Sziasztok!
Idézzük fel a régi dolgokat!
Hoztam egy kis részletet a Halál és Gloriából.
Ha kedvelitek a kalandos történeteket, akkor ezt a könyvemet figyelmetekbe ajánlom.
A misztikus kalandregény rég letűnt kor birodalmain vezet át.
Gloria megnyerő egyénisége azonnal magára vonja a figyelmet és el sem ereszti
többé. A hajdani Ízisz papnő színes, izgalmat ígérő kalandos története, melyből
nem hiányozhatnak a pergő akciójelenetek és az érzelmek sem.
"Este úgy
készültem a csatára Selmával, ahogy szoktam. Bezárkóztam a szobámba, rá kellett
hangolódnom az előttem álló harcra. Tapasztalt, jó harcosnak számítottam, de
sosem tudhattam, a másik nem jobb-e nálam.
Bernard képtelen volt hozzászokni a
gondolathoz, hogy bármikor elveszíthet. Nem is lehet. Ezzel együtt kellett élnünk.
Volt, hogy
évekig nem jött senki, de előfordult, hogy ilyen gyakorisággal találtak rám az
ellenfeleim, mint most.
Talpig
feketébe öltöztem, hajamat összefogtam, kényelmes cipőt húztam. Készen álltam.
Általában nem különösebben érdekeltek az ellenfeleim. Nem éreztem irántuk
semmit. Az erőért folyt a harc a végsőkig, ez volt a fontos. Nem volt helye
felesleges érzelgősségnek. Selmára dühös voltam. Nem a bárdolatlansága miatt,
hanem mert belekeverte Bernardot és ártott neki. Fájón érintett volna, ha ellenem
használják fel, és az életét fenyegetik.
Az előző napi
kardot vettem magamhoz. Felkaptam a kabátomat és elindultam.
Bernard odalent
várt. Megöleltem, aztán két tenyerembe zártam az arcát, és csókot nyomtam a
szájára.
– Mennem kell.
– Légy óvatos! – mondta.
– Nyugalom! Visszajövök.
Ezúttal nem a
motorral mentem, inkább a terepjárót vittem el, a fehér Nissan Navara- t, abban
sokkal kényelmesebben elfért a kardom, és ha esetleg a holttestet is hurcolnom
kell, ez praktikusabb. Őrület, hogy ilyen okok miatt választok nagyobb kocsit.
Hideg volt az
éjszaka, a leheletem párafelhőket eregetett az arcom elé. Higgadtan vezettem ki
a városból, halk zenét hallgattam és egyre koncentráltabbá váltam. A rakpart
nagy és hosszú volt, mégis hamar rátaláltam a várakozó Selmára. Elég késő és
sötét volt már, hogy kéretlen járókelők ne zavarhassanak meg minket.
A nő kis
terpeszben, laza tartással állt, kardja a jobb combja mellett lógott a kezében.
Úgy nézett ki, mint egy kigyúrt gárdista. Komoly fizikai előnyben volt velem
szemben, de bíztam benne, hogy az izmos teste nem olyan rugalmas, mint az
enyém.
– Már azt hittem, nem is jössz! Hogy a hajadnál
fogva kell iderángatnom téged! – gúnyolódott, ahogy közeledtem.
– Itt vagyok.
Meglengette a
kardját a levegőben, cikornyás mozdulatsorozattal villogtatva ügyességét.
– Gyere, egyiptomi! Mutasd meg, mit tudsz!
Nem volt mire
várnom, azonnal nekirohantam és máris súlyos csapást mértem rá.
Elsőre Selma
kicsit meglepődött, talán azt hitte, hosszabb lesz a verbális bevezető, vagy
vonakodok még kissé. Mindenesetre össze kellett szednie az ügyességét, hogy
kivédje a záporozó kardcsapásokat.
A pengék csattogtak, mi pedig táncot
lejtettünk egymás körül. Mindketten ugyanazt a tervet követtük, kifárasztani a
másikat, míg már óvatlanabb lesz és lanyhul a figyelme, esetleg felülkerekedik
benne a harag vagy a türelmetlenség, és hibát vét.
Selma erősebb
volt, én viszont higgadtabb. Egészen kimelegedtem az ugrálásban, a hátamon rám
tapadt a pulóverem. Izmaim átmelegedtek, rutinosan mozogtam, a lendület magával
ragadott. Ahogy lassan fáradni kezdtünk, mind hangosabb kiáltások, nyögések
hagyták el a torkunkat egy-egy erősebb csapás kivédésekor.
Már jó ideje
küzdöttünk, Selma jobb harcos volt, mint reméltem. Alaposan megdolgoztatott,
minden gyenge pontomat rögtön felismerte és kihasználta. Ha félreugrottam, hogy
egy pillanatnyi időhöz és lélegzethez jussak, ő azonnal ott volt és támadott. Nem
tudtam, mennyi időt élt már meg, de nagyobb energiákat fektetett a csatározás
és gyilkolás megtanulásába nálam.
Kétszer egymás
után is lecsúszott a pengém az övéről, csaknem elvétettem a mozdulatot.
Önelégülten elvigyorodott.
Kivörösödött arcában szinte világítottak kék szemei. Elszántan suhintottam felé
és sikerült megsebeznem a kezén, majdnem ugyanott, ahol ő megvágta Bernardot. Csak
éppen a kard pengéje nagyobb és mélyebb sebet ejt, mint egy étkezőkés.
