Sziasztok!
Igyekeztem az ünnep hangulatához illő idézetet találni nektek valamelyik regényemből, de rá kellett jönnöm, hogy ilyen nem igazán van.
Igyekeztem az ünnep hangulatához illő idézetet találni nektek valamelyik regényemből, de rá kellett jönnöm, hogy ilyen nem igazán van.
Míg végül ráleltem erre a régi részletre 2004-ből.
Lehet, hogy van aki emlékszik rá?
Az első repedés a biztosnak hitt kristályburkon...
"Karácsony este persze minden számításba jöhető hely zárva
van, így Christian javaslatára egy templomban kötöttünk ki. Az emberek éjféli
misére gyűltek össze, tele voltak a padsorok, a meleg kősziklaként nehezedett a
mellkasomra. Körülöttem mindenütt hívők imádkoztak, énekeltek. A közhiedelemmel
ellentétben nyugodtan és sértetlenül ücsöröghettem a feszületek és más vallási
szimbólumok között, nem tudtak ártani nekem. Sosem voltam vallásos, nem
tartoztam azok közé, akiknek szükségük volt a hitre, hogy kibírják az életet,
elviseljék a sorsukat. Nem hittem és nem is hiszek abban, hogy egy vélt, vagy
valós felsőbb hatalom képes felmenteni a bűnök alól, vagy megbocsátani. A
mennyországról pedig nem álmodoztam, most meg azt hiszem, végképp feleslegessé
vált a kérdés. Nem valószínű, hogy a vámpírok számára létezik ilyesmi.
Ültem Christian mellett, körülöttem az emberek sokasága és
kellemes melegséggel töltött el a gondolat, hogy úgy lebegek a vérük meleg
illatán, mint a tenger lusta hullámain. Eszemben sem volt bárkinek is ártani,
csak kiélveztem a pillanatot, hogy látszólag közéjük tartozom. Megremegett a
testem a kéjes érzéstől, amit a vér szaga és közelsége nyújtott.
A másik oldalamon ülő asszony észrevette. Megérintette a
karomat, hogy lássa jól vagyok-e. Ránéztem, meglátta a szemeimet, elhúzta a
kezét, elfordította a fejét. Hát igen, ez már csak így van! Nem tartoztam
közéjük.
Christian meleg tenyerébe zárta az ujjaimat és nem kellett rám
néznie ahhoz, hogy tudjam, azt adja a tudtomra, ő velem van.
Hajnali kettő körül értünk vissza a kastélyba, a nappali
üres volt, az ünneplés véget ért. Felfelé haladtunk az emeletre, amikor
megrohant egy különös érzés. Új volt mégis valahogy ismerős. Sűrű energia
lüktetett a levegőben, rám tekeredett, körülfont, csiklandozta a bőrömet még a
ruhán keresztül is. A szívem gyorsabban kezdett dübörögni, a fülemben is hallottam
a dobbanásokat. Ahogy lépkedtem a folyosón az érzés egyre erősebb lett és már
tudtam, mi ez. Felismertem Melkor erejét, azt a jellegzetes zöngéjét, amely
akkor tört elő belőle, ha együtt voltunk, ha szeretkeztünk.
Nem gondolkodtam,
hagytam a testemet cselekedni, az ajtajához léptem és benyitottam. A látvány
magáért beszélt.
A szobában forró volt a levegő, az ágy összedúlva, ruhák
szanaszét a földön. Melkoron mindössze a nadrágja volt, amit láthatóan csupán
néhány pillanattal korábban húzott magára. Mezítláb állt az ágy végénél, szinte
odadermedt. Camilla a takarón hevert hason fekve, anyaszült meztelenül, vörös
haja a vállaira és a hátára omlott. A szobában egy pillanatra megállt az idő.
Melkor megdermedt, ahogy a szemembe bámult. Néhány néma pillanatig farkasszemet
néztünk, azonnal tudta, hogy elveszített és én is őt, láttam a tekintetén.
Aztán
Camillára néztem, nem volt diadalmas sem elégedett, csupán azt tükrözte a
tekintete, hogy bekövetkezett, amit előre bejelentett. Tétován a takaróért
nyúlt, magára húzta, sután felült és eltakarta a testét.
Felágaskodott bennem a harag, arra gondoltam most
megölhetném, aztán tovább engedtem a dühöt, vége volt. Kifordultam az ajtón,
ekkor vettem észre Christiant mögöttem. Sápadtan nézett rám.
Elindultam a folyosón, alig láttam, mi van előttem. Tágra
nyílt szemekkel, mégis vakon siettem előre. Melkor egyszer csak utolért.
- Morwen! – kiáltotta. Megérintette a vállamat, maga felé
fordított, a szeme csupa könyörgés volt.
Egy sóhajtásnyi ideig a szürke íriszét néztem, aztán
megütöttem. Akkorát kapott, hogy a falnak zuhant és felrepedt az ajka. Nem
próbált utánam jönni.
Egyszeriben megbolydult a folyosó. Aailish és Udimu jelentek
meg, azonnal felmérték a helyzetet, szótlanságuk elárulta.
Lerohantam a
lépcsőn, kicsörtettem a házból. Christian utánam szaladt és Aailish is ott
toporgott.
- Morwen, mit csinálsz? – kérdezte a lány.
Rájuk néztem a pupilláim előtt lebegő ködön át.
- Velem jöttök vagy maradtok?
- Megyek – mondta Christian azonnal.
Aailish szomorúan rám mosolygott.
- Nem is kell kérdezned.
Christian volt olyan kedves és összecsomagolt pár holmit
nekem az útra, majd a saját cuccaival együtt tért vissza. Kint vártam meg őket,
amíg elkészülnek. Pocsékul éreztem magam, hasonló volt a hányingeres
szédüléshez, de inkább annál sokkal rosszabb.
Mielőtt beültem Christian kocsijába, Udimu jelent meg a
kapuban, megfogta a kezem, nem szólt semmit. Örültem, hisz szavakkal úgysem
lehetett kifejezni, amit éreztünk. Egyikünk sem szeretett csak azért beszélni,
hogy szellőztessük a szánkat.
- Boldog Karácsonyt! – mondtam és arcon csókoltam.
Sokáig állt a kapuban a kocsi távolodó fényeit nézve. Magas
alakja messziről is látszott, míg az út el nem kanyarodott velünk."
Ashley Carrigan - Lángoló máglya / Morwen sorozat 3.
2004.
... azóta annyi minden történt...
