Sziasztok!
Mialatt én dolgozom a következő anyagon, addig ti olvassatok kicsit! 😊
Egy korábbi regényemből hoztam részletet.
A Morwen sorozat ötödik kötete az Üldözöttek.
Ismeritek? Emlékeztek rá?
Erre a részre nagyon igaz:
Halál és születés - a kárhozat megköveteli az árat
mindazért, amit cserébe nagyvonalúan nyújt.
Megjelent a Publio Kiadó gondozásában 2015-ben.
Eredetileg 2007-ben írtam ezt a részt.
„Tristan jött le a pincébe
vezető lépcsőn. Megéreztem az illatát, ahogy közeledett. Nem viselte a
dzsekijét, vastag kötött garbóban volt, másik száraz farmert viselt, pisztolya
a hóna alatti tokban sötétlett. Haját csak törölközővel szárogatta meg
nagyjából, nedvesen csillogott, ahogy hátrafésülte. Szőkesége most
sötétebbnek tűnt. Karját bekötözték, pulóvere vastagabbnak látszott, ahol
megkarmoltam.
Háttal a falnak dőlt,
szemügyre vett minket ketreclakókat. Megérintette a válla mellett futó
láncomat, de volt olyan jó és nem rángatta meg.
– Tetanuszra kéne mennem – mondta a karját kissé
megemelve.
– Ennyitől nem lesz bajod – morogtam.
– Tisztában vagyok vele.
– Hányat zártatok már ide közülünk?
– Sokat.
– És hányat öltél meg?
Lassan felém emelte a
tekintetét, szeme kékje megcsillant.
– Eleget ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejedben.
Innen nem fogsz megszökni.
Közelebb lépett a rácshoz, a
szemébe néztem.
– Velem kapcsolatban soha semmiben ne légy
biztos! – mondtam.
Néhány pillanatig a
tekintetem fogja volt, aztán elmosolyodott.
– Ismerem a fajtátokat, nem tudsz különösebben
meglepni. Többet tudok rólatok, mint talán ti magatok.
– Ezt meg hogy érted?
– Majdnem ugyanolyan régen létezünk, mint ti.
Mindig voltak elszánt emberek, akik vadásztak rátok, már az őskorban is.
Tanulmányoztuk a fajtádat, kutattunk az eredetek után, ismerjük az
erősségeiteket éppúgy, mint a gyengeségeiteket. Ha le akarod győzni az
ellenséget, ismerd ki, járj előtte mindig egy lépéssel, főleg, ha neked
nincsenek extra képességeid! Csak így maradhatsz életben. Különös meséket tudok
régi korok véristeneiről, démonjairól, szörnyetegeiről, akik mind a fajtádból
valók voltak.
– Talán más körülmények között, kellemesebb
helyen meg is hallgatnám a történeteidet, Tristan.
– Erre sajnos nem lesz mód.
– Mit műveltetek a lánnyal? – kérdeztem
hirtelen.
– Semmit.
– Ja, persze! Na, ne hantázz! A semmitől nem
lenne ilyen állapotban.
Vállat vont.
– Nem sérült meg.
– Nem csak fizikálisan lehet bántalmazni
valakit, hogy összetörd. Sam tizenhét éves, szinte gyerek, semmi köze az
egészhez – mondtam élesen.
Tristan megrázta a fejét.
– Abban a diszkóban véletlenül láttam meg,
egyedül volt, feldúltnak látszott. Aztán felismert engem, megrémült. A
többiekkel elhurcoltuk, idehoztuk. Veszettül tiltakozott, akár egy vadmacska,
harapott, rúgott, az egyik srácot le is fejelte.
– Kivallattátok, megütöttétek!
Félre fordította az arcát,
majd pár pillanat után ismét rám nézett.
– Én nem nyúltam hozzá. Sosem ütnék meg egy nőt,
egy gyereket.
– De apád igen.
Állta a tekintetem, a
szeméből kiolvashattam a választ.
– Samantha azt sem tudja, mik vagyunk – mondtam
halkan.
Tristan ugyanolyan halkan
szólalt meg.
– Erre mi is rájöttünk.
Hátranéztem a cella
belsejébe. Sam csukott szemekkel feküdt, aludt vagy elájult, innen nem tudtam
megállapítani. Gabriel némán ücsörgött, nem kívánt részt venni a csevejben,
talán a szabaduláson járt az esze.
