Részlet

Sziasztok!

Hoztam egy kis részletet az Igézőkből.

A főszereplő, Maxine életében nem igazán akadnak üresjáratok.
Származása megszabja a sorsát. Komolyan a sarkára kell állnia és félredobni a kisasszonyos attitűdöket, ha életben akar maradni. Márpedig, akar. Nagyon is. Pedig sokan nem örülnek neki.

Egy villanás a kalandjaiból:

Olvassátok!
A könyv elérhető a Publioboox.com oldalon, a Bookline-on, és egyéb könyves webáruházak oldalain.

"Odakint percek alatt eredt el az eső. Először csak éles kopogó hangon toporzékoltak a vízcseppek, majd felerősödve suhogó, sistergő záporrá hízott a lezúduló víztömeg. A ház mögötti kis kertben a dús bokrok levelei fényesen remegtek a szélben. 

Maxine fáradtan sóhajtott és a terasz ajtóhoz lépett, kiállt az oszlopos veranda védelmébe, ahová alig vert be az eső. Fázósan dörzsölte a karjait és a fekete felhőkkel borított égre bámult. Már épp bemenni készült a házba, amikor a szeme sarkából úgy látta, valami mozog a kert másik végében. Bosszúsan lépett ki az esőbe, ezt gondolván, megint kóbor kutyák tévedtek be, hogy étel után kutassanak. Felkapott egy földbe döfött ásót a nyelénél fogva, hogy azzal kergesse el az állatokat.

Egyszeriben megtorpant, szemét erőltetve meredt a sötétbe. Két magas fekete árny bújt meg a bokrok takarásában. Nem kutyák voltak, de nem is emberek. Az alakok fekete páncélja nedvesen csillogott, bőrük szürkének tűnt, hosszú hajuk ezüstfehér volt. A legfurcsább talán hegyes fülük volt és a házból kiszüremlő gyenge fényben megvillanó vörös szemük. Démoni jelenségek voltak és ijesztőek, ahogy fenyegetően megmoccantak. Maxine ekkor vette észre, hogy széles pengéjű kardokat tartanak a kezükben. 

Rémületében egy pillanatra ledermedt és az esőtől pislogva bénán nézte, ahogy azok ketten felé lendülnek. Már tudta, hogy érte jöttek. Legyenek bárkik, vagy bármik, az életére törnek.

– Doran! – kiáltotta és védekezően maga elé emelte az ásó nyelét, mert az egyik alak máris lecsapott a kardjával.

Maxine nyögve roggyant meg a kard lendülete alatt és próbált hátrálni. A másik alak oldalról támadott, a döfése csak kevéssel vétette el a lány törzsét. Közelebbről még rémisztőbbek voltak ezek a férfiak, valószínűtlenül idegenek és rémtörténetbe illőek.

Az éles kardok ellen nem sokáig jelenthetett védelmet az ásó, hiába hadonászott vele. Bántó, csikorgó hangon vonyítottak a fémek, amikor a penge találkozott az ásó élével. Maxine bő szoknyája elnehezült az esőtől, a haja csurom vizesen tapadt az arcára és a cipője folyton megcsúszott a sárban. A villogó szemű, szürke bőrű démonok elszántan igyekeztek felkoncolni őt. Egy pillanatig sem volt kétsége felőle, hogy meg is teszik, ezért muszáj volt nagyon gyorsan összeszednie magát és felszítani azt a sokat emlegetett erejét. Éppen erre készült, amikor Doran sebesen előrohant a házból és vagdalkozó párviadalba kezdett az egyik hegyes fülűvel. Elképesztő volt, ahogy csatáztak, erőszakos, durva és kíméletlen.

Maxine ellenfele úgy határozott, elege van a játszadozásból és súlyos kardcsapásokkal kiütötte az ásót a kezéből. Csupán a szeme sarkából érzékelte, hogy Doran el van foglalva, nem tud neki segíteni. Magára volt utalva. A rémpofa önelégült pillantással rontott a lányra és a kard markolatával az arcába sújtott. Maxine megingott az éles fájdalomtól, elfeketedett előtte a kép. A dühe olyan erővel és iramban vágtatott elő és töltötte meg a mellkasát, hogy ha akarta volna sem fékezheti meg. Felegyenesedett és hagyta, hogy az ereje kirobbanjon, hisz erre várt. Túl gyorsan történt, nem volt megállás. Az erő szárnyalt és lecsapott. A démon megdermedt, mintha villám vágott volna belé, a kardja a földre zuhant. Maxine óvatosan lehajolt érte és felemelte. Nem tartott tőle, hogy az alak ráront. Hátrébb lépett és egy intésére erőhullám söpört át a kerten. Mindannyian felkapták a fejüket a különös jelenségre. A hullámzás visszafelé is átzúdult rajtuk, felettük és alattuk, aztán Maxine előresuhintott az idegen pengével és átdöfte a démon törzsét. Visszarántotta a kardot és két lépést hátraugrott. A rém fekete vért okádó sebbel, rogyadozva állt, sziszegő hangot adott ki fájdalmában. Ekkor a sáros föld morogva megnyílt alatta és elnyelte, majd bezárult felette.

Mielőtt a másik szürke bőrű felocsúdhatott, Doran sebesen lenyisszantotta a fejét, majd zihálva a lányra emelte a pillantását és csak egy apró fejmozdulattal jelezte, mit akar. Maxine megértette. Kezét maga elé emelte, lehunyta a szemét és a föld újra megnyílt, hogy magába fogadja a másik testet is. Csak a némaság maradt a vizet okádó éjszakai égbolt alatt.

A lány agyon ázva, víztől elnehezedett, sáros szoknyájával az oszlopos verandára húzódott és sajgó járomcsontját tapogatta.

– Miféle pokolfajzatok voltak ezek? – motyogta a vizet törölgetve az orráról és az álláról.

Doran ott állt mellette és rövidre vágott hajából söpörte ki az esőt.

– Sötét tündék.

A lány megütközve nézett rá.

– Ugyan már! Tündérek csak a mesékben léteznek.

– Nos, az egyikük kardját ott tartod a kezedben."