesz egy gazdám, akit szolgálnom kell. Te, vagy valaki más, nincs hatalmam befolyásolni. Most nálad van a medál, te vagy az úrnőm.

– Hogyan oldhatnánk fel az átkot?

Haashim hallgatott, de elsötétülő tekintete rossz hangulatot rántott közéjük.

A lány Doranra pillantott.

– Van ötleted?

– Bárki vetette ki ezt az erős átkot, ha valamilyen csoda folytán sikeresen feloldanánk, a dzsinn visszanyerhetné halandó mivoltát és meghalna.

– Micsoda? – lehelte a lány.

– A dzsinn addig halhatatlan, míg köti az átok. Számára nem létezik szabadság.

Maxine arca elnyúlt. Már értette Haashim borús hangulatát és a hallgatását.

– Értem – mondta rekedten,

– Tűnjünk el innen, mielőtt a többi vámpír idegyűlik, és revánsot akar venni Gaynorért! A sebedet is el kell látni – tanácsolta Doran.

A lány bólintott, aztán Haashimra nézett.

– Tüntesd el a tetemeket! Ne maradjon nyoma, hogy vámpírok voltak.

– Ahogy kívánod – hajtotta meg magát a dzsinn.

 https://publioboox.com/termek/igezok-ekonyv/