Selma felszisszent
és amint kibuggyant a vére, haragosan kapta felém a pillantását.
– Átkozott! – vicsorogta.
Míg ő
dühöngött, én új lendületet vettem és viharos gyorsasággal megsoroztam.
Nehézkesen védte magát, zavarta a sebe. Az egyik vágás ismét eltalálta a felkarján.
A sérülés nem volt mély, de kellemetlen.
Selma agyát
elborította a tűz, vad lett, úgy támadott rám, akár egy felbőszült bika.
Hátrálni kényszerültem, miközben a karom és a vállam majd leszakadt durva
csapásainak súlya alatt. Éreztem, hogy most nem lesz egyszerű, ha győzni
akarok, itt most vért kell izzadnom.
Izzott bennem
az energia, mozgatta a testemet, vezette a kardomat, fűtötte az izmaimat.
Egészen a betonszegélyig sodródtunk, közel a vízhez. Ahogy hátráltam a talpam
megcsúszott a két nappal korábbról ottmaradt pocsolyában. Elvesztettem az
egyensúlyomat és megbillentem. Selma azonnal kihasználta, és mint a pörölycápa
úgy támadott. Felém szúrt, majdnem elsodort a lendülete. A penge a testembe
hatolt, átszakította a ruhámat, bőrömet felhasítva beleszaladt a lágy hasi
szervek közé és iszonyatos fájdalom közepette hátul kibukkant. Teljes egészében
felnyársalt, átdöfött.
Artikulálatlan hangon kiáltottam a kíntól, az éles
gyötrő fájdalomtól. A karjába kapaszkodtam, nem tudtam, mit teszek. A penge
égetett belülről, rettenetes szenvedést okozott. Aztán a nő egy hirtelen erős
rántással kihúzta a kardot. Ez legalább annyira fájt, mint mikor belém vágta. Hörögtem,
akár egy állat. Vérem sebesen csordogált, először langyosan folyt a bőrömön,
majd pillanatok alatt áthűlt a hidegben és reszketni kezdtem.
Selma hátrált
egy lépést, a művében gyönyörködött és elkészült a végső csapásra, hogy levágja
a fejemet.
Semmire sem
maradt időm. Fogaimat összeszorítva megmoccantam, úgy éreztem, az egész hasam,
az összes belső szervem kiszakad, és a betonra omlik, véres, lucskos
masszaként. Alulról felfelé félkörívet írtam le a kardommal és Selma
nyakgödrére sújtottam. A pengém alatt reccsent a csontja, majd a lendület ereje
félig elszelte az álla alatti részt. A szemei kikerekedtek, nem is engem
nézett, hanem a semmibe bámult, valahová mögém. Vér spriccelt az elnyiszált
nyaki eréből, áztatta a ruháját, jutott belőle rám is. Utolsó erőmmel
újralendítettem a kardot és másodszor is lecsaptam. Ezúttal az éles penge
teljes egészében átvitte a nyakát. A szőke loboncos fej lebucskázott a betonra,
a törzs zsákként omlott össze.
Ezzel
megvolnék.
Hirtelen fehér
energianyalábok cikáztak felém, belehasítottak a testembe és eltűntek a bőröm
alatt. Olyan érzés volt, mintha megannyi kicsiny áramütés záporozna rám.
Befogadtam az energiát és hangosan zihálva, homályos látással megtántorodtam.
Az erőm a véremmel együtt rohamosan
fogyatkozott. Félő volt, hogy pár percen belül elvesztem az eszméletemet.
Márpedig nem vágytam rá, hogy egy frissen lefejezett holttest mellett
találjanak rám.
A kardomra támaszkodtam, próbáltam összeszedni magam, de elég
gyatrán ment. Nem volt jobb alternatívám, mint a vízbe dobni Selmát. Iszonyat
kínok között megtettem. Annyira kimerültem, mire a testet a vízbe taszítottam,
hogy csaknem elájultam.
El kellett
jutnom a kocsiig. Ott majd bezárkózok, és az elsötétített üveg mögött
agonizálhatok nyugodtan.
Valahol az
utca végén feltűnt két fényszóró. Egész testem reszketett a hidegtől és a
vérveszteségtől. Meggörnyedve, tenyeremet a vért okádó sebemre szorítva
próbáltam a kocsihoz vonszolni magam. Túl gyenge voltam.
Az idegen autó egyre
közeledett, a lámpák fénye már rám vetült, elvakított. Lehajtottam a fejemet,
hogy elrejtsem az arcomat, kinyújtottam a kezemet a Nissan kilincse felé,
megmarkoltam, de kinyitni már nem tudtam.
Az autó odaért, megállt. Valaki
kiugrott belőle és felém szaladt.
Félig
öntudatlanul néztem fel.
– Jól van? Mi történt? – kérdezte a férfi.
Ekkor ismertem
meg. Jeremy Gifford volt.
Megragadta
alulról a könyökömet, hogy megtartson. Észrevette a vért és a hasamon lévő
sebet.
– Uramisten! Mi ez?!
A karjába
rogytam, lábaim már nem tartottak meg.
– Vigyen a St. Marybe! – hebegtem összekoccanó
fogakkal. – A kórházba…
Gifford
rájött, hogy teljesen elernyedtem, változtatott a fogáson, átkarolta a
derekamat, benyúlt a térdeim alá és a karjába emelt. Éreztem, ahogy a
kocsijához visz.
– A kardot… – motyogtam elsötétülő tudattal,
aztán mindent felfalt a matt feketeség."