Hoztam egy kis részletet az Igézőkből.
A főszereplő, Maxine életében nem igazán akadnak üresjáratok.
Származása megszabja a sorsát. Komolyan a sarkára kell állnia és félredobni a kisasszonyos attitűdöket, ha életben akar maradni. Márpedig, akar. Nagyon is. Pedig sokan nem örülnek neki.
Egy villanás a kalandjaiból:
Olvassátok!
A könyv elérhető a Publioboox.com oldalon, a Bookline-on, és egyéb könyves webáruházak oldalain.
"Odakint
percek alatt eredt el az eső. Először csak éles kopogó hangon toporzékoltak a
vízcseppek, majd felerősödve suhogó, sistergő záporrá hízott a lezúduló
víztömeg. A ház mögötti kis kertben a dús bokrok levelei fényesen remegtek a
szélben.
Maxine fáradtan sóhajtott és a terasz ajtóhoz lépett, kiállt az
oszlopos veranda védelmébe, ahová alig vert be az eső. Fázósan dörzsölte a
karjait és a fekete felhőkkel borított égre bámult. Már épp bemenni készült a
házba, amikor a szeme sarkából úgy látta, valami mozog a kert másik végében.
Bosszúsan lépett ki az esőbe, ezt gondolván, megint kóbor kutyák tévedtek be,
hogy étel után kutassanak. Felkapott egy földbe döfött ásót a nyelénél fogva,
hogy azzal kergesse el az állatokat.
Egyszeriben
megtorpant, szemét erőltetve meredt a sötétbe. Két magas fekete árny bújt meg a
bokrok takarásában. Nem kutyák voltak, de nem is emberek. Az alakok fekete
páncélja nedvesen csillogott, bőrük szürkének tűnt, hosszú hajuk ezüstfehér
volt. A legfurcsább talán hegyes fülük volt és a házból kiszüremlő gyenge
fényben megvillanó vörös szemük. Démoni jelenségek voltak és ijesztőek, ahogy
fenyegetően megmoccantak. Maxine ekkor vette észre, hogy széles pengéjű
kardokat tartanak a kezükben.
Rémületében egy pillanatra ledermedt és az esőtől
pislogva bénán nézte, ahogy azok ketten felé lendülnek. Már tudta, hogy érte
jöttek. Legyenek bárkik, vagy bármik, az életére törnek.
–
Doran! – kiáltotta és védekezően maga elé emelte az ásó nyelét, mert az egyik
alak máris lecsapott a kardjával.
Maxine
nyögve roggyant meg a kard lendülete alatt és próbált hátrálni. A másik alak
oldalról támadott, a döfése csak kevéssel vétette el a lány törzsét.
Közelebbről még rémisztőbbek voltak ezek a férfiak, valószínűtlenül idegenek és
rémtörténetbe illőek.
Az
éles kardok ellen nem sokáig jelenthetett védelmet az ásó, hiába hadonászott
vele. Bántó, csikorgó hangon vonyítottak a fémek, amikor a penge találkozott az
ásó élével. Maxine bő szoknyája elnehezült az esőtől, a haja csurom vizesen
tapadt az arcára és a cipője folyton megcsúszott a sárban. A villogó szemű,
szürke bőrű démonok elszántan igyekeztek felkoncolni őt. Egy pillanatig sem
volt kétsége felőle, hogy meg is teszik, ezért muszáj volt nagyon gyorsan
összeszednie magát és felszítani azt a sokat emlegetett erejét. Éppen erre
készült, amikor Doran sebesen előrohant a házból és vagdalkozó párviadalba kezdett
az egyik hegyes fülűvel. Elképesztő volt, ahogy csatáztak, erőszakos, durva és
kíméletlen.
Maxine
ellenfele úgy határozott, elege van a játszadozásból és súlyos kardcsapásokkal
kiütötte az ásót a kezéből. Csupán a szeme sarkából érzékelte, hogy Doran el
van foglalva, nem tud neki segíteni. Magára volt utalva. A rémpofa önelégült
pillantással rontott a lányra és a kard markolatával az arcába sújtott. Maxine
megingott az éles fájdalomtól, elfeketedett előtte a kép. A dühe olyan erővel
és iramban vágtatott elő és töltötte meg a mellkasát, hogy ha akarta volna sem
fékezheti meg. Felegyenesedett és hagyta, hogy az ereje kirobbanjon, hisz erre
várt. Túl gyorsan történt, nem volt megállás. Az erő szárnyalt és lecsapott. A
démon megdermedt, mintha villám vágott volna belé, a kardja a földre zuhant.
Maxine óvatosan lehajolt érte és felemelte. Nem tartott tőle, hogy az alak
ráront. Hátrébb lépett és egy intésére erőhullám söpört át a kerten.
Mindannyian felkapták a fejüket a különös jelenségre. A hullámzás visszafelé is
átzúdult rajtuk, felettük és alattuk, aztán Maxine előresuhintott az idegen
pengével és átdöfte a démon törzsét. Visszarántotta a kardot és két lépést
hátraugrott. A rém fekete vért okádó sebbel, rogyadozva állt, sziszegő hangot
adott ki fájdalmában. Ekkor a sáros föld morogva megnyílt alatta és elnyelte,
majd bezárult felette.
Mielőtt
a másik szürke bőrű felocsúdhatott, Doran sebesen lenyisszantotta a fejét, majd
zihálva a lányra emelte a pillantását és csak egy apró fejmozdulattal jelezte,
mit akar. Maxine megértette. Kezét maga elé emelte, lehunyta a szemét és a föld
újra megnyílt, hogy magába fogadja a másik testet is. Csak a némaság maradt a
vizet okádó éjszakai égbolt alatt.
A
lány agyon ázva, víztől elnehezedett, sáros szoknyájával az oszlopos verandára
húzódott és sajgó járomcsontját tapogatta.
–
Miféle pokolfajzatok voltak ezek? – motyogta a vizet törölgetve az orráról és
az álláról.
Doran
ott állt mellette és rövidre vágott hajából söpörte ki az esőt.
–
Sötét tündék.
A
lány megütközve nézett rá.
–
Ugyan már! Tündérek csak a mesékben léteznek.
– Nos, az egyikük kardját ott tartod a kezedben."
