Most egy kis részlet a Megtorlásból, a Morwen sorozat befejező kötetéből.
Morwen és társai nagyon hosszú ideig voltak részei az írós életemnek. 1999-2015-ig egészen pontosan. Bár a sorozatot lezártam, befejeztem, de még most is sokszor gondolok rájuk.
"Nagyon hamar ráakadtam az ideális áldozatomra.
Csinos ház felől veszekedés, kiáltozás zaja ütötte meg a fülemet. Suhantunk a
fekete éjszakában, észrevétlenül settenkedtünk a ház közelébe.
Odabent testes, nagydarab fickó erősködött az
asszonyával. Az udvaron a hóban szánkó és hóval lepett hinta jelezte, hogy
gyerek is van a képben. Valószínűleg az emeleten aludt, már amennyire ebben a
hangos veszekedésben valaki képes lehet aludni.
A pasas már legurított pár pohárral, ettől még
erősebbnek és határozottabbnak hitte magát. A függöny nélküli ablakon keresztül
tisztán láttuk, ahogy pofon üti a nőt és a tarkóját megragadva ide-oda
rángatja. Élvezte a testi fölényét, hogy megfélemlíti a másik embert, a
gyermeke anyját. Az erejét használta fegyverként és ezzel kivívta magának a dobogós
helyet nálam ezen az éjszakán.
Intettem Tristan felé, hogy húzódjon meg, innen
enyém a terep. Csak azt kellett megvárnom, míg az asszony szipogva, vörösre
sírt arccal elmegy aludni. Az éhségem már átjárta a testemet, égette az
elmémet. Kellett a vér, az erő. Táplálnom kellett a szeszélyes bestiát, aki
bennem pulzált és működtette a rendszert. Mivel teljes odaadással imádtam a
kárhozott lét minden sötét percét, örömmel szolgáltam ki. Főleg ennek a
rohadéknak a vérével.
A férfi magára maradt, dörmögve szitkozódott,
összepréselt a markában egy kiürült sörös dobozt. Az ajtóhoz kerültem,
megszorítottam a zárat és egyúttal ki is emeltem a helyéről. A kattanás
felkeltette a részeg pasas figyelmét és mire bent voltam az előtérben, ő
feltűnt velem szemközt. Sokkal terjedelmesebb volt nálam.
– Mi a jó fene? – hörögte durván.
Püffedt, ostoba arcában fekete kavicsként villogott
a szeme, ahogy megindult felém. Olyan volt, mint egy lavina, csak nem fehér.
– Mit csinálsz itt, ribanc?
Félreléptem előle, így félig a válla mögé kerültem.
– Kifelé! – kiabálta.
– Az asszonyod őrangyala vagyok.
– Mi van?! – Olyan grimaszt vágott, amivel
kimutatta, hogy minden némber, akinek vagina van a lábai között, csak
ostobaságot fecseg össze és egy dologra használatos.
Úgy lendült felém, hogy már zúgott is az ökle az
állkapcsomra.
Felnyúltam bal kézzel, elkaptam a csuklóját és
eltörtem. Hörögve kimeresztette a szemét.
– Tudod, mi az az őrangyal? Elmagyarázom. Nem
nyúlsz hozzá többet, a gyerekhez sem. Ha csak egy kósza rossz gondolat is megszületik
abban a beszűkült, csökött elmédben, én ott leszek és kiverem belőle. Ha sokat
erősködsz, akár helyszíni lobotómiát is végzek rajtad. – Továbbcsavartam a
törött kezét. – Kezded érteni?
Úgy döntött, ő ezt nem hallgatja tovább. Rám dőlt,
hogy a súlyával elsodorjon, maga alá gyűrjön. A sérült karját elengedtem,
úgysem tudta használni. Elkaptam a tarkóját, ahogyan pár perce ő az asszonyáét,
és homlokkal előre a falhoz csaptam a fejét. Ügyeltem rá, hogy elég erőt vigyek
bele. Valami csúnyát és bántót mondott, nem értettem tisztán.
Hátradöfött a könyökével, ahogy a filmekben látta,
de nem talált el. Elegem lett a huzavonából. Beledöftem az ujjaimat a gerincébe
a dereka magasságában. Olyan ponton tettem maradandó kárt a gerincvelőben,
aminek következtében ettől a perctől fogva onnantól lefelé nem működött a
teste. A nyakába martam, vedeltem a vérét és ő még üvölteni is elfelejtett.
Undorító ember volt, igazi féreg, de a meleg vére ugyanolyan jól jött, mint
bármelyik halandóé.
Nem öltem meg. Leeresztettem az eszméletlen testét
a földre. Az asszony ott állt a hátunk mögött rettegő arccal.
Mellésuhantam, a nyakához érintettem a kezemet és
az elméjébe hatoltam. Azt akartam, hogy elhomályosodjon a kép részletessége,
amit most látott. Ne emlékezzen az arcomra, a harapásra.
– Mostantól rád lesz utalva. Rajtad múlik, hogyan
bánsz vele. Nem kell eltűrnöd semmit.
– Van egy gyerekünk… – hebegte kábultan.
– Eddig is volt. "
