Részeletek régebbi könyveimből - mai adag

 Sziasztok!

Ma a Megtorlásból, a Morwen nyolcadik kötetéből hoztam egy darabkát.  2015-ben ezzel zártam le a sorozatot, amit még 1999-ben kezdtem el írni.

Nekem személyes katarzis élmény volt. A Fekete kristály(7. kötet) végén annyira taccsra vágtam a bandát, hogy muszáj volt elsimítani, elrendezni a szálakat. Egy kicsit odahaltam, amikor vége lett, leginkább attól, hogy vége, nincs tovább, el kell szakítanom a köldökzsinórt. Párkapcsolatból is sok ennyi év... 

Annyi minden mást akartam írni ezenkívül és sok új tervem volt/van. A vámpír érának mostanában nincs közönsége, elhamvadt az érdeklődés irántuk, ami nem jelenti azt, hogy egyszer nem izzik fel újra a parázs.

Most a napokban, öt év múlva, kezd éledezni bennem a kisördög, hogy lehet ezt még folytatni. Van bennem elég kraft, hogy megszüljek még egy részt. Már a nyolcadik kötet is jutalomjáték volt. Mit akarok én még halmozni? Természetesen ez még csak amolyan vágyálom, óvatos kis ötlet-kezdemény. mert olyan szépen lezártam, hogy ha nem bolygatom is oké így. Annak idején azt mondtam, hogy ki tudja, talán majd nyugdíjas éveimben lehet, hogy folytatom. Közben nincs is az már olyan messze.

Amolyan személyes szórakozás lenne, mert hiányoznak Morwen és a fiúk. Aztán, ha úgy érzem, hogy jól sikerül, esetleg kaphatna egy esélyt. Mondom, ez még csak egy kósza ötlet. Egyelőre időm sincs még rá. Ez egy rétegműfaj, nehezített terep, szűkös közönséggel. Ész érv nem szól mellette, hogy munkát öljek bele. De sosem a rideg kiszámítottság vezetett az írásban, hanem az ihlet és a fantáziám.

Akár más szereplővel is lehetne egy új kötet, aki csak a végén csatlakozott a csapathoz. Susannáról beszélek, ***spoiler*** Morwen új sarjáról.

Korábban nem nagyon szellőztettem meg, de Susanna figurájába önmagamat írtam bele. Az én munkahelyem, az én lakásom, az én apróságaim voltak benne. 😁

És akkor a részlet:  

„– Sosem adtál alkalmat, hogy elmondjam, én hogyan éltem meg az egész átkozott folyamatot. Amikor beadták nekem a fekete kristályt, a hatása frenetikus volt. Kiragadott a jelenből, megszűnt az anyagi világ. Fogalmam sem volt, mi a valóság és mi képzelgés. Még a tudatom is eltűnt. Nem éreztem magam vámpírnak csak egy pulzáló lénynek, aki lebeg a csalfa csodavilágban. Aztán jött a kín és végül a süket sötétség – sóhajtott. Úgy nézett körül a helységben, mintha hegyekkel körülölelt tájat pásztázna a szemével.

– Egy fékezhetetlen vadállat voltam, amikor a kórházban elkaptalak. Tudom, hogy azt mondták neked, elborult elméjű ösztönállattá épültem le és semmilyen külső inger nem jut el hozzám. Majdnem így is volt. Majdnem… Ott voltál karnyújtásnyira és én a homályon keresztül megéreztelek. A véred szagát, a szíved lüktetését. Tudtam, hogy te vagy az. Kellettél nekem, jobban, mint az élet. Akartam a véredet, az erődet, hogy magamba szívjam és élvezhessem, ahogy összeolvad az enyémmel. Nem tudtam felmérni, hogy milyen súlyos kárt tettem benned. Nem éreztelek ellebegni, nem éreztem, hogy kifogy belőled az élet. Megrészegített, amit elvettem tőled, amit nekem adtál. Akkor még képtelen voltam felmérni a következményeket. Mikorra olyan állapotba kerültem, hogy már feltisztult az elmém, túl késő volt. Te már megváltoztál. A bajt, amit okoztam nem lehetett eltörölni. Önhitt módon azt gondoltam, visszatérsz hozzám, hiszen mindig így volt. Mindig visszakaptalak. A teremtőd vagyok, a férjed, szeretjük egymást. Minket nem választhat szét semmi. Te mégis eltávolodtál és el is tűntél évekre. Csak reméltem, hogy egy nap megértesz majd és megbocsátasz.

