Üldözöttek - Részlet

Sziasztok!

Mialatt én dolgozom a következő anyagon, addig ti olvassatok kicsit! 😊

Egy korábbi regényemből hoztam részletet. 

A Morwen sorozat ötödik kötete az Üldözöttek. 

Ismeritek? Emlékeztek rá? 

Erre a részre nagyon igaz:

Halál és születés - a kárhozat megköveteli az árat mindazért, amit cserébe nagyvonalúan nyújt.

Megjelent a Publio Kiadó gondozásában 2015-ben.

Eredetileg 2007-ben írtam ezt a részt.

https://publioboox.com/hu_HU/uldozottek

„Tristan jött le a pincébe vezető lépcsőn. Megéreztem az illatát, ahogy közeledett. Nem viselte a dzsekijét, vastag kötött garbóban volt, másik száraz farmert viselt, pisztolya a hóna alatti tokban sötétlett. Haját csak törölközővel szárogatta meg nagyjából, nedvesen csillogott, ahogy hátrafésülte. Szőkesége most sötétebbnek tűnt. Karját bekötözték, pulóvere vastagabbnak látszott, ahol megkarmoltam.

Háttal a falnak dőlt, szemügyre vett minket ketreclakókat. Megérintette a válla mellett futó láncomat, de volt olyan jó és nem rángatta meg.

–  Tetanuszra kéne mennem – mondta a karját kissé megemelve.

–  Ennyitől nem lesz bajod – morogtam.

–  Tisztában vagyok vele.

–  Hányat zártatok már ide közülünk?

–  Sokat.

–  És hányat öltél meg?

Lassan felém emelte a tekintetét, szeme kékje megcsillant.

–  Eleget ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejedben. Innen nem fogsz megszökni.

Közelebb lépett a rácshoz, a szemébe néztem.

–  Velem kapcsolatban soha semmiben ne légy biztos! – mondtam.

Néhány pillanatig a tekintetem fogja volt, aztán elmosolyodott.

–  Ismerem a fajtátokat, nem tudsz különösebben meglepni. Többet tudok rólatok, mint talán ti magatok.

–  Ezt meg hogy érted?

–  Majdnem ugyanolyan régen létezünk, mint ti. Mindig voltak elszánt emberek, akik vadásztak rátok, már az őskorban is. Tanulmányoztuk a fajtádat, kutattunk az eredetek után, ismerjük az erősségeiteket éppúgy, mint a gyengeségeiteket. Ha le akarod győzni az ellenséget, ismerd ki, járj előtte mindig egy lépéssel, főleg, ha neked nincsenek extra képességeid! Csak így maradhatsz életben. Különös meséket tudok régi korok véristeneiről, démonjairól, szörnyetegeiről, akik mind a fajtádból valók voltak.

–  Talán más körülmények között, kellemesebb helyen meg is hallgatnám a történeteidet, Tristan.

–  Erre sajnos nem lesz mód.

–  Mit műveltetek a lánnyal? – kérdeztem hirtelen.

–  Semmit.

–  Ja, persze! Na, ne hantázz! A semmitől nem lenne ilyen állapotban.

Vállat vont.

–  Nem sérült meg.

–  Nem csak fizikálisan lehet bántalmazni valakit, hogy összetörd. Sam tizenhét éves, szinte gyerek, semmi köze az egészhez – mondtam élesen.

Tristan megrázta a fejét.

–  Abban a diszkóban véletlenül láttam meg, egyedül volt, feldúltnak látszott. Aztán felismert engem, megrémült. A többiekkel elhurcoltuk, idehoztuk. Veszettül tiltakozott, akár egy vadmacska, harapott, rúgott, az egyik srácot le is fejelte.

–  Kivallattátok, megütöttétek!

Félre fordította az arcát, majd pár pillanat után ismét rám nézett.

–  Én nem nyúltam hozzá. Sosem ütnék meg egy nőt, egy gyereket.

–  De apád igen.

Állta a tekintetem, a szeméből kiolvashattam a választ.

–  Samantha azt sem tudja, mik vagyunk – mondtam halkan.

Tristan ugyanolyan halkan szólalt meg.

–  Erre mi is rájöttünk.

