Egy szomorú hangulatú részlet a Fekete kristályból. Éppen itt tartok az újraolvasással.
"A négyágyas kórteremben nem volt más beteg. A másik három ágy üresen
állt. Megfeszítettem a vádlijaimat, hogy képes legyek megtenni azt a pár lépést
Melkorig.
Nem nézett rám, a falat figyelte egyetlen ponton, mintha lenne ott
valami érdekes. Hullámos haja kuszán keretezte az arcát. A tudatvesztés valami
édes gyermeki ártatlanságot kölcsönzött a vonásainak. Szürke írisze tisztán
csillogott a hideg neonfényben. Korábban sosem gondoltam ilyesmire, most mégis
az ugrott be, hogy az édesanyja biztosan imádta kisfiúkorában ezeket a csodás
szemeket, a komisz mosolyát, az egyiptomi asszony, aki megszülte őt.
- Az angyalom vagy, nem veszíthetlek el. Olyan sok minden van
mögöttünk. Ha azt hiszed, most megszabadulhatsz tőlem, nagyon tévedsz. Nem
rázol le ilyen könnyen. Magadhoz kötöttél, akkor viseld el, hogy ragaszkodok
hozzád! Kellesz nekem. Nem akarok más pasit megszokni. A te rigolyáidat
elviselem… szeretem. Amikor velem jöttél San Francisco-ba, egyikünk sem
sejthette, milyen sokat kockáztatunk. Azt ígérted Thornak, hogy visszamegyünk
mind. Udimu sosem bocsátja ezt meg nekem… - nyögtem és tenyerembe hajtottam az
arcomat. Mégis előtörtek a könnyeim. Némán sírtam. Ő meg sem moccant, nem
fordult felém, nem is tudta, hogy ott vagyok.
- Meg kell gyógyulnod! Nem hagyhatsz magamra. Nem bírom ki nélküled.
Tiéd vagyok, te teremtettél és formáltál ilyenné, az én erőm a tied is. Vedd el
tőlem és használd! Győzd le ezt az átkot!
A szeme megrebbent, lassan felém fordította a fejét és rám fókuszált.
Látott engem, az ajka megrándult.
Hirtelen elöntött a felismerés, érzi a szagomat, talán emlékszik. A
vérem segíthet neki. Ugyan nem vagyok a teremtője, de a sarja vére mindig sokat
adott neki.
Elhúztam a csuklómat az arca előtt, mire élesebbé vált a pillantása.
- Legyen így! – mondtam higgadtan.
Ha Tija vére felébresztette, az enyém talán gyógyulást indíthat el.
Végtelen nyugalom szállt meg, béke borított el. Adni akartam, neki adni
mindent.
Kibújtam a kabátomból és a földre eresztettem. Vámpírszívem a torkomban
repkedett.
- Egyiptom istenei! Vessétek tekinteteket fiatokra és segítsetek neki!
– suttogtam.
Kioldoztam az egyik szíjat, majd a másikat is a csuklóin. Egy
lendülettel hasizomból felült. Sebesen mozgott, az izmai feszültek, táncoltak
sápadt bőre alatt. Egyetlen pillanatig egymás szemébe meredtünk. Vártam egy
apró jelet, de valami váratlan történt. Erős rántással eltépte a lábait fogva
tartó szíjakat és lendült is. Pokoli gyors volt, nem is láttam pontosan, mit
csinál. Megragadott és irdatlan erővel elhajított. Átrepültem az egész szobán
és a szemközti falon csapódtam be. Fájdalmas reccsenéssel eltört a vállam. Még
szinte le sem ért a testem a földre, amikor morogva megint felrántott, tiszta
erőből a falhoz vágott, majd meglendített az üres ágyak felett és eldobott. Elsodortam
egy éjjeliszekrényt, összetörtem az ágy feletti világítótestet és a kőre
zuhantam. Újabb csontok törtek össze bennem. Istentelenül fájt mindenem, közel
sodort az ájuláshoz. Melkor ismét ott volt felettem, megrántott és odavágott a
szomszédos ágyhoz, majd le a földre. Úgy hajigált, mint egy tébolyult gorilla a
rongybabát. Ereje hatalmasabb volt, mint korábban valaha. Eltörött a karom,
lábam, csuklóm és a hátamban elpattant valami. Nem éreztem a törzsemet.
Megszorította a fejemet és elborult tekintettel a kőhöz ütötte többször is.
Azután térdre omlott és felkapta a művét. Zsinórjait vesztett marionett
bábuként lógtam a karjai között. Az eszméletem lassan elszállt. Utoljára azt
éreztem, hogy Melkor kíméletlenül a torkomba vágja a fogait és hörpölve
nyeldekli a véremet. Míg az összes eret kiürítette a testemben, én ellebegtem a
bársonyos feketeségbe. Igyál, szerelmem! Vedd el, amennyi csak kell! Mind a
tied!
Kicsúsztam a testemből a súlytalan végtelenbe."