Mély és rekedt volt a hangom, amikor megszólaltam. A szívem keserű volt és fekete.

– A szerelem nevében rég megbocsátottam. A tiszteletem mindig a tiéd lesz, elkötelezetted vagyok.

– Mégsem tudsz közelebb jönni hozzám.

Kinyújtotta a kezét felém. A semmibe markolt, majd néhány néma pillanat után lehanyatlott a karja. Szürke szemében szomorúság terpeszkedett, eluralta szép arcát is.

– Egyenes út nem vezet vissza hozzád. Találjuk ki együtt, mit tegyünk! – mondtam.

– Nem ilyen könnyű ez, Morwen. Még nem találkoztunk ilyen esettel a sok-sok év alatt. A vérünk megpecsételi ezt is. Ez az ösztön erősebb nálunk, legyőzi a civilizált embert bennünk, illetve azt, ami még megmaradt belőle. Harcolhatsz ellene, de csak magadnak okozol szenvedést. Ha elég kitartóan küzdesz a démonoddal, a végén beleőrülsz. Ezt nem várhatom el és nem kérem tőled.”

e-könyv és nyomtatott:https://publioboox.com/termek/megtorlas-ekonyv/ 

 

Részlet - Farkasok között

 Ma a Farkasok között című regényemből hozok egy kis részletet.

 Jóféle romantika némi ínycsiklandozó huzavonával, keserédes szenvedéllyel.

Mi mindent tennénk meg, hogy eltussolhassuk a ballépéseinket?
Lehet-e kegyes hazugságra építeni egy szerelmet és megtartani a boldogságot?
Mennyi veszteséget bír ki az esendő szív? 
Minden titok kitudódik, minden csalót lelepleznek egyszer.
Bármelyikünkkel megtörténhet...
A magam részéről először azt gondoltam, nem szívesen lennék Robyn bőrében. Vagy mégis...?
Keskeny mezsgyén egyensúlyozik, sokat kockáztat. Esendő, mint mi mindannyian.
Ezúttal nincs misztérium, nincsenek szuper képességek, sem fordulatos akciójelenetek.
Most máshogy játszunk.

„Sírtam, nem is tudtam abbahagyni. Nem tudtam magamhoz engedni a gondolatot, hogy Sam nincs többé. Túlságosan vizuális típus vagyok, valósághű rémképekkel gyötörtem magam. Láttam a véres, összezúzott testét a fejemben és ettől még élesebben vágott belém az elvesztése.

Önmagamat hibáztattam, amiért meg kellett halnia. Éppen hozzám indult, miattam ült autóba. Ha nem akartunk volna találkozni, ez nem történik meg. Még élne és élvezhetné a boldogságát azzal a lánnyal. Az önvád kíméletlenül szétrágta a szívemet, bűnösnek ítéltem magam. Nem volt elég a mocsok hamisságom, amikor abban a hitben hagytam, hogy a baba az övé, de még a jóságával is visszaéltem a kicsi születése utáni hónapokban. Most pedig miattam halt meg.

Ha nem esik meg az a félresiklott éjszaka, akkor Sam és én rég házasok lennénk. Így csak a gyász maradt és a szomorúság.

Tovább rontott a helyzeten, hogy a férfi családja kifejezetten a tudomásomra adta, nem kívánják a megjelenésemet a temetésen. Ez volt a végső tőrdöfés a haldokló, rongyos szívembe. Eddig is mindent túl sötéten láttam, de itt ennél a pontnál elvesztettem az erőmet. Még Laurához sem maradt türelmem, csak lerogytam az ágyamra és mozdulatlanul hevertem. Visszajött az a régi fekete érzés, amit apám halálakor szenvedtem meg. Letarolt a fájdalom, égetett belülről, alig bírtam lélegezni. Szerettem Samet, akkor is, ha már nem volt velem. Elfogadtam, hogy elment. Nem tekintettem rá haraggal, nem vádoltam, amiért elhagyott, elvégre én hibáztam. Mindenki más körülöttem rosszallóan ítélte őt meg, mert lelépett és eldobta magától a gyermekét. A külvilág számára Sam volt Laura apja és engem tekintettek áldozatnak. Gyűlöltem ezt a hazugságot.

Nem akartam senkit sem látni, ne kérdezzék, hogy vagyok, mivel segíthetnek, csak hagyjanak békén! Engedjék, hadd égjek a saját külön bejáratú poklom tüzében!

Anyám kétszer is bejött a szobába, csendesen közelebb lépett, de hiába szólongatott, képtelen voltam válaszolni. Nem is akartam. Csak egy pontot bámultam meredten, mint egy élettelen kaucsukbaba.