Hátranéztem a cella belsejébe. Sam csukott szemekkel feküdt, aludt vagy elájult, innen nem tudtam megállapítani. Gabriel némán ücsörgött, nem kívánt részt venni a csevejben, talán a szabaduláson járt az esze.

–  Nyugtatót kapott a lány, le kellett valahogy csillapítani, jobb volt mindnyájunknak.

–  Mennyit mondott el?

Tristan elmozdult, még közelebb jött a rácshoz, alaposan megfigyelhettem kék szemét.

–  Nem sokat.

–  Az előbb azt mondtad, sosem ütnél meg nőt, ennek ellenére engem nem kíméltél. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Vagy, mert vámpír vagyok, már nem is számítok nőnek?

Tristan arcán apró zavar suhant át.

–  Nem úgy értettem. Dehogy! Nagyon is nő vagy… de az nem ugyanaz.

–  Gondolod? – vontam fel a szemöldököm. – Biztosíthatlak, az extráktól eltekintve, alapvetően nincs nagy különbség. Apád erre nem tanított meg?

Nem válaszolt, csak a tekintete árulta el, nagyon is tisztában van a nőstényvámpírok vonzerejével, s amit nyújtani tudnak, ami megkülönbözteti őket a halandóktól.

–  Mit éreztél, amikor megharaptalak, míg a karodban tartottál és öleltél? – kérdeztem suttogva.

Most nem fordult el, állta a pillantásomat.

–  Megnyugvást és békét – válaszolt.

–  Nem ijedtél meg, nem iszonyodtál tőlem, és most sem teszed, mint ahogy akkor sem, amikor táncoltunk.

–  Erre minden vadásznak fel kell készülnie, hogy eljön az idő és megmarja egy a sok közül. Én elég sokkal végeztem, mire bekövetkezett.

Megráztam a fejemet, vízcseppek hullottak a hajamból.

–  Nem csak erről van szó, igaz?

–  Ismerlek téged, Morwen – mondta nyugodt hangján.

–  Aligha.

–  Mondtam már, hogy régi vadászcsaládból származom, generációk óta űzzük ezt az ipart. Gyerekkoromtól erre készítettek fel. Míg más srácok csavarogtak, én a mitológiát bifláztam, a vámpírok történelmét, regéket, feljegyzéseket bújtam. A szüleim mindenre megtanítottak. Elég barátot, társat veszítettem már el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül pusztítsam a vérszopókat. Anyám nem volt annyira elvakult, mint apa, ő kicsit nyitottabban, rugalmasabban kezelte a vámpírkérdést. Sokat mesélt nekem a saját élményeiről. Aktív vadász volt, mielőtt megszülettem egy másik csapattal dolgozott, aztán megismerte apámat és hozzájuk csatlakozott. Gyakran elmondott egy régebbi történetet, ami vele esett meg az óceán másik partján. Rajtaütöttek egy vérivón, de az elég erős volt és ügyes, mindüket megsebesítette, ártalmatlanná tette, anyámat megmarta. Meg is ölhette volna, de életben hagyta. Anyámnak az volt az első alkalom, korábban soha nem harapták meg. Különös kapcsolat jött létre közte és a vámpír között. Később kölcsönösen megmentették egymás életét. Anyám nem tudta megmagyarázni, mi vonzotta a nőstényhez, a harapás nyújtotta élvezet, vagy valóban barátságot érzett iránta, de mindig csodálattal emlegette. Egy alkalom erejéig közösen harcoltak, ugyanazon az oldalon, együtt tisztítottak meg egy fészket, porig égették. Anyám utána soha többé nem látta a nőt, de nem felejtette el.

Elszorult a torkom, a történet nagyon ismerősen csengett, régi emlékeket csalt elő távoli, sötét rejtekükből. Tristan magasabb volt nálam, így kissé lehajtotta a fejét, hogy jobban láthassa az arcomat, ködös tekintetemet.

–  A kardod… –  motyogtam.

–  Igen, anyámé volt, ő adta nekem, előtte pedig, a nőé. A tied – elmosolyodott. – Mondtam, hogy ismerlek.

Emlékeztem a vadászra, bár régen volt, csaknem harminc éve. De hogyan is feledhettem volna el? Fekete hajú, szürke szemű lány volt, nagyon hasonlított Melkorra. Elnyelte az idő, elrejtette a világ előlem.

