Idézzünk fel egy régi emléket, hangulatot!
Hoztam egy részletet a Két lépésre a mennyországtól című regényemből.
Pokoli régen olvastam és most jól esett belekukkantani.
Csak szólok, hogy ez a könyv még idén karácsonyra is jó ajándék lehet.
Tudjátok! Publioboox, Bookline, stb....
Tudjátok! Publioboox, Bookline, stb....
"Sayid megállt az ajtónyílásban
és halkan beszélt.
- Vedd fel a farmerodat és
valami dzsekifélét! Lent várlak a bejárat előtt.
- Mit akarsz?
- Mutatok neked valamit.
Mesmira az ajtófélfába
kapaszkodott jelezve, hogy mielőbb lezárná ezt a beszélgetést és becsukná az
ajtót.
- Késő van, kimerültem.
Szeretnék lefeküdni.
A férfi nem tágított.
- Nem tart sokáig. Kérlek! – a
hangja szelíd volt.
Mesmira sóhajtott.
- Ha feltétlenül muszáj…
Sayid arckifejezése könnyed
volt, mintha egy régi barátjával beszélne.
- Nem az éjszakát kérem tőled,
csak egy órát. Megígérem, nem bánod meg.
- Adj öt percet! – mondta a
lány.
Sayid behúzta maga mögött az
ajtót, ő pedig kapkodva átöltözött. A ház csendes volt, amikor lesietett az
emeletről. A bejárat előtti kikövezett sétányon egy metál-ezüst motor
várakozott. Sayid két fekete bukósisakot tartott a kezében.
- Gyere! Bemutatom az én kis
játszótársamat. - a szája szegletében mosoly bujkált.
Mesmira megcsodálta a motort.
Ránézésre megveszekedetten vadnak és fékezhetetlen erejű dögnek látszott,
gyönyörű áramvonalas ezüst borítólemezeivel, karcsú testével.
- Hm… klassz! – dünnyögte.
- Egy Suzuki Hayabusa GSX
1300-as. Az ön szolgálatára, hölgyem. - Sayid kissé meghajolt és átnyújtotta az
egyik sisakot. – Vedd ezt fel!
- Még nem ültem ilyenen –
vallotta be a lány és bizonytalanul méregette a járgányt.
- Ne aggódj, uralom a kis
bestiát! – mosolygott Sayid.
- Lefogadom, hogy száguldozni
fogsz.
- Igen – bólintott a férfi és
közelebb lépett, hogy segítsen felvenni a sisakot. – Ha nem akarsz leesni, jól
belém kell kapaszkodnod.
Mesmira elkerekedő szemmel
tűrte, hogy ráigazítsa a sisakot és az álla alatt becsatolja. Erre eddig nem is
gondolt, hogy ha felül hátulra, hozzá kell érnie a férfi testéhez. Bizsergett a
fejbőre a sisak alatt.
- Vigyázok rád – mondta Sayid,
aztán ő is a fejébe húzta a sisakot és felült a nyeregbe.
Várakozóan pillantott a lányra,
megmutatta neki, hová tegye a lábát és a kezét nyújtotta. Mesmira sutának
érezte magát, ahogy felült mögé. A hátsó ülés magasabban helyezkedett el és
arra kényszerítette, hogy egészen rádőljön a férfira, gyakorlatilag hozzá
kellett simulnia. Zavaros érzésekkel igyekezett megtalálni a kényelmes szöget
ebben a pozitúrában. Sayid beindította a motort, ő pedig nem tehetett mást,
mint ijedtében belekapaszkodott a dzsekijébe az oldalánál. A gép feldübörgött,
morgott és remegett alattuk, mint egy nagytestű masszív vadállat. Amikor
meglódult, Mesmira elég bizonytalanul tartotta magát. Azonnal rájött, hogy nem
fog menni, ha azon ügyeskedik, hogy minél kisebb felületen érjen a férfi
hátához. Semmi tapasztalata nem volt, hogyan kell biztosan ülni egy ilyen gépen
és majrézott annyira, hogy a kezeit Sayid dereka köré kulcsolja és
megkapaszkodjon. Kisuhantak a kapun és kezdetét vette az éjszakai száguldás.
Az utcákon elvétve közlekedtek
autók, Sayid könnyedén eresztette szabadon az ő kis bestiáját. A város éjszakai
fényei cikázva repkedtek körülöttük, úgy tűnt, ők mindennél gyorsabbak. A lány
kezdeti gyomorremegős félelme oszladozott, átvette a helyét az izgalom. Égett
az arca és szaporán vibrált a szíve, ahogy a melle Sayid hátához préselődött.
Combjai között érezte a férfi izmait, a csípőjét, ahogy a kanyarokban bedőlve
nekifeszül. Undorodnia kellett volna a puszta érintésétől, de semmi ilyen nem
történt. Borzongott a puszta tudattól, hogy hozzásimul. Különös és összezavaró
tapasztalás volt.
Szabadon siklottak a
sugárutakon, akadálytalanul szelték az este hűvösét. Hamar megérezte ennek a
száguldásnak az ízét, a repülés szabadságát. Hát ez Sayid kedvtelése? Tudta,
hogy rábízhatja magát, ha máskor máshol nem is, de a motor nyergében biztosan.
Mijara lenyűgöző képet nyújtott
éjszaka is. Egyetlen európai nagyvároshoz sem hasonlított, ahhoz túlságosan
uralta az arab világ varázslata és misztériuma. Sayid a dübörgő jószágot egy
hosszú emelkedő felé kormányozta. Időközönként a jobbjával hátranyúlt és
megérintette a lány combját. Nem volt ebben semmi tolakodó, csak rutinmozdulat,
hogy érezze az utasát. Mesmira rájött, hogy emiatt nem fog vitázni, volt az
érintésében valami megnyugtató.
Mialatt a Hayabusa felkapaszkodott az emelkedőre
vezető úton, arra gondolt, vajon hány nő ült már Sayid mögött ezen a motoron?
Amikor felértek az emelkedő
tetejére, a férfi megállította a motort és