Sziasztok!
Két könyv között vagyok. Adtam magamnak egy kis időt, hogy kitisztuljon a fejemből az a sok minden, a három könyv, amiket az elmúlt hónapokban írtam. Már készülnek a jegyzetek az új projekthez és igazából bármelyik nap berobbanhat a sok feszítő jelenet és akkor elkezdem írni.
Pontosabban kettőről is szó van. Sorsot kéne húznom, melyikkel kezdjek, de a szívem nagyon az egyik felé húz. Mindkettő nagyon készülődik. Az egyik azért izgalmas, mert új misztikus egyedekről szól, ...nos, a másik pedig azért, mert nagyon is szívemhez közeliekről.
Mik lesznek ezek? Nemsokára elmondom.
Addig egy kis részlet a Megtorlásból- Morwen 8. kötet.
Morwen itt találkozik Susannával.
"Egy fa takarásából léptem ki, lassan, nem
fenyegetően. A csavargóktól zsákmányolt kabát kicsit javított a külsőmön, ha
nem is eleget. Bizalomgerjesztő, az nem voltam így sem.
Annyira sétáltam ki az útra, hogy a jármű ne
tudjon kikerülni és a sofőr kénytelen legyen megállni.
Tenyeremet hálás gesztusként a meleg
motorháztetőre fektettem és előrehajoltam.
A kocsiban egy nő ült. Csinos, harmincas.
Értetlenül és gyanakvóan nézett rám, aztán résnyire leeresztette az ablakot.
– Igen? – kérdezte morcosan, ami nagyjából
annyit jelentett: Mi a fenét akarsz?
Nem örült, hogy egy idegen feltartja, vagy
csak általában utálta ezt a korai napszakot. Talán a munkahelyét is.
– Jó reggelt! – köszöntem kedvesen.
Ha már a kinézetem katasztrofális volt,
legalább a modorom legyen kifogástalan.
– Kérem, el tudna vinni egy darabon? Nagy
szükségem volna a segítségére.
Egy pillanatra az útra nézett maga előtt,
aztán megint rám.
– Sajnálom, de dolgozni megyek. Nem tudom
bevinni a városba.
– Értem – bólintottam. – Akkor esetleg
bemehetnék magával a munkahelyére telefonálni? Kiraboltak, ellopták a
mobilomat. Taxit szeretnék hívni.
– Azt hívhat az én telefonomról is –
ajánlotta a nő. – Vagy majd inkább én.
Elővette szabad jobb kezével a telefonját és
már fel is villant a numerikus billentyűzet képernyője.
– Várjon! A mosdóba is mennem kellene, hogy
kicsit rendbe szedjem magam. Nem vagyok túl jól – mondtam zavart színlelve.
– Azt látom – megálltak az ujjai a kijelző
felett.
– Nagyon kérem, segítsen nekem!
Követtem a tekintetét, ahogy végignéz rajtam
és a földtől mocskos körmeimre mered.
– Utána nem zaklatom, eltűnök – ígértem.
– Rendben. Jöjjön!
Kinyitotta a másik ajtót, én pedig beültem
mellé. Jól esett az utastér melege. Atyavilág! De még milyen jól.
Az autó megindult tovább az úton.
– Bántalmazták? – kérdezte a nő.
– Úgy is mondhatjuk – morogtam.
Rám nézett.
– Akkor talán inkább a rendőrségre vagy
orvoshoz kellene vinnem.
Az út végén feltűntek az épületek. Eljött az
én időm, hogy előadjam a műsoromat, amivel eltérítem a nőt az eredeti céljától.
Homlokomat a tenyerembe hajtottam, mintha
rosszul lennék.
– Nem! Azt ne! Én csak szeretnék biztonságban
lenni. – Fejemet az ülés fejtámlájára döntöttem. – Szédülök – sóhajtottam
elesetten.
– Hányingere van? – A nő hangján éreztem a
feszültséget.
Nagyon nem akarta, hogy a kocsijába rondítsak
ezen az amúgy sem derűs korai reggelen.
Letekertem az ablakot magam mellett és
látványosan mély levegőt vettem.
– Mindjárt jobb lesz.
Alapvetően szörnyen nézhettem ki, erre még
rásegítettem a szenvedő képemmel.
A nő fékezett. Felé fordultam és
megszorítottam a karját, miközben esdeklően néztem rá.
– Kérem, vigyen el innen! Vigyen a városba!
El kell rejtőznöm. Senki sem találhat rám.
– De hát én mit csináljak? Majd a rendőrök…
– Nem! A rendőrségre semmiképp nem mehetek.
Csak el kell tűnnöm. Nagyon kérem, segítsen nekem! Nincs senki, akihez
fordulhatok.
– Nem akarok belekeveredni semmi gyanús
dologba! – tiltakozott ijedten.
– Csak mára adjon menedéket! Utána elmegyek,
nem okozok gondot.
– Ez lehetetlen! Nekem dolgozni kell mennem.
Nem én vagyok a megfelelő ember, aki segíthet magának.
Az ellenkezéséből úgy tűnt, nagyon elszánt és
nem adja be a derekát.
Bár nem szívesen nyúltam becstelen eszközökhöz,
most mégis a cél érdekében bevetettem a mentális manipulációt. Ez a képességem
valamiért sosem működött tökéletesen, én másban voltam jó. Azért ennyire talán
még futotta.
Rákényszerítettem a nőre a saját akaratomat.
Fel kellett adnia az ellenállását.
Egy sóhajtásnyi ideig egymásra meredtünk,
néma csendben, rezzenéstelenül. Azután megrebbent a szeme.
– Jól van. – Csak ennyit mondott, azután
sportos kanyarral megfordította az autót és visszafelé haladtunk a bekötőúton."
