Üdv!
Szóval... a múltkor említettem, hogy újraírom a korábbi Bittersweet regényemet, E/1-ben.
Már a felénél tartok. Új címet kellett találnom ennek a műnek, mivel az eredetileg ennek szánt már foglalt valami romantikus darab által.
Silver lett az új munkacíme. Megmondom őszintén, hogy én szeretem, mert az egyik olyan szereplő neve, aki tulajdonképpen a történet előtt már sok-sok éve meghalt, mégis ő mozgatja a szálakat.
Amennyire nehezen indultam ezzel az E/3-ból átírással, mostanra olajozottan megy minden és nagyon élvezem. Igazi sötét lelkű világ ez, nem lehet a normális, átlagos értékrenddel mérni. ...És nem is szabad. :)
Ezt a regényemet már akkor is szerettem, amikor régen megírtam, és most ez az érzés újra itt van.
Hoztam egy kis részletet belőle és gyártottam egy kis borítót is hozzá. :
Egy balra kanyar után rátaláltam a tágas szobára, ahol két olvasólámpán kívül más fényforrás nem világított. Széles íróasztal mögött, magas támlájú székben idős ember ült. A haja még most is sűrű volt, de szürkésfehérré kopott és kissé a nyakába ért. Ráncokkal teli arcán nyugodt és érdeklődő kifejezés ült, ahogy rám pillantott, míg az ajtónyílásban megálltam.
– Jó estét, Mr. Skyler! – üdvözöltem.
Lassan közelebb léptem.
Az öregember éberen figyelt, aztán amint a lámpák fénye rám vetült, az arca szempillantás alatt megváltozott. A szája megvonaglott, ősz szemöldöke összerándult zöldes szeme felett. Barnafoltos ráncos kezét az asztal lapjára préselte, mintha támaszt keresne. A légzése elnehezült, ahogy szóra nyitotta a száját.
Az egyik fotelre fektettem a kabátomat. Nem kapkodtam, úgy mozogtam, hogy az öreg minden szögből jól láthasson. Az íróasztal elé álltam, hogy a fény az arcomra vetült. A férfi szemébe néztem.
Skyler hátradőlt a széken és egyik tenyerét a mellére tette.
– Istenem! – nyögte. – Ez lehetetlen!
Abban a pillanatban a bennem lakozó energia süvítve előszáguldott, mintha csak erre a percre várakozott volna. Belelövellt a tagjaimba, átforrósította az arcomat, égette a szememet. Silver ereje majdnem kiugrott a számon keresztül és kényszerített, hogy megmozduljak, megkerüljem az asztalt. Hirtelen kicsúszott az irányítás az ellenőrzésem alól. Silver vezérelt.
Megtámaszkodtam az asztal lapján és előrehajoltam az öregember fölé.
Skyler képtelen volt elszakítani rólam a tekintetét, az arcomat és a szememet nézte. Korát meghazudtoló gyorsasággal elkapta a csuklómat és erősen megszorította.
– Tudnom kell, hogy élő hús vagy és nem szellem! – mondta fojtott indulattal. A szeme sarkában könny gyűlt.
Nagyon úgy tűnt, hogy mindjárt rosszul lesz. Szabad kezemmel megsimogattam a száraz, ráncos kézfejét, amelyikkel a csuklómat markolta.
– Nyugalom! Élő vagyok.
Az öreg lassan elengedett és zihálva pislogott, megrázta a fejét, de továbbra is figyelt.
– Káprázatos a hasonlóság – sóhajtotta rekedten. – Már értem, miért akart találkozni velem. Töltene nekem egy pohár vizet, kérem!
A fal melletti zsúrkocsira mutatott, ahol néhány italosüveg között egy vizeskancsó is állt. Gyorsan kitöltöttem pohárba a vizet és az öregnek nyújtottam. Skyler nagy kortyokban ivott, aztán egy árnyalatnyival higgadtabban intett.
– Üljön le oda velem szemben!
Engedelmeskedtem.
– Kérem, ne izgassa fel magát, uram! Nem szeretném, ha baja esne – mondtam.
– Jókor szól.
– Jordan Danforth Hansen vagyok, a dédunoka.
– Figyelmeztethetett volna a telefonban, kisasszony. Kis híján hazavágta a romos szívemet.
– Bocsásson meg, Mr. Skyler!
– Túl vén vagyok az efféle izgalmakhoz. Minden szervem tropára ment, felemésztette az idő. Sokkal óvatosabban kell bánnia velem. Szólíthatom Jordannek, vagy maradjunk a Miss Hansennél?
– Ahogy önnek megfelel – ajánlottam mosollyal kísérve.
Az öreg felvonta a szemöldökét.
– Kísérteties a hatás, de a kegyed vonásai lágyabbak. Gondolom, a fiatal kora miatt. És valamivel magasabb is, mint ő volt. Neki nem volt ilyen hosszú lába, bár tökéletes volt a maga nemében.
Éreztem, ahogy Silver ereje a gyomromban remeg.
– Köszönöm, hogy fogadott – mondtam.
Skyler félmosolyra húzta a száját.
– Ne vicceljen! Én tartozom köszönettel az iménti élményért. Ma már semmi sem, tud így felrázni.
– Szeretném, ha tudná, nem zaklatni akarom a régi dolgokkal, mindössze a kíváncsiság hajt, amire személyes okom van. A külső adottságokon kívül más okom is van rá, hogy jobban meg akarjam ismerni a dédanyámat.
– Mégpedig?
Megkönnyebbültem, hogy az idős férfi szellemileg nagyon is ép. Mély levegőt vettem, hogy kimondhassam egy szuszra, amit terveztem.
– Silver azon az éjjelen halt meg, amikor születtem. Ugyanabban az órában. – Az öregember szeme összeszűkült, míg beszéltem. – Van közöttünk egyfajta kapocs. Sok mindenben hasonlítok rá, természetre is, legalábbis a család ezt állítja. Többet kell tudnom az asszonyról, akivel ennyi minden közös bennünk, akinek az arcát viselem.
– Azt reméli, hogy ebben én lehetek a segítségére?
– Ön az egyetlen, aki életében ismerte őt és nem tartozik a családomhoz. Nem az elfogult mesék érdekelnek.
Előhúztam a régi fotográfiát a táskámból és átnyújtottam a férfinak.
Skyler szemüveget tett fel és alaposan megnézte a képet. Megfordította és elolvasta a szöveget a hátoldalon.
Tűnődve elhúzta a száját.
– Jól emlékszem erre – dünnyögte, majd felpillantott. – És, ha nem tetszik majd, amit mondok? – kérdezte komoran.