–  Shannen fia vagy – mondtam ki végül.

–  Amikor a diszkóban megpillantottalak, azonnal gondoltam, csak te lehetsz. Nem sok ilyen gyönyörű, aranytopáz szemű nőstényt láttam még. Az alakod, a szépséged, az egész megjelenésed tökéletesen egybevágott anyám leírásával.

–  Ezért nem öltél meg, ezért nem féltél tőlem?

–  Nem gondolom, hogy szent vagy, te is vérrel élsz, de nem vagy elvetemült gyilkos, akit csak a pusztítás éltet.

–  Tévedsz – figyelmeztettem. – Shannen akkor találkozott velem, amikor újszülött vámpír voltam. Azóta történt egy s más.

Tristan bólintott.

–  Tudom, végrehajtó vagy.

Ledöbbentem kicsit.

–  Eszem megáll!

–  Kicsit tájékozódtam.

–  Akkor azt is tudod, hogy nem várom meg itt, hogy kinyírjatok.

–  Sejtem.

–  Szereted a tőmondatokat, ugye?

Megint mosolygott.

–  Egy szemernyit sem hasonlítasz az anyukádra, talán csak a vakmerőséged. Hol van ő most? – egyszeriben mindent tudni akartam.

Elpárolgott a mosolya, még a szeméből is.

–  Négy éve meghalt. Rákos volt. Sokáig hősiesen küzdött a betegséggel, nem adta fel, de a halál kiszemelte magának az én csodás, bátor anyámat és végül eljött érte. Életében két vámpír ihatta a vérét, az egyik te voltál Morwen, a másik pedig, aki elvette az életét.

Megrendülve pislogtam fel rá.

–  Hát nem a betegség vitte el?

–  Nem volt már esélye, a hetei meg voltak számlálva. És akkor jött el a vérivó. Az is egy nő volt. Anya szándékosan ment elébe, szinte várta, akarta, hogy egy közületek végezze be és ne a kór győzze le végül. A vámpír megharapta, amikor megízlelte a vérét, tudta, hogy anya milyen beteg. Felajánlotta neki a másik életet, de ő lemondott róla. Amikor meghalt, apám tajtékzott, a világ minden szegletét felkutatta a nőstény után. Nem értette, nem látta, hogy anya akart így elmenni. Bosszút esküdött, és míg csak mozogni képes, keresni fogja a nőt. És most, évek múlva a véletlen az utunkba sodort titeket, téged és ezt a lányt. – hirtelen elhallgatott, összeszorította az ajkát, mintha már így is sokat fecsegett volna.

–  Ha Gavin tud rólam, biztosan gyűlöl és leghőbb vágya, hogy kinyírjon.

Tristan megrázta a fejét.

–  Nem csak erről van szó. A lány kimondott egy nevet, mialatt vallatták, annak a vámpírnak a nevét, aki anyámat átsegítette a halálba.

–  Az nem lehet! – nyögtem és elszorult a torkom.

Ha Samanthát rólunk faggatták, akikkel együtt él, nem túl sok választás maradt női nevek terén. Eva kiesett, Miranda akkoriban Mexikóban tartózkodott, én nem lehettem, így csupán egyvalaki maradt. Basszus!

–  Van köztetek egy nőstény, Aailish a neve – mondta Tristan, mintha képes lenne a fejemben olvasni.

–  Nem! – ingattam a fejem. – Nem és nem! Az lehetetlen!

–  Az volna?

Valahol mélyen a lelkemben tudtam, hogy nagyon is lehetséges, Aailish azokban az években a Thébában volt, aztán lelépett kalandozni, míg én a Tanácsban agonizáltam. Soha nem meséltem neki Shannenről, ahogyan Gabrielnek és Udimunak sem, csak Melkor ismerte őt. Könnyen megeshet, hogy a sors egymás útjába terelte őket.

Tristan várakozó arcába pillantottam.

–  Miért nem mondod el Gavinnek az igazat?

–  Tudja, de nem fogadja el. Számára teljességgel elképzelhetetlen, hogy a hőn szeretett felesége, az anyám, így akart meghalni.

–  Aailish a gyermekem – súgtam neki a rácsok között. – Vagy talán ezt is tudod?

Az arca megdermedt, mereven, pislogás nélkül nézett rám, egyik kezét ráfonta a rácsra és megmarkolta. Nem tudta.