– Nyugtatót kapott a lány, le kellett valahogy
csillapítani, jobb volt mindnyájunknak.
– Mennyit mondott el?
Tristan elmozdult, még
közelebb jött a rácshoz, alaposan megfigyelhettem kék szemét.
– Nem sokat.
– Az előbb azt mondtad, sosem ütnél meg nőt,
ennek ellenére engem nem kíméltél. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Vagy,
mert vámpír vagyok, már nem is számítok nőnek?
Tristan arcán apró zavar
suhant át.
– Nem úgy értettem. Dehogy! Nagyon is nő vagy…
de az nem ugyanaz.
– Gondolod? – vontam fel a szemöldököm. –
Biztosíthatlak, az extráktól eltekintve, alapvetően nincs nagy különbség. Apád
erre nem tanított meg?
Nem válaszolt, csak a
tekintete árulta el, nagyon is tisztában van a nőstényvámpírok vonzerejével, s
amit nyújtani tudnak, ami megkülönbözteti őket a halandóktól.
– Mit éreztél, amikor megharaptalak, míg a
karodban tartottál és öleltél? – kérdeztem suttogva.
Most nem fordult el, állta a
pillantásomat.
– Megnyugvást és békét – válaszolt.
– Nem ijedtél meg, nem iszonyodtál tőlem, és
most sem teszed, mint ahogy akkor sem, amikor táncoltunk.
– Erre minden vadásznak fel kell készülnie, hogy
eljön az idő és megmarja egy a sok közül. Én elég sokkal végeztem, mire
bekövetkezett.
Megráztam a fejemet,
vízcseppek hullottak a hajamból.
– Nem csak erről van szó, igaz?
– Ismerlek téged, Morwen – mondta nyugodt
hangján.
– Aligha.
– Mondtam már, hogy régi vadászcsaládból
származom, generációk óta űzzük ezt az ipart. Gyerekkoromtól erre készítettek
fel. Míg más srácok csavarogtak, én a mitológiát bifláztam, a vámpírok
történelmét, regéket, feljegyzéseket bújtam. A szüleim mindenre megtanítottak.
Elég barátot, társat veszítettem már el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül
pusztítsam a vérszopókat. Anyám nem volt annyira elvakult, mint apa, ő kicsit
nyitottabban, rugalmasabban kezelte a vámpírkérdést. Sokat mesélt nekem a saját
élményeiről. Aktív vadász volt, mielőtt megszülettem egy másik csapattal
dolgozott, aztán megismerte apámat és hozzájuk csatlakozott. Gyakran elmondott
egy régebbi történetet, ami vele esett meg az óceán másik partján. Rajtaütöttek
egy vérivón, de az elég erős volt és ügyes, mindüket megsebesítette,
ártalmatlanná tette, anyámat megmarta. Meg is ölhette volna, de életben hagyta.
Anyámnak az volt az első alkalom, korábban soha nem harapták meg. Különös
kapcsolat jött létre közte és a vámpír között. Később kölcsönösen megmentették
egymás életét. Anyám nem tudta megmagyarázni, mi vonzotta a nőstényhez, a
harapás nyújtotta élvezet, vagy valóban barátságot érzett iránta, de mindig
csodálattal emlegette. Egy alkalom erejéig közösen harcoltak, ugyanazon az
oldalon, együtt tisztítottak meg egy fészket, porig égették. Anyám utána soha
többé nem látta a nőt, de nem felejtette el.
Elszorult a torkom, a
történet nagyon ismerősen csengett, régi emlékeket csalt elő távoli, sötét
rejtekükből. Tristan magasabb volt nálam, így kissé lehajtotta a fejét, hogy
jobban láthassa az arcomat, ködös tekintetemet.
– A kardod… – motyogtam.
– Igen, anyámé volt, ő adta nekem, előtte pedig,
a nőé. A tied – elmosolyodott. – Mondtam, hogy ismerlek.
Emlékeztem a vadászra, bár
régen volt, csaknem harminc éve. De hogyan is feledhettem volna el? Fekete
hajú, szürke szemű lány volt, nagyon hasonlított Melkorra. Elnyelte az idő,
elrejtette a világ előlem.
– Shannen fia vagy – mondtam ki végül.
– Amikor a diszkóban megpillantottalak, azonnal
gondoltam, csak te lehetsz. Nem sok ilyen gyönyörű, aranytopáz szemű nőstényt
láttam még. Az alakod, a szépséged, az egész megjelenésed tökéletesen
egybevágott anyám leírásával.
