Üdvözlet!
Öt éve jelent meg az első regényem a Publionál, Halál és Gloria címmel. Ez volt az én első nyílt szini debütálásom a nagyközönség előtt íróként.
A mai bejegyzést ennek a könyvnek szentelem. Mi az oka? Mert eszembe jutott, mennyire szerettem írni a történetet, mennyi érdekességet ismertem meg én magam is a mesélés során. Az ókori Egyiptommal kapcsolatos dolgokat, tényeket nem nagyon kellett vadásznom, azokat már tudtam, hiszen ez az egyik kedvenc topikom. De minden más ősi téma nekem is új felfedezésekkel járt.
Ez a könyv a magam részéről egyfajta szerény tisztelgő
főhajtás az ősi Egyiptom, az örök szerelem előtt. Igazi kalandregény.
A Halál és Gloriában nem kifejezetten halhatatlanok kardozós
összecsapásait szerettem volna kiemelni, hanem inkább átérezni, milyen, ha egy
kiszolgáltatott(?)asszony örök életre ítélve évezredeken keresztül próbál
ellavírozni, miközben megbirkózik a felmerülő kihívásokkal és százszor tépi darabokra a szívét a kényszerű veszteség. Hogyan válik a
kényelmes udvari élethez szokott nemes nőből, önmagát mások élete árán
megvédelmező erős harcos, aki közben makacsul ragaszkodik az elveihez. Gloria
orvos, életeket ment, a törékeny halandóságot védelmezi. A maga módján óvja az
élet szentségét. Törvényszerűen elveszít mindent és mindenkit maga körül az
úton, hiszen rajta kívül minden más mulandó.
Igyekeztem a hosszú kalandos útját megszínesíteni a hiteles
és valóságban létezett régi helyszínekkel, néhol történelmi személyekkel.
Nem titok, hogy egy másik könyvsorozatom számomra igen
kedves karaktere is szerepet kapott ebben a regényben. Talán éppen Ő adta az
ötletet, hogy a különböző történeteket elmesélő könyveimet bizonyos ponton
összetalálkoztassam. Így eshetett meg, hogy a Halál és Gloria főhőse
vendégszerepelhetett a Fekete kristályban, ami a vámpírsorozatom hetedik része.
Kifejezetten öröm volt az összevonás és a csapattal ebben a
formában dolgozni. Olyannyira megszerettem ezt a módszert, hogy a jelenleg
készülő regényemmel is hasonló terveket szövögetek. :)
Így a végén, valamennyi paranormális írásom eseményei vagy
szereplői valahogyan kapcsolódni fognak egymással, mintha egy nagy egység
részei lennének. Talán azok is.
Izgalmas kihívás.
Itt egy kicsi részlet a könyvből ízelítőnek- vagy emlékeztetőnek:
"Pontosan ismertem az utat a főpap
házához. Köpenybe burkolózva osontunk Nestorral, akár az éjszaka cserkelő
vadállatok.
Hepuszeneb szép nagy házban élt,
jómód vette körül. Amikor nem éppen főpapi hivatását gyakorolta és nem Amont
dicsőítette, akkor szolgákkal teli kényelmes házát és gazdagságát élvezte. Az
ország kincstárából az egyházának befolyó összegből jutott neki is bőven.
Semmiben nem szenvedett hiányt, az egész Amon papság a felügyelete alá
tartozott. A hatalom és álnokság veszélyes kombináció és Hepuszeneb nem
válogatott az eszközök között, ha az érdekei úgy kívánták. Most majd meglátjuk,
mennyire bátor, ha utolérik a gaztettei.
Könnyedén átmásztunk a kert
falán, észrevétlenül osontunk a bokrok takarásában, egészen a ház hátsó
bejáratáig. A torkomban dobogott a szívem az izgalomtól, vérem forrón zúgott az
ereimben. Nem féltem egyetlen pillanatig sem, ártani akartam Hepuszenebnek,
mindegy hogyan. A bosszú erővel töltött el és elszántsággal. Nem törődtem a
nyilvánvaló esztelenséggel, milyen veszélynek teszem ki magam, hogy behatolok a
főpap házába. Ízlelgettem az érzést, amit átitatott az adrenalin. Meg akartam
ölni Hepuszenebet, elvágni a torkát, vagy ugyanúgy hasba szúrni, ahogy a núbiai
tette velem. Ezt érdemelné az aljas féreg.
Nestor ügyesen kifeszítette az
egyik földszinti ablakot és bemászott. Fél pillanat múlva kinyújtotta a kezét
értem, hogy besegítsen. Hepuszeneb hálószobája az emeleten volt. A ház népe már
rég aludt, miattuk nem kellett aggódnunk. Valahogy olyan érzésem támadt, hogy a
szerencse hozzánk pártolt és segítette a terveinket. Egyiptom istenei olykor
nagyon szeszélyesek, de néha napján igen bölcsek tudnak lenni. Magamban
hálaimát rebegtem nekik.
