Sziasztok!
Korábban megjelent könyveimből fogok részleteket hozni, hogy történjen valami, mert úgy néz ki, hogy új megjelenésre hiába várunk idén.
A 2021-es évről meg még ennyit sem tudni.
A vírushelyzetre való állandó hivatkozás ide vagy oda, én írok, a háttérben dolgozom, ahogy mindig is tettem. Az illúzió mesterével (Jaromir könyv) nagyon szépen haladok, mindjárt a feléhez érek, és már több új projekt is vár a sorára.
Tartsatok ki, ahogyan én is!
Szeretettel ajánlom a korábbi könyveimet figyelmetekbe. Megeshet, hogy találtok közöttük kedvetekre valót.
Szóval, elsőként:
Lángoló máglya - Morwen sorozat 3. kötet
Beléptem, fáklyák világították meg a helységet, sárga fényük reszketett a falakon. Megtorpantam és elakadt a lélegzetem, Udimu a hátam mögül nézte, mitől dermedtem le.
A szoba közepén állt a szobor, amelyet tavaly Melkor készített rólam. Tökéletes, fehér márványba álmodott alkotás volt, a puszta létrejötte zavarba hozott, a szerelmünket szimbolizálta, az összetartozást. Az ébredése után készítette, miután tíz éve nem látott, mégis minden porcikámra hajszálpontosan emlékezett és kőbe véste, elvégre valaha szobrász volt. Álomszép volt a szobor, imádtam.
A látvány siralmas volt, a szoba közepén csupán összezúzott kőhalom és por jelezte, hogy ott egy szobor állt. Mindenfelé törmelékek szóródtak szét, egy fehér kézfej, egy csonka alkar, egy fél arc maradványa, ezer elpusztított darab.
Közelebb támolyogtam, tehetetlenül térdre rogytam a romok között, tétován megérintettem a kőtörmelékeket, felsebeztem a kezemet, a térdeimet, de nem is éreztem. Zúgott a fejem, a gyomrom rángatózni kezdett, rosszul voltam a szörnyű felismeréstől. Melkor elpusztította a képmásomat, haraggal zúzta szét, azt akarta, hogy megsemmisüljön, mert a gyűlölete feltüzelte. Egyszeriben magam előtt láttam, ahogyan borzasztó erejével újra és újra lesújt, hogy megsemmisítse a márványarcomat, testemet. Harag tombolt a lelkében és gyűlölet, értésemre akarta adni, amit érez.
Reszkettem, megfordult velem a szoba és egyszeriben négykézláb előre hajoltam, mert hánynom kellett. Hangosan öklendeztem, üres volt a gyomrom, nem volt mit kiadni magamból, elsötétült minden a szemem előtt. Udimu mögém térdelt, megfogta a vállaimat, fel akart ültetni, semmit sem láttam. A szívem kiszakadt, úgy vonaglott, mintha végső küzdelmet folytatna az életért. Azt kívántam, bár kiugrana a helyéből és megszabadulhatnék a kínzó fájdalomtól, ami a bensőmet szaggatta. Bármi történt vagy bármit mondtam, szerettem Melkort, ellen tudtam állni neki, képes voltam lemondani a testéről, de szerettem. Ezen nem változtatott semmi abból, ami történt. Magamba zártam az érzést, mint egy titkos kincset, remélve, hogy ő viszontszeret, és amíg világ a világ, ez így lesz köztünk. De Melkor brutális durvasággal kinyilvánította mit érez, gyűlöletet, haragot, keserűséget.
Felkiáltottam, aztán kitört belőlem a hangos zokogás, az arcomat a hideg kőre szorítottam és bömböltem. Udimu meleg tenyere a homlokom alá csúszott, óvatosan felemelte a fejemet, vérkönnyeimen át elmosódottan láttam az arcát. Megkapaszkodtam a vállaiban, akár egy kétségbeesett fuldokló a mentőövben, nem tudtam beszélni, a zokogás megállíthatatlanul tört fel belőlem. Udimu végtelen türelemmel a tekintetében magához vont és hagyta, hogy a nyakába follyanak a könnyeim.
https://publioboox.com/termek/langolo-maglya-ekonyv/