Megemlítette, hogy orvost hív hozzám. Minek? Nem sikoltozok, nem őrjöngök, nem verdesem magam a falhoz. Csak belül fájok éktelenül. Nem orvosra és nyugtatóra van szükségem, hanem..., hanem nem is tudtam volna szavakkal megmondani.

Órák múltak el így. Ott hevertem a szoba és a ház neszeit hallgatva. Könnyem már nem maradt. Felhagytam a bőgéssel. Odalent ajtó csapódott, aztán morgó férfihang hallatszott. Talán anyám tényleg orvost hívott? Ó, anyu, ne fáradj!

Rövidesen megmoccant a kilincs és valaki belépett a szobába. A délutáni nap áttört az ablakon és fényes palástba vonta az alakot. Richard volt az.

Miért pont ő? - villant át rajtam.

Nem néztem rá, ugyanúgy hevertem az oldalamon, mozdulatlanul.

Az ágyhoz lépett, lehajolt, megtámaszkodott a matracon és engem figyelt. Miután nem mutattam reakciót, gondolt egyet és leheveredett mellém, ahogy keresztben feküdtem az ágyon. Elnyúlt és a karjait körém fonta, átölelt, magához húzott. Nem tiltakoztam. Ettől az óvó, védelmező gesztustól hirtelen sírás kaparászta a torkomat. Elgyengültem, hagytam a mellkasához vonni magam. Valahogy legyűrtem a könnyeimet, kissé megrendülten bújtam hozzá. Éppen ő jön vigasztalni, akinek magának is van elég bánata? Elvesztette a fiát, most a feleségét és a mesés házasságát, mégis nekem nyújt oltalmat? Mindketten sebesült vadállatok voltunk ebben a klánban, akik kifelé erőt mutattak és csak egymás előtt mertünk gyengének mutatkozni. Hálát éreztem iránta. Biztonságot nyújtott a közelsége.

A kusza gondolataimon át egyszer csak meghallottam a mellkasában dübörgő szívének erős ritmusát. Mint egy bús afrikai dob, úgy pergett az arcom alatt. Csendes béke szállt a szobára, kiebrudalta a lelkem zagyva képeit, lecsillapította a háborgását. Jó volt így lebegni vele. Most nem érdekeltek a valós dolgok, a tények és hazugságok. Richard varázsereje hatott rám és elringatott.

Szinte már teljesen besötétedett, amikor kinyitottam a szemem. Kissé rajtakapottan eszméltem rá, hogy elaludtam és most is Richarddal összebújva fekszem. A testünk összemelegedett. Fejem a vállán, a nyakgödrében pihent, kezem átfogta a mellkasát, egyik lábam átvetve az övén. Milyen banális helyzet? Ugyanakkor nagyon finom és természetes élmény volt.

Teleszívtam az orromat az illatával, nem mintha már így is ne itatott volna át. Óvatosan fellestem az arcára. Ő még lehunyt szemmel feküdt, talán aludt, vagy csak tettette. Fél karjával átfogta a vállamat, keze hátul a derekamon pihent. Ez egy soha vissza nem térő, megismételhetetlen idillikus pillanat volt.

Richard kinyitotta a szemét, egymást néztük jó közelről, aztán lassan elfordítottam a fejemet és a hátamra gördültem, el tőle. A plafont néztem, egyszeriben könnyűnek éreztem magam. Most egy percre megállt a világ és lábujjhegyen pipiskedve kivárta, míg a teljesség csalóka hulláma átjárja az elmémet. Igen, most jó. Miért nem maradhat minden így? A világmindenség elvette Samet, cserébe megajándékozott ezzel a perccel. Túl drágán fizettem meg érte.

Richard megmoccant, felkönyökölt, félig fölém hajolt. Az arca közel volt, ahogy a szemembe nézett. Óvatosan lehajolt hozzám, ajkát az enyémhez érintette. Puhán a szám húsát csókolta, mintha egy hosszabbra nyúlt puszi lenne. Nem volt bennem ellenkezés, hagytam megtörténni. Amikor az ajka elvált az enyémtől és felemelte a fejét ismét a szememet nézte. A tekintete vigasztaló volt és szeretettel teli

Egészen halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét, mintha nyugtázta volna magában a perc csodáját. Aztán eltávolodott tőlem, felkelt és csendesen kiment a szobából.”

https://publioboox.com/termek/farkasok-kozott-ekonyv/