Igézők II.

  Sziasztok!

Két évvel ez előtt megírtam az Igézők folytatását.

Hoztam belőle egy kicsi részletet. Fogadjátok szeretettel!

A regény még a sorsára vár.

Az első kötet elkérhető itt:

https://publioboox.com/hu_HU/igezok

Voltak/vannak és lesznek is ilyen könyveim, amik nem a könnyen és nagy példányszámban eladható műfajt képviselik, hiába ütősek. Szükségeltetik némi türelem, mire megtalálom a megfelelő utat ezek számára. Elvégre nem a szekrénynek írom, hanem Nektek. (Jó... És bevallottan magamnak is.😉)

 „Magas kőfallal körülbástyázott márvány burkolatú épületbe vezette a lányt. Minden ragyogott az üvegtetőn beáramló délelőtti napfényben. A terem akkora volt, mint egy központi pályaudvar. Hatalmas. A belmagassága legalább tíz vagy tizenkét méter lehetett. A márvány kőpadlózatban szabályos rendben nagy kőgolyókat süllyesztettek, hogy csak a domborulatuk teteje látszott ki. A simára csiszolt felületüket rúnaírások szőtték be keresztül-kasul, mintha kacskaringós indaminták volnának. Max az ujjaira meredt. Nem ismerte a mintákat, nem tudta elolvasni az írást, de azt felismerte, hogy a bőrére is ilyenek vannak tetoválva, ahogyan valaha Avalonnak is.

   – Mi ez a hely? Gyönyörű. – Sóhajtva nézett végig a sok-sok nagy kőgolyón.

 Doran halkan válaszolt, ezzel is jelezve, hogy ezen a helyen tisztelettel illik viselkedni.

   – Ez egy temető. Emlékhely.

 A lány szeme elkerekedett. Az iméntinél sokkal alaposabban nézett körbe. Aztán az előttük lévő kőgolyóra szegezte a tekintetét.

   – Apád sírja. – Ahogy Doran kiejtette a szavakat, Max már tudta.

 A könnyei elöntötték a szemét. Megbabonázva bámulta a rúnákat. Bár tudná, mit jelentenek! Nem bírt hangot kiadni, mert a torkát láthatatlan vasmarok szorította és a sírás erőszakosan kúszott felfelé.

   – Örülök, hogy végre, annyi rengeteg év után elhozhattalak ide hozzá. Szenvedtem, amiért nem beszélhettem róla, nem árulhattam el az igazságot. 
 Max orrhangon motyogott.

   – Még a nevét sem tudom. 

 Doran megfogta a kezét és a rúnák fölé vezette, majd rányomta az ujjait az írásra, a hideg márványra.

   – Gaalen Suh Adlan. Ő volt az apád.

 Maxine a rúnákat simogatta.

   – Nem az ő nevét viselem – suttogta.

   – Nem. Itt a lánygyermekek az anyjuk családnevét viszik tovább.

 Max a kőre szorította a tenyerét és abban a pillanatban éles fájdalom vágott a koponyájába. Átszakadt egy gát benne. Megint egy újabb. Felnyögött és a hangja sóhajtásként kúszott fel a terem magas falai mentén. Kiszakadt a jelenből és egy magas alakot látott maga előtt. A férfi alakját beburkolta a köd, de amint megfordult és ránézett, ő rögtön felismerte az arcát. Ugyanez az ember tűnt fel a látomásában, amikor a teraszon állt. Ez a megnyerő külsejű, zöldszemű férfi volt az apja. Az ő önfeláldozásának köszönheti az életét, az erejét. A képe elsötétült előtte.

 A válla megrogyott, fejét előrehajtotta és némán könnyezett. Ha nem is voltak emlékei a múltból, a veszteséget nagyon is élénken átérezte. Ahogyan Avalon is legbelül.

   – Itt van a teste a kő alatt? – motyogta.

  – A hamvai. – Doran is a kőre szegezte a tekintetét. – Nagyon szeretett téged. Büszke volt rád és mindig kiállt melletted. Harmonikus apa-lánya kapcsolatotok volt, jól ismertétek egymás gondolatait és ez oda-vissza működött. Nem értett egyet vele, amikor Silgort választottad, mert úgy érezte, nem ő a megfelelő pár melléd. Mégis beleegyezett és elfogadta a fiamat, mert a te boldogságod volt neki a legfontosabb. Bízott benned, hogy jól kezeled majd a helyzetet. Szövetségesek voltatok.

 Doran a felidézett emlékek hatása alatt állva megrázta a fejét, hogy visszazökkenjen a jelenbe.

   – Amikor bekövetkezett a tragédia és te belehaltál a sérüléseidbe, számára nem volt kétséges, mit kell tennie. Erős volt és nemcsak hatalmában, hanem a jellemében is – elfordult és az állkapcsán látványosan vonaglott az ideg a bőre alatt a feszültségtől. – Teljesítettem, amit parancsolt. Soha nem nyerhetek bocsánatot azért, hogy megtettem.

   – Téged választott, mert benned bízott – mondta a lány. – Én nem hibáztatlak, Doran.

