Csak egy röpke pillanat a régen látott kedves szereplőink további életéből...
Várjátok? 😏
Kíváncsiak vagytok, mit tartogat a folytatás?
Unalmas nem lesz, az biztos.
A nő behajtotta az ajtót és ránézett.
– Hogy találtál rám?
– Legyen ez az én titkom. Bevallom, álmomban sem
gondoltam, hogy egy ilyen helyen rejtőzködsz. – Tekintetét végigfuttatta a
nappali részletein. Itt semmi sem volt fogható ahhoz a pompás Mijara-i
palotához, ahol ők ketten együtt éltek.
Mesmira nem akarta elhinni, hogy Sayid ott van
teljes testi valójában. A vonzó angyalarcú, baljós pillantású ördög, aki most
is hatással van rá. A legegyszerűbb kérdés lüktetett az agyában.
– Mit akarsz?
A férfi elmosolyodott. Minden rezdülése fegyelmezett
volt. Bármi is hozta ide, az önuralmát palástként viselte magán és mögéje
rejtette minden szándékát.
– Elmúlt egy év. Látni akartalak. Talán csak nem
bűn? – Ráérősen megnézett minden apró részletet a feleségén. – Most is pont
olyan hatással vagy rám, mint régen. Semmi sem halványult el.
Mesmira nem hagyta magát a bűvkörébe szédülni.
– Elmondod végre miért jöttél?
– Mindig egyenesen a lényegre térsz.
– Nem szeretem a mellébeszélést. Biztosan jó okkal
kutattál fel és repültél át a fél bolygó felett. Te semmit sem teszel hirtelen
felindulásból.
Sayid elégedett pillantással nézte, gyönyörködött a
bizonytalanságában.
– Jó tudni, hogy még emlékszel. – Közelebb lépett,
mire a nő hátrált egy lépést, mintha szinkronban mozognának, akár a
tangótáncosok.
– Nem szeretem a meglepetéseket. Erre pedig neked
kellene emlékezned – figyelmeztette Mesmira.
– Nem szándékoztam rád ijeszteni.
– De azért élvezed, nem igaz? Látom a szemeden.
– Amikor megtudtam hol vagy, azonnal eldöntöttem,
hogy találkoznunk kell. Vagy azt hiszed, könnyen elfelejtem, ami köztünk volt:
Nem, Mesmira! Ezekből az emlékekből töltekezek, hörpölöm őket magamba, mint egy
szomjas koldus az esővizet.