Sziasztok!
Két könyv között vagyok. Adtam magamnak egy kis időt, hogy kitisztuljon a fejemből az a sok minden, a három könyv, amiket az elmúlt hónapokban írtam. Már készülnek a jegyzetek az új projekthez és igazából bármelyik nap berobbanhat a sok feszítő jelenet és akkor elkezdem írni.
Pontosabban kettőről is szó van. Sorsot kéne húznom, melyikkel kezdjek, de a szívem nagyon az egyik felé húz. Mindkettő nagyon készülődik. Az egyik azért izgalmas, mert új misztikus egyedekről szól, ...nos, a másik pedig azért, mert nagyon is szívemhez közeliekről.
Mik lesznek ezek? Nemsokára elmondom.
Addig egy kis részlet a Megtorlásból- Morwen 8. kötet.
Morwen itt találkozik Susannával.
"Egy fa takarásából léptem ki, lassan, nem fenyegetően. A csavargóktól zsákmányolt kabát kicsit javított a külsőmön, ha nem is eleget. Bizalomgerjesztő, az nem voltam így sem.
Annyira sétáltam ki az útra, hogy a jármű ne tudjon kikerülni és a sofőr kénytelen legyen megállni.
Tenyeremet hálás gesztusként a meleg motorháztetőre fektettem és előrehajoltam.
A kocsiban egy nő ült. Csinos, harmincas. Értetlenül és gyanakvóan nézett rám, aztán résnyire leeresztette az ablakot.
– Igen? – kérdezte morcosan, ami nagyjából annyit jelentett: Mi a fenét akarsz?
Nem örült, hogy egy idegen feltartja, vagy csak általában utálta ezt a korai napszakot. Talán a munkahelyét is.
– Jó reggelt! – köszöntem kedvesen.
Ha már a kinézetem katasztrofális volt, legalább a modorom legyen kifogástalan.
– Kérem, el tudna vinni egy darabon? Nagy szükségem volna a segítségére.
Egy pillanatra az útra nézett maga előtt, aztán megint rám.
– Sajnálom, de dolgozni megyek. Nem tudom bevinni a városba.
– Értem – bólintottam. – Akkor esetleg bemehetnék magával a munkahelyére telefonálni? Kiraboltak, ellopták a mobilomat. Taxit szeretnék hívni.
– Azt hívhat az én telefonomról is – ajánlotta a nő. – Vagy majd inkább én.
Elővette szabad jobb kezével a telefonját és már fel is villant a numerikus billentyűzet képernyője.
– Várjon! A mosdóba is mennem kellene, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Nem vagyok túl jól – mondtam zavart színlelve.
– Azt látom – megálltak az ujjai a kijelző felett.
– Nagyon kérem, segítsen nekem!
Követtem a tekintetét, ahogy végignéz rajtam és a földtől mocskos körmeimre mered.
– Utána nem zaklatom, eltűnök – ígértem.
– Rendben. Jöjjön!
Kinyitotta a másik ajtót, én pedig beültem mellé. Jól esett az utastér melege. Atyavilág! De még milyen jól.
Az autó megindult tovább az úton.
– Bántalmazták? – kérdezte a nő.
– Úgy is mondhatjuk – morogtam.
Rám nézett.
– Akkor talán inkább a rendőrségre vagy orvoshoz kellene vinnem.
Az út végén feltűntek az épületek. Eljött az én időm, hogy előadjam a műsoromat, amivel eltérítem a nőt az eredeti céljától.
Homlokomat a tenyerembe hajtottam, mintha rosszul lennék.
– Nem! Azt ne! Én csak szeretnék biztonságban lenni. – Fejemet az ülés fejtámlájára döntöttem. – Szédülök – sóhajtottam elesetten.
– Hányingere van? – A nő hangján éreztem a feszültséget.
Nagyon nem akarta, hogy a kocsijába rondítsak ezen az amúgy sem derűs korai reggelen.
Letekertem az ablakot magam mellett és látványosan mély levegőt vettem.
– Mindjárt jobb lesz.
Alapvetően szörnyen nézhettem ki, erre még rásegítettem a szenvedő képemmel.
A nő fékezett. Felé fordultam és megszorítottam a karját, miközben esdeklően néztem rá.
– Kérem, vigyen el innen! Vigyen a városba! El kell rejtőznöm. Senki sem találhat rám.
– De hát én mit csináljak? Majd a rendőrök…
– Nem! A rendőrségre semmiképp nem mehetek. Csak el kell tűnnöm. Nagyon kérem, segítsen nekem! Nincs senki, akihez fordulhatok.
– Nem akarok belekeveredni semmi gyanús dologba! – tiltakozott ijedten.
– Csak mára adjon menedéket! Utána elmegyek, nem okozok gondot.
– Ez lehetetlen! Nekem dolgozni kell mennem. Nem én vagyok a megfelelő ember, aki segíthet magának.
Az ellenkezéséből úgy tűnt, nagyon elszánt és nem adja be a derekát.
Bár nem szívesen nyúltam becstelen eszközökhöz, most mégis a cél érdekében bevetettem a mentális manipulációt. Ez a képességem valamiért sosem működött tökéletesen, én másban voltam jó. Azért ennyire talán még futotta.
Rákényszerítettem a nőre a saját akaratomat. Fel kellett adnia az ellenállását.
Egy sóhajtásnyi ideig egymásra meredtünk, néma csendben, rezzenéstelenül. Azután megrebbent a szeme.
– Jól van. – Csak ennyit mondott, azután sportos kanyarral megfordította az autót és visszafelé haladtunk a bekötőúton."