   – Nem oldozhatsz fel. Nem tudod, milyen nehéz ez. A mágiádban érzem az ő erejének ízét. A puszta tény, hogy te élsz, az ő áldozatát harsogja. Rám testálta ezt a terhet, mert azt gondolta rólam, bírom majd cipelni, mert megvan hozzá a kellő erőm.

   – És te azzal vezekelsz, hogy rám vigyázol. – Max arca nedves volt a pergő könnyeitől.

 A férfi röviden, zavartan nevetett.

  – Igaz, Gaalen megesketett, hogy az Őrződ leszek, de nem szabad azt hinned, hogy csak a kötelességtudat és a hűség tartott melletted. Avalon olyan volt, mint egy veszélyes vad, óvatosan szabadott közel kerülni hozzá. Ennek ellenére igazán kedveltem és ő is engem. De téged, Max, megszerettelek és óhatatlanul kicsit a lányomként tekintek rád – vallotta be megrázóan őszinte tekintettel.

 Maxine letörölte az arcát.

   – Mindent neked köszönhetek. Egy percre sem felejtem el. Nem számít, hogy a portál ezen vagy azon oldalán vagyunk, a kettőnk szövetsége stabil és megbonthatatlan.

 A férfi eléje lépett és két kezét a vállaira tette.

   – Figyelj rám! Mostantól nem lehetek mindig melletted. Nem mindenki ilyen megbocsátó, mint te. Ebben a társadalomban nekem megvan a helyem és be kell tartanom a szabályokat. Nehéz helyzetek várnak rád. Graniusra számíthatsz, testőrként óv téged. Kísértetként tértél vissza és sokkal erősebb vagy, mint Avalon volt. Lesznek, akik fenntartásokkal figyelnek majd és nem fogadnak el, mert tartanak tőled. Fel kell készülnöd, mert ma találkozol az anyáddal és nem lesz könnyű menet.

   – Aggódnom kellene miatta?

   – Csak arra kérlek, ne rúgd össze vele a port! Ne nagyon.

 A lány gyanakvóan hunyorított.

   – Akkor tényleg felkészíthetnél „anyából”.

 Doran a kőgömbre bökött.

  – Nagy szerelem volt az övéké. Anyád nem pusztán az utódja nemzőjének választotta Gaalent. Annál sokkal több volt a kettejük kapcsolata. Apád elvesztése megviselte, a te halálod pedig a földbe döngölte. A két legfontosabb ember voltatok a számára. Megváltozott. Ha azt mondtam neked, hogy Avalon veszélyes fenevad volt, akkor ez őrá hatványozottan igaz. Csodálatos asszony, de meneküljön, akire megorrol. Sajnos, én ezek közé tartozom.

   – Ez így végtelenül romantikus és szívbemarkoló. De mitől számít ő olyan fenyegetésnek, hogy ennyire óvsz tőle?

   – Anyád átment a krízisen – nézett rá a férfi jelentőségteljesen.

   – Kéne tudnom, mi az?

   – Krízisnek nevezzük, amikor egy Igéző elveszíti az uralmat a hatalma felett, ellene fordul az ereje és felemészti. A legtöbben belehalnak. Az igazán szívósak, ha túl is élik, beleőrülnek, és vegetáló nyomorékokká válnak. Dashina azon kivételesek közül való, aki legyőzte a krízist. Ezt mindenki tudja róla és tisztelik.

   – Dashina? Így hívják? – pillantott fel Max.

   – Dashina Varys R’enar, Bolormaa leszármazottja. Ma találkozol vele.

 A lány újra a sírkőre nézett, miközben feltette a bensőjét feszítő kérdést.

   – A krízis a mi elvesztésünk miatt érte el?

   – Igen.

 Maxine újra a kőre fektette a tenyerét, hogy felidézhesse az apja képét. Tudta, máskor is el fog jönni, hogy a vízióval vigasztalódhasson. Ha volna róla fényképe, vagy bármilyen felvétele, mint a hétköznapi embereknek a családjukról, ő is azt nézegetné.

   – Indulnunk kellene – jegyezte meg Doran.

   – Ha megérintem a követ, látom őt – mondta a lány.

   – Tudom.

 Max lassan felegyenesedett, végignézett a hosszú termen.

   – Jól mondtad. Ez tényleg emlékhely.

   – A kőgömbök a két holdat szimbolizálják, az erőnk forrását. Bármikor eljöhetsz hozzá. Csak egyre ügyelj! Granius legyen melletted!

   – Már másodszor tanácsolod ezt. Miért épp ő?

   – Sötét tündeként abban a kivételes helyzetben van, hogy rá nem érvényesek az itteni tradíciók, amelyek a férfipopulációra vonatkoznak. Rá nem vár a kiválasztás, nem fognak versengeni érte a hölgyek. Granius csak a tiéd, hogy úgy mondjam.

   – Azért ez elég túlzó megfogalmazás.

   – Miért volna? Elvégre Véreskü köt össze benneteket. – Doran szomorkásan elmosolyodott. – Rám már nincs szükséged.

 Max sóhajtott.

   – Jobban, mint valaha.”