Ma este befejezem a Lángoló máglya olvasását.

2004-ben írtam, tíz éve. 

Tudjuk, (azok, akik olvasták annak idején itt blogon), hogy merre kanyarodik a sztori. 

Közületek sokan Udimut favorizálták. Ő volt a non plus ultra. Nekem is. :) Még ma is az.

Az utolsó részben neki is jut szerep bőven. Jó lesz  viszontlátni. Alig várom.

Addig ezt találtam. Róla szól:

'Az esős éjszaka illata semmihez sem volt hasonlítható, beburkolt, mint egy lágy köntös. Az elmúlt napokon járt az eszem, sok minden történt, de leginkább Udimu viselkedése tett rám mély benyomást. Teljesen megváltozott, nem csupán barátként állt mellettem, megvillantotta a hímet előttem, úgy is mondhatnám, kilépett a fényre, és ami eddig árnyékban várt, most teljes valójában megmutatkozott. A legmeglepőbb az volt, ahogyan reagáltam rá, mintha felébredtem volna valami hosszú, zsibbadt álomból. A barátságunk régi volt, szoros és biztos kapocs, elkényelmesedtem benne és magától értetődőnek vettem. Soha nem kételkedtem benne, ahogyan a szülei szeretetében sem kételkedik az ember, csak elfogadja és lubickol benne. Élveztem, hogy büntetlenül megölelhetem, gyönyörködhetek a szépségében, kisajátíthatom a társaságát és mindent megbeszélhetek vele. Bizony, olykor vissza is éltem a helyzettel, azzal, hogy tudtam, nem mond nemet. Nekem ő mindig ott volt, akkor is, ha Melkorral problémáim akadtak, soha nem kért számon, nem követelőzött, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És mit adtam én cserébe? Nem sokat. Most, amikor végre kimondta, mire vágyik, úgy viselkedtem, mint egy riadt kamaszlány, pedig a lelkem mélyén, azt hiszem, én is akarom. Az más kérdés, hogy nem fogom megtenni, nem fogadhatom el a vérét, azt, hogy megossza velem a hatalmát.'

Mialatt az Igézők-ről várom a visszajelzéseket, nem tétlenkedek. /nem szokásom/

Belekezdtem a Morwen sorozat ( úgy tűnik, már rajta marad ez a megnevezés) 3. kötetének átolvasásába, amit majd szépen sorban követ a többi is. Hangolódok az utolsó rész megírására. A társaság már mocorog a fejemben.  

Addig is itt ez a kicsike részlet.

Amikor ezt olvastam, az jutott eszembe, milyen távolra kerültünk azóta ettől a békés hangulattól és milyen nagyon sok minden történt - csupa visszavonhatatlan dolog.

 

"Hozzábújtam és megöleltem, arcomat a nyakához szorítottam, beszívtam a bőrének illatát.

Átfogta a derekamat, egyik keze a hátamat simogatta.

- Néha ébren álmodozok - súgtam a bőrére, a szempillámmal végig cirógattam az állkapcsát.

 –Azt hazudom magamnak, hogy még halandó vagyok, hogy normális életet élek. Ízletes ételeket

eszem, édességeket majszolok, érzem az ízeket, a napfényben sétálok, barátnőim vannak, akikkel

ostoba nőcis dolgokról fecsegek. Elképzelem, milyen lenne, ha átlagos pár lennénk, dolgoznánk,

 aztán este alig várnánk, hogy munka után találkozzunk. Nem lennének szuper képességeink,

nem lenne az életünk része a pusztítás, nem ölnénk szemrebbenés és lelkiismeret furdalás nélkül. Gyerekeket csinálnánk, akik ránk hasonlítanak, akik olyanok, mint te meg én… - mondtam.

Éreztem, hogy a nyaki ütőere gyorsabban dobol az arcbőröm alatt. Úgy fordította a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

- Olyan édes, bús emlékfoszlányokat keltesz életre bennem, amelyekről én már szinte meg is feledkeztem. Nem tudom, milyen érzés embernek lenni, emberként élni. Elfeledtem, iszonyú régen

 volt. Nincs róla valóságos emlékem. Nem tudom milyen a gyümölcsök húsának íze, az öregedés megállíthatatlan folyamata, a betegség, az egyszerű hétköznapi örömök mámora. A fájdalmak

elkoptak, a vágyaim megváltoztak, átalakultak.

- És hiányzik? – kérdeztem halkan. Az arcán láttam, hogy töpreng, mielőtt válaszol.

- Vannak dolgok, amik igen, viszont egy csomó mindent nem cserélnék el a halandóságért, nem szoktam ezen töprengeni, már nagyon régen nem.

- Akkor álmodj velem!"

/Lángoló máglya részlet

3. rész /