–  Sajnálom – mondta. – Megértem apámat. Mellette állok, akkor is, ha én elfogadtam anyám döntését.

–  Shannen sosem akarná, hogy Aailishra vadásszatok, hogy mi egymás ellen harcoljunk. Az én lányom és az ő fia…

Bólintott.” 

Farkasok...

Ha a Facebook-ról jöttél, itt az idézett rész folytatása, az egész jelenettel a Farkasok között című könyvemből.

„Újabb pohár pezsgőért járultam a büféasztalhoz, de ahogy a gyöngyöző itallal teli pohárért nyúltam, valaki megfogta a csuklómat.

Richard mögöttem állt és halkan szólalt meg, hogy más ne hallja a szavait.

– Tiszta fejjel akarok beszélni veled.

Elrántottam tőle a kezemet és azért is felemeltem a poharat, tüntetően beleittam. Az erős buborékok csípték az orromat.

– Nem te mondod meg, mennyit iszom. Ha becsípek az én dolgom.

– Muszáj ellenkezned velem, igaz?

– Menj a francba, Richard! – felhajtottam a maradék pezsgőt is. Átkozottul jól esett.

Hátrahajtottam a fejemet és a mélykék csillagos égre meredtem.

– Veszélyes dolgok történhetnek, ha sokat iszol – mondta jelentőségteljesen.

Kék szemébe néztem. Pontosan értettem, mire céloz.

– Ó, nem! Ne aggódj! Soha többé nem eshet meg közöttünk olyasmi. Miért nem hagysz engem békén? Mi az a színjáték? Mit akarsz demonstrálni a drágalátos családod előtt?

– Miattad csinálom.

– Miattam?! – hidegen elmosolyodtam. – Ez roppant figyelmes tőled, de kösz, nem tartok igényt a társaságodra. Boldogulok egyedül is.

– Védelmet nyújtok neked. Tudomásul kell venniük, hogy nem bánom, ami történik és nem törődöm a pletykákkal. Büszke vagyok a lányomra, nem tagadom meg. Vállalom a megcsalást, a házasságom nem emiatt ment tönkre. Nem vagy hibás és azt akarom, hogy ezt mindenki jól vésse az eszébe. Minden új szenzációs hír hamar megkopik. Nem leszünk sokáig téma. De most arra van szükséged, hogy melletted álljak és a védelmem alá vegyelek. Engedd ezt meg nekem, hogy felelősséggel cselekedhessek! Bármilyen erős vagy, most bízd rám magad, kérlek!

Indulatosan kifújtam a levegőt a tüdőmből.

– Az ördögbe! Miért olyan nehéz ez?

– Mert folyton ellenkezel velem.

Farkasszemet néztem vele.

– Túlságosan hozzá vagy szokva, hogy mindenki behódol neked.

A szemöldöke alól lesett rám.

– Kivéve téged.

Elnevettem magam.

– Mennyire unalmas volna, ha nem bosszantanálak.

– Gyönyörű vagy ma este – mondta hirtelen és elkomolyodott. – Mindig az vagy.

– Richard, ne! – súgtam.

Egy néma percig az arcomat nézte.

– Gyere! – fejével a többi vendég felé bökött. – Táncolj velem!

Észrevette a habozásomat.

– Emlékszem, hogy amikor legutóbb erre kértelek, elutasítottál, mert nem akartál közel kerülni hozzám. Most tégy engedményt! Legalább egyszer.

Lassan fordultam meg a hosszú ruhámban és a táncosok felé indultam. Ő némán követett.