– Ezért nem öltél meg, ezért nem féltél tőlem?
– Nem gondolom, hogy szent vagy, te is vérrel
élsz, de nem vagy elvetemült gyilkos, akit csak a pusztítás éltet.
– Tévedsz – figyelmeztettem. – Shannen akkor
találkozott velem, amikor újszülött vámpír voltam. Azóta történt egy s más.
Tristan bólintott.
– Tudom, végrehajtó vagy.
Ledöbbentem kicsit.
– Eszem megáll!
– Kicsit tájékozódtam.
– Akkor azt is tudod, hogy nem várom meg itt,
hogy kinyírjatok.
– Sejtem.
– Szereted a tőmondatokat, ugye?
Megint mosolygott.
– Egy szemernyit sem hasonlítasz az anyukádra,
talán csak a vakmerőséged. Hol van ő most? – egyszeriben mindent tudni akartam.
Elpárolgott a mosolya, még a
szeméből is.
– Négy éve meghalt. Rákos volt. Sokáig hősiesen
küzdött a betegséggel, nem adta fel, de a halál kiszemelte magának az én csodás,
bátor anyámat és végül eljött érte. Életében két vámpír ihatta a vérét, az
egyik te voltál Morwen, a másik pedig, aki elvette az életét.
Megrendülve pislogtam fel rá.
– Hát nem a betegség vitte el?
– Nem volt már esélye, a hetei meg voltak
számlálva. És akkor jött el a vérivó. Az is egy nő volt. Anya szándékosan ment
elébe, szinte várta, akarta, hogy egy közületek végezze be és ne a kór győzze
le végül. A vámpír megharapta, amikor megízlelte a vérét, tudta, hogy anya
milyen beteg. Felajánlotta neki a másik életet, de ő lemondott róla. Amikor
meghalt, apám tajtékzott, a világ minden szegletét felkutatta a nőstény után.
Nem értette, nem látta, hogy anya akart így elmenni. Bosszút esküdött, és míg
csak mozogni képes, keresni fogja a nőt. És most, évek múlva a véletlen az
utunkba sodort titeket, téged és ezt a lányt. – hirtelen elhallgatott,
összeszorította az ajkát, mintha már így is sokat fecsegett volna.
– Ha Gavin tud rólam, biztosan gyűlöl és leghőbb
vágya, hogy kinyírjon.
Tristan megrázta a fejét.
– Nem csak erről van szó. A lány kimondott egy
nevet, mialatt vallatták, annak a vámpírnak a nevét, aki anyámat átsegítette a
halálba.
– Az nem lehet! – nyögtem és elszorult a torkom.
Ha Samanthát rólunk
faggatták, akikkel együtt él, nem túl sok választás maradt női nevek terén. Eva
kiesett, Miranda akkoriban Mexikóban tartózkodott, én nem lehettem, így csupán
egyvalaki maradt. Basszus!
– Van köztetek egy nőstény, Aailish a neve –
mondta Tristan, mintha képes lenne a fejemben olvasni.
– Nem! – ingattam a fejem. – Nem és nem! Az
lehetetlen!
– Az volna?
Valahol mélyen a lelkemben
tudtam, hogy nagyon is lehetséges, Aailish azokban az években a Thébában volt,
aztán lelépett kalandozni, míg én a Tanácsban agonizáltam. Soha nem meséltem
neki Shannenről, ahogyan Gabrielnek és Udimunak sem, csak Melkor ismerte őt.
Könnyen megeshet, hogy a sors egymás útjába terelte őket.
Tristan várakozó arcába
pillantottam.
– Miért nem mondod el Gavinnek az igazat?
– Tudja, de nem fogadja el. Számára teljességgel
elképzelhetetlen, hogy a hőn szeretett felesége, az anyám, így akart meghalni.
– Aailish a gyermekem – súgtam neki a rácsok
között. – Vagy talán ezt is tudod?
Az arca megdermedt, mereven,
pislogás nélkül nézett rám, egyik kezét ráfonta a rácsra és megmarkolta. Nem
tudta.
– Sajnálom – mondta. – Megértem apámat. Mellette
állok, akkor is, ha én elfogadtam anyám döntését.
– Shannen sosem akarná, hogy Aailishra
vadásszatok, hogy mi egymás ellen harcoljunk. Az én lányom és az ő fia…
Bólintott.”
