Miközben a Suttogó-völgy megjelenésére várunk, hoztam egy kicsi részletet a Neginből.

   „– Negin! – Lemer kiáltása olyan hangos volt a fülükben, mintha egyenesen az agyukban zendülne. – Játszótársam akadt.

 Anna ellibbent onnan. Otis és Negin a folyosóra siettek. Weimar és Matilda is megérkeztek a másik irányból. Lemer nem volt ott.

   – Alfa! Merre vagy? – kérdezte az asszony a rádión keresztül.

 A férfi nem felelt. Negin fejbőre kellemetlenül bizsergett. A folyosóra bökött.

   – Megnézem. – Már indult is abba az irányba, amerre Lemer az árnyat követve elkanyarodott korábban.

   – Weimar! Menj vele! – vezényelt Matilda.

 Negin sietős léptekkel szelte át a hosszú sötét folyosót sarkában a szőke férfival. Már a kanyar előtt érezte a kifeszülő, stabil energiát. Elnehezítette a légzésüket és arra volt hivatott, hogy lelassítsa őket. Nem volt üdvözítő a látvány, ami a szemük elé tárult.

 Lemer háttal a falnak dőlve állt. Nyitott tenyereit a falnak támasztotta, nyakán két oldalt kidagadtak az erek, ahogy ellenállt a fölé magasodó sötét alaknak. Kék szeme csillogott.

 A hármaska, ez a vén entitás sakkban tartotta az Alfát, aki bámulatosan dacolt vele. Azonban egyértelműen komoly fájdalmat okozott ez az ellenállás Lemernek.

 Negint elfutotta a harctéri düh. Részben a férfira volt mérges, amiért a figyelmeztetés ellenére a szellem nyomába eredt és belesétált a csapdájába. Másrészt pedig a hármaskára volt zabos az aljas húzása miatt. Nem várta meg Matilda parancsát, saját elhatározásból azonnal cselekedett. A szellem mögé került és kieresztette azt az erőt, amelyet még soha racionálisan nem tudott megmagyarázni sem ő, sem senki más. Csak ott volt benne, olykor használta, máskor kordában tartotta, de akadtak helyzetek, mint ez is, amikor büntetett vele. Valahányszor erre került sor, minden alkalommal élesebben vésődött belé a felismerés, hogy ebben nincs semmi emberi. Ez valami más volt.

   – Engedd el! Rám figyelj, te rohadék! – sziszegte a fogai között.

 El kellett vonnia az entitás figyelmét Lemerről, hogy ne őt tekintse célpontnak. Maga ellen akarta fordítani. A vénséges szellem megmoccant és sebesen Negin elé került. Képes volt a méretét megnövelni, így egészen fölé magasodott, fenyegetővé vált.

  Negin arra várt, hogy valamilyen formában kommunikálni kezd vele a lény, de ez nem történt meg. Viszont a szellem ereje nekitámadt olyan súllyal nehezedett rá, hogy a vállai leszakadni készültek és sajgott a homlokcsontja. Ha szavakkal nem is, de az emlékképeinek lenyomatával elárasztotta a szellem és nem volt szűkmarkú. Már-már dicsekedett, pedig a halál utáni létállapotban nem létezik az idő fogalma és nem számít a múlása. Megmutatta, hol élt és hogyan. Negin lenyűgözve szívta magába az emlékeit. Jól becsülte meg a szellem korát, valóban kétezer ötszáz évnél is hosszabb ideje rekedt az anyagi világban. Egyiptomban volt magas rangú katona. Kalandokban gazdag jó élete volt. Ezek a felvillanó képes és jelenet töredékek nem a régi ősi Egyiptomot mutatták, ez már a ptolemaioszi korszak volt, színes és pulzáló. A katona halálos sebet kapott egy csatában és elvérzett a homokban. Dicső temetési rituálét érdemelt és egy megfelelő sírt. Arctalan sírrablók kifosztották a halotti kamráját és a szarkofágját eladták a feketepiacon. Több tulajdonos mohó karmain vándorolt tovább a múmiája, míg végül ebbe a házba került. A szellem megmutatta az ifjabb Bensont, abból az időből, amikor hozzájutott a szarkofághoz. Azóta uralta ezt a házat és szemernyi vágy sem volt benne, hogy továbblépjen a másik oldalra.

 Élvezte, hogy fájdalmat okozott, az viszont új és elfogadhatatlan volt neki, hogy nem kelt rettegést a lányban. A mások félelme volt az alapeleme, amiből töltekezhetett és szüksége volt rá. Negintől ezt nem kapta meg, nem vehette el. Falba ütközött, ellenállásba és megérezte az erőt, ami húzta, vonszolta őt és nem lehetett menekülni előle. A végzet jött el érte.”