A pezsgő forrón égette a bensőmet, szétáradt a tagjaimban. Úgy éreztem, egyetlen ugrással át tudnám szelni az egész hatalmas kertet. A táncparketthez értünk. Richard a kezét nyújtotta. Óvatosan a tenyerébe csúsztattam a kezemet, alig érintve a bőrét. Úgy zárta a kézfejemre az ujjait, mintha attól tartana, hogy visszarántom tőle. Átfogta a derekamat és táncolni kezdtünk. Nem hittem, hogy ez valaha megtörténik. Ahogy forogtunk a kellemes zene ritmusára, közelebb vont magához. A tenyere meleg volt és olyan lágyan tartotta a derekamat, hogy elöntött a forróság. Az orrom megtelt az illatával. Emlékeztem erre az illatra, a testének közelségére. Ott az ágyamon is ezt éreztem, amikor a gyászomban vigasztalva ölelt és összebújva elaludtunk. Az édes-bús emlék vért kergetett az arcomba. Kék szeme nem eresztette a tekintetem. Úgy nézett, hogy kioltotta bennem a tiktakozás szikráját. Sosem volt rám hatástalan, hiába hazudtam ezt konokul magamnak. Már erősebben zárta a markába a kezemet és én is belekapaszkodtam. Állát a halántékomhoz hajtotta, a mellkasunk és hasunk egymáshoz nyomódott. A kezemet önkéntelenül a válláról felcsúsztattam a nyaka felé. Az ujjaim hegyével hozzáértem a hajához. Lehunytam a szemem és pár pillanatra megengedtem magamnak, hogy hasson rám a bűvölet. Richard légzése elnehezült, úgy fordította az arcát, hogy az orrát a hajamba fúrhassa. Úgy éreztem, felrobbanok és ezer meg ezer szikrára szóródva libbenek szét az éjszakában.

Már rég megszűntek körülöttem a többiek, csak elmosódott imbolygó árnyak voltak. Richard keze feljebb simított a hátamon, megérintette a bőrömet a ruha kivágása felett. Libabőrös lettem és belül elöntött az édes meleg vágy.

A zene elhallgatott és egyszeriben mintha víz alól bukkannék fel, kitisztult a kép. Hátraléptem, elhúzódtam tőle, kénytelen volt elengedni. El kellett távolodnom, hogy észhez térhessek.

Amikor felfogtam a körülöttünk lévőket, a kíváncsi pillantások között megláttam Margareth rosszalló arckifejezését. Látta az egészet és nem tetszett neki.

– Bocsáss meg! – motyogtam és suhogó szoknyával otthagytam Richardot.

Vakon siettem előre, magam sem tudtam, hová. A nagy ház mellett végig a kertből egy árnyékos sétány vezetett a bejárati kapu felé. Arra indultam. Levegőre volt szükségem és el akartam tűnni innen.

Az esti félhomályban itt- ott hangulatos kis fényfüzéreket aggattak a lugas ágai közé. Bizonytalanul inogtak a cipősarkaim a kavicsos ösvényen.

Richard igyekezett mögöttem, utolért és a csuklómnál fogva visszatartott.

– Várj! Hová szöksz?

– Elmegyek.

– Megint elfutsz előlem?

Még a testemen éreztem az iménti érintését és máris hiányzott a közelsége.

– Én ezt nem tudom csinálni – nyögtem olyan őszintén, amennyire telt tőlem.

– Mit? Nem történt semmi. Gyere vissza, táncolj még velem!

– Nem, Richard.

– Talán nem volt jó?

Fájdalmasan szépnek láttam őt és ellenállhatatlannak.

– Az nem tánc volt, te is tudod, hanem csábítás – mondtam halkan.

Kissé kinyílt a szája és alig hallhatóan sóhajtott. A pillantása égette az arcomat.

– Ne félj tőlem, Robyn!

Azt akartam mondani, hogy de igen, félek, helyette lesütöttem a pilláimat.

– Szóval, így történt akkor is?

– A bűnbeesésünk? Igen, valahogy így – felelte mély hangján, ami olyan hatást keltett, mintha a bőrömet cirógatná egészen titkos helyeken is. – Vonzol magadhoz, nem tudok ellenállni. Nem is akarok. Miért nem adsz egy esélyt?

– Mert nem vagyok alkalmas a szórakozásra, a kalandra. Én nem vagyok egy azok közül a lányok közül, akik havonta váltják egymást az oldaladon és az ágyadban. Nem megy nekem a laza párkapcsolat.

Egyenesen nézett a szemembe.

– Rossival nem voltak ilyen kétségeid, vele bátran játszadoztál. Simán belementél a könnyed kalandba.

– Igen. Megtehettem, mert nem kockáztattam semmit.

– Akkor velem miért nem teszel egy próbát?

– Mert te más vagy.

A csuklómnál fogva közelebb vont magához.

– Nem kalandot keresek, hanem komolyabban és hosszabban tervezek veled. Gyere és költözz hozzám Laurával, éljünk együtt!