A főpap ajtaja alatt sárgás
fénycsík szűrődött ki. Odabent mécses világított, tehát a ház ura még minden
bizonnyal ébren volt. Sokkal jobb volt így, minthogy álmából kéne
felriasztanunk.
Nestor a vállamra tette a kezét
és némán a szemembe nézett, mintha csak józanságra intene. Örültem, hogy velem
van, ő majd megóv tőle, hogy végzetes hibát kövessek el.
Eligazítottam a csuklyát a fejemen
és óvatosan kinyitottam az ajtót, majd hangtalanul besurrantam. Átéreztem,
mennyire abszurd a helyzet. Egy nő, akinek halottnak kéne lenni, meglátogatja a
gyilkosságának értelmi szerzőjét és kérdőre vonja. Jól tudtam, ha elkapnak,
felkoncolnak és halvány fogalmam sem volt róla, hogy a halhatatlanságom meddig
ment meg.
Hepuszeneb a szoba másik végében
egy széken ült és papirusztekercseket tanulmányozott elmélyülten. Olyannyira
lefoglalta a tevékenység, hogy észre sem vette, hogy már nincs egyedül. A kellemes
félhomály nekem kedvezett. Mérhetetlen haragot és gyűlöletet éreztem iránta,
ahogy ott álltam, alig pár lépésnyire mögötte és a hájas kopasz tarkóját
néztem. Ha puszta kézzel akartam volna megfojtani, nem értem volna át a nyakát.
- Amon lát téged – suttogtam lágy
hangon.
A férfi súlyos alkatát
meghazudtoló gyorsasággal fordult felém ültében. Amint meglátott, szeme
elkerekedett, arca megkövült. Egyik kezét önkéntelenül megemelte, majd le is
eresztette. Felhördült és felállt, majdnem fellökte a széket igyekezetében.
- Mi ez? – hebegte szemeit
erőltetve, hogy jobban lásson.
Leengedtem a csuklyát a fejemről,
felfedtem az arcomat, hogy tökéletesen lásson és felismerjen.
- Ez nem lehet! – horkant és
megcsillant a szemében a bizonytalanság szikrája.
És még valami, ami
elégedettséggel töltött el: a rettegés.
- Megismersz-e engem? Ó, hát
persze. Pontosan tudod, ki vagyok.
- Te meghaltál – jelentette ki
határozottan.
- Úgy van. Meghaltam, és elég
csúful, ha engem kérdezel.
- Szellem vagy? – nézett rám
értetlenül.
Nem akarta hinni, amit lát, de
kénytelen volt, hisz ott álltam előtte.
- Visszajöttem hozzád a
sírvilágból, Hepuszeneb. Ozirisz nem ereszt be a Tuatba, az Alvilágba, amíg el
nem viszem neki a gyilkosom szívét – mondtam és kezdtem élvezni ezt a gonosz játékot.
- Nincsenek szellemek! Ez valami
megtévesztés. Te nem lehetsz Tija, őt láttam holtan kiterítve. Imposztor vagy!
- Én vagyok az, Hepuszeneb –
mosolyodtam el lassan. – A merénylet sikerült, Mabuba jó munkát végzett neked.
Elvette az életemet, elkövette a gyilkosságot, amivel megbíztad.
A főpap megdermedt.
- Hazugság! Semmi közöm az
egészhez – ellenkezett.
Úgy tűnt, kezdi visszanyerni a
lélekjelenlétét és magabiztosan felegyenesedett.
- Ne feledd, szellemként sok
mindent látok és hallok, olyan helyeken is jelen tudok lenni, ahol a halandók
nem érzékelnek!
- Ez szélhámosság! Nem más, mint
szemfényvesztés! – gúnyolódott.
- Nem jártál-e tegnap reggel
Nestor hadvezér házában, ahol elmondtad, mennyire elégedett vagy, hogy
eltávolítottál a fáraó közeléből? Nem adtál-e aranyat neki fizetségül a
hallgatásért, és mert megölte Mabubát? Nestor nem teljesítette a megbízást, de
a szolgád igen.
A főpap elsápadt.
- Ezeket te nem tudhatod, ez mind
nem igaz!
- Minden egyes szót tisztán
hallottam – mondtam lassan, hangsúlyosan. – Nem akartad, hogy a fáraó felesége
legyek, féltél, hogy keresztül húzom a számításaidat. A körülötted élőket
ámíthatod, becsaphatod a kenetteljes viselkedéseddel, de az isteneket nem
tévesztheted meg. Érdemtelenül birtoklod és élvezed a címet, amit viselsz, és a
fáraó kegyét!
- Elég legyen ebből! – szólt
dühösen.
Most már nem sápadt volt, hanem
nagyon is vörös. Az indulattól majd szétrobbant a feje.
- Mindjárt idehívom a katonákat
és a szolgákat! Meglátjuk, mennyire leszel bátor! – sziszegte ingerülten.
- Bátor? Nem kell bátornak
lennem, Hepuszeneb. Szellem vagyok, meghaltam, nincs többé szükségem gyarló
emberi tulajdonságokra, nincs mitől félnem. Hívasd csak a katonákat, akit
akarsz, de bolondnak néznek majd, hiszen ők nem láthatnak engem, egyedül csak
te.
- Nem! – hebegte, fejét ingatva.
- Kergess el, és én visszajövök
minden éjjelen, hogy kísértselek! Zörgetek az ajtódon, felriasztalak álmodból,
feldúlom a házadat, ürülékkel kenem be a falaidat, és mindenütt felbukkanok
majd. Nem lesz nyugtod tőlem, gyötörlek majd és megőrjítelek. Az istenek többé
nincsenek veled, elvesztetted a jóindulatukat, magadra hagytak a bűneiddel! –
mondtam élesen.
- Takaródj innen, te szuka! –
fröcsögte és felém lendült, hogy nekem essen a puszta ökleivel.
Ekkor a félhomályból egy fekete
árny suhant elé, közénk siklott és megakadályozta, hogy hozzám érhessen. Tőr
feszült a főpap torkának, mélyen a bőrébe nyomódva. Hepuszeneb megdermedt, nem
mert moccanni.
Nestor mesterien csinálta, engem
is lenyűgözött. Úgy állt, hogy a testével takart engem, arca láthatatlan maradt
a fekete csuklya elfedte, így csak egy nagy árnynak tűnt.
- Vigyázz Hepuszeneb, Amon
főpapja! Nem vagyok védtelen, és nem vagyok egyedül. Mindig a nyomodban leszek,
lesek rád, figyellek és lecsapok, ahányszor aljasságra vetemedsz!
- Meghaltál, nem lehetsz itt! –
vicsorogta makacsul fújtatva.
Hátrébb léptem, lassan széttártam
a köpenyem, kibukkant fehér ruhám, sápadt bőröm. A nálam lévő tőrt előhúztam,
felhasítottam vele a ruhám elejét, majd a vékony anyagot széthúztam. Nem
törődtem vele, hogy kivillan a meztelenségem. Látszott a sértetlen, heg és seb
nélküli ép bőröm a hasamon.
- Mások számára meghaltam, de
neked nagyon is valóságos vagyok. Nem szabadulhatsz tőlem soha. Halálodig
foglak kínozni, azután pedig, ha elpusztulsz, feldúlom a sírodat, szétrombolom
a mumifikált maradványaidat, hogy sohase nyugodhass békében, hogy a bűnös
lelked örökké elveszettként bolyongjon két világ között – mondtam izzó
szemekkel.
Hepuszeneb arca megvonaglott,
megtántorodott, egyik kezével hadonászni kezdett. Nestor elvette a tőrt a
nyakától, de továbbra is készenlétben állt.
A főpap összeszorította a fogait
és nyöszörgő hangot hallatott, majd bukdácsolva térdre rogyott. Nem éreztem
szánalmat, rezzenéstelenül néztem, ahogy előrebukik és a feje koppan a kövön.
Mozdulatlanul hevert előttünk, súlyos teste magatehetetlenül terült ki.
Nestor leguggolt hozzá. Amikor
felegyenesedett rám nézett.
- Meghalt? – suttogtam.
- Nem, de közel jár hozzá.
Szélütése van.
A lábamnál fekvő alakra meredtem.
Nestor megfogta a csuklómat.
- Ezt akartad, nem?
- Nem! Meg akartam ölni.
- Indulás! Tűnjünk el innen! –
vezényelt.
- Hagyjuk itt? Mi lesz, ha
szétkürtöli mindenhol? – kérdeztem.
A férfi megrázta a fejét.
- Senki sem hinne neki. De nem
valószínű, hogy mostanában képes lesz mesélni bármiről is.
Hepuszeneb továbbra sem mozdult,
én pedig, kegyetlen nemtörődömséggel léptem el mellőle, hogy távozzunk
ugyanazon az útvonalon, ahol érkeztünk."
A könyv nyomtatott és e-book formátumban elérhető a Publioboox áruházban és egyéb webáruházakban:
https://publioboox.com/hu_HU/halal-es-gloria
