Húsvét alkalmából hoztam egy részletet a Morwen sorozat 4. kötetéből.
Emlékeztek még rá?
Idézzük fel!Hiszen Melkort olyan ritkán láthattuk ilyen szelíd vadnak.
Sápadt árnyak
– Te is észrevetted? – kérdezte.
Meglepve fordultam vissza. Nem értettem hirtelen, mire
céloz.
– Mit?
– Hogy
acsarkodás nélkül is egészen jól elvagyunk, képesek vagyunk egymás közelségét
elviselni?
– Azért ne túlozz! – fel sem merült bennem, hogy
figyel ilyesmire.
Igen, nekem is feltűnt, hogy majdnem normalizálódott a
köztünk lévő feszültség, már-már jól éreztem magam mellette. Olyan magától
értetődő, természetes érzés volt, élvezni a védelmét, a közelségét, átadni vagy
inkább átengedni neki a vezetést.
– Nem tehetek
róla, ezek közt a falak közt rám tör a nosztalgia – tárta szét a kezeit halvány
mosollyal.
Nem volt a tekintetében komiszkodás, kihívás, semmi
csak őszinteség. Ott ült a foteljében hátradőlve, rövid tincsei hátul a nyakába
kunkorodtak, oldalt a fülére, combjai otthonosan terpeszben, kezei a puha
karfákon nyugodtak. Nem állt fel s jött oda hozzám, ahol álltam, hogy a testi
közelségével megpróbáljon hatni rám, összezavarni, csak bánatos szürke
pillantását küldte felém.
– Szeretném, ha tudnád, hogy Camilla rég elment,
hónapokkal korábban magamra hagyott. Egyedül maradtam a kastélyban, ahol minden
átkozott helység és bútordarab rád emlékeztetett. Camilla eszes asszony,
türelemmel elviselte a szeszélyeimet, a viharos hangulatingadozásaimat, változó
kedvemet, de végül belátta, ő számomra nem lehet gyógyír. Nincs benne harag,
vagy gyűlölet, sem irántam, sem pedig irántad. Tisztában volt vele, hogy míg
utánad bánkódok, vágyódok, benne nem lelhetek vigaszt, nem adhatok neki
boldogságot. Szeretem Camillát, a gyermekem ő is, de bármilyen régóta ismerem,
bármennyi emlék és idő köt vele össze, nem mérhető hozzád.
A parkettába gyökerezett a lábam, bénító merevség
kúszott fel a gerincemről a tarkómra, torkom kiszáradt. Szerettem volna
kiáltani, hogy azonnal hagyja abba, de nem bírtam, nem jött ki hang a számon.
Megrendülten hallgattam, közben azt kívántam, bár ne folytatná, vagy el sem
kezdte volna.
– Elvakult haragomban folyton csak azt láttam
magam előtt, hogy valaki más öleli a tested, csókolja a szád, más tesz
boldoggá. És még inkább kínzott, hogy ez a valaki éppen az, aki engem
teremtett, a legigazabb, legkedvesebb barátom, akit úgy szeretek, mint élőlényt
soha. Megőrjített a tudat, hogy ennek a férfinak mondod azokat a szavakat,
amiket korábban nekem, iránta érzel úgy, ahogyan előtte irántam, neki adod a
szerelmet, ami az enyém volt. Dermesztő, hogy az egészet magamnak köszönhetem,
én rontottam el, de megtörtént, nem lehet visszacsinálni. Vétettem ellened,
igaz, nem akarattal tettem. Nem készítettelek fel a vámpírok laza
erkölcsszabályaira, nem voltam képes meglátni, hogy te nem vágysz követni
minden szokást. Nem tartottam tiszteletben sem az elveidet, sem az érzéseidet.
Haragot, dühöt és megvetést neveltem magamban ellenetek, a megcsalt, elárult
fél szerepe éppen nekem való volt, illett a sebzett szívemhez. Sokkal könnyebb
gyűlölni, mint szembenézni a saját hibáinkkal.
Csupán egy suttogásnyi hang csuklott fel belőlem, az
is inkább sóhaj volt.
– Melkor… – azt hittem, meg sem hallja, de
tekintete élesebb lett, a lámpafény megcsillant szemgolyója fehérjén.
– Ez a vallomás nem bocsánatkérés, csak azt
akarom, hogy tudd, tisztában vagyok vele, mi miért történt. Nem vágyok bosszúra,
vagy párbajra Udimuval miattad. Tökéletesen megértem, ami köztetek van, még
csak nem is csodálkozom rajta. De magamra hagytatok, az apám és a lányom,
eltaszítottatok, elvettétek a helyem ebben a klánban, megfosztottatok a legfontosabb
összetartó kapocstól. Most itt vagyunk ketten egymásra utalva. Igyekszem
félretenni a gyűlöletemet, ellenérzéseimet, amiket hosszú ideig érleltem,
dédelgettem magamban és megtalálni veled újra a békét. Belátom, a nők tényleg
mindig talpra állnak, mindegy, hogy halandók vagy vérivók. Te is megtaláltad a
helyed nélkülem is, talán nem is hiányzok a képbe. Viszont elismerem neked,
hogy veled ellentétben, én egyedül vagyok és szükségem van rád, rátok. Szívem
mélyén reménykedem, hogy eljön a pillanat, amikor Udimuval együtt felém
fordultok és újra visszafogadtok magatok közé.
Hirtelen süket csend lett, ahogy befejezte a mondatot.
Felfogtam a szavait és megrendülten néztem őt. Csinos kis monológjának lényege
szíven markolt, átéreztem a keserűségét, magányát, még a gyűlöletét is. Nem
volt bennem harag iránta, már nagyon rég nem, egészen más érzelmeket lobbantott
fel. Szerettem volna odaszaladni hozzá és szorosan megölelni, azt suttogni,
hogy minden, de minden rendben lesz, nyugodjon meg, de nem bírtam.
Csak álltam a torkomban doboló szívemtől fojtogatva,
közel a síráshoz és nem tudtam, mit tegyek. Nem moccantam felé, nem mentem oda,
nem simogattam meg drága, kedves arcát, miként kedvem lett volna. Csak a
tekintetemmel öleltem meg, a szemeim érintették az ajkát, aztán mielőtt
teljesen elgyengültem, sarkon fordultam és berobogtam a szobába. Becsuktam az
ajtót és hasra vágódtam az ágyon, a rugók még dobáltak pár pillanatig,
játszottak a súlyommal. Az alvásba menekültem, főként a lelkiismeretem elől.