Hitetlenkedve nyikkantam.

– Hogy képzeled?

– Egyszerűen. Legyünk igazi család!

– Ez nem így működik – ellenkeztem.

– De igen. Túl régóta húzódik már ez közöttünk. Nem akarok várni, nem hagyhatom, hogy megint jön valaki, aki elcsábít. Most rajtam a sor.

Összevontam a szemöldökömet.

– Az, hogy te vagy a gyerekem apja, még nem jogosít fel semmilyen beleszólásra az életembe. Meg sem kérdezed, hogy én akarom-e? El tudom-e képzelni, hogy mi ketten egy pár legyünk? Közlöd, te mit akarsz, de nem veszed figyelembe, hogy az elvárásaid felforgatnák az életemet. Amiről ábrándozol egy fantáziakép. Ahhoz az kellene, hogy minket romantikus és szenvedélyes érzelmek fűzzenek össze. De erről szó sincs.

– Tényleg nincs? Talán nem érzed a feszültséget és ezt az erős vonzást kettőnk közt? – kérdezte halkan és a számra kúszott a pillantása.

– Nem tagadhatom, csakhogy ez édeskevés a közös élethez, különösen, hogy egy kisgyerek érdekeit kell figyelembe vennünk. Felejtsük el ezt a beszélgetést, az lesz a legjobb!

El akartam lépni, megszabadulni a vérforraló közelségétől. Nem engedett. Ő sosem enged, egészen addig, míg fel nem fal, meg nem kapja, amit akar.

Komor ábrázattal tartott vissza.

– Ne menj el Ausztráliába! – kérte.

– Ah! Szóval mégis olvastad a kérvényt?

– Igyekeztem minél későbbre kitolni a megbeszélését. Tudom, hogy mindegy mit mondok, ha akarsz, úgyis elmész.

– Ez igaz. Lehet, hogy pont erre van most szükségünk. Jót fog tenni a nagy távolság.

Richard szája sarka megrándult.

– Nem. Nekem biztosan nem.

– Majd feltalálod magad. Lehiggadsz és kiversz a fejedből.

Közelebb rántott és az arcom fölé hajolt.

– Hogy tudsz ilyen rideg lenni hozzám? Ennyire nem számítok neked?

– De számítasz, nagyon is – hebegtem és éreztem, hogy kifut belőlem az erőm, ami az ellenálláshoz kellene.

Nem engedte el a csuklómat, hátravezette a hátam mögé és úgy húzott magához. Másik kezét a nyakamra simította, megtámasztotta a tarkómat. Elzsibbadtam.

– Akkor engedd, hogy veled lehessek! Szeretnélek megérinteni, ahogy akkor.

Olyan puhán ért a számhoz, hogy a vérem azonnal tüntetően dübörögni kezdett a fülemben és tudatta velem, hogy elvesztem. Belesimultam a csókba. Hiába tiltakoztam, a testem jobban tudta a konok fejemnél, mi kell nekem.

A derekába kapaszkodtam és nekidőltem, mialatt csókolóztunk. Amikor elengedett, rángatózó szívvel néztem érzelmektől csillogó szemébe. Sírni tudtam volna attól a bús és fájdalmas felismeréstől, hogy most megbántom.

Ebben a fontos pillanatban a döntésem összezúzza a vakmerő reményeit, elutasítja a vágyait. Elléptem hátra a bűvöletből és a fejemet rázva néztem a szemébe.

– Nem lehet, nem tudok... – motyogtam vérző szívvel.

Magamban azt hajtogattam: ’Nem mondtad ki a varázsszót! Richard, a varázsszót!’

A szemem sarkából észrevettem, hogy az ösvény elején tőlünk alig néhány méterre Margareth áll megkövülten. Minket nézett és valószínűleg mindent látott, talán a szavainkat is hallotta.

Találkozott a tekintetünk. Most nem bírtam ezzel törődni. Richard csalódott arca örökre bevésődött az elmémbe, ahogy hátráltam tőle.

– Várj! – nyúlt volna utánam, de megráztam a fejemet, hogy ne tegye.

Megragadtam a hosszú szoknyámat, megfordultam, és mint egy menekülő Hamupipőke, elfutottam az ösvény homályába."

https://publioboox.com/hu_HU/farkasok-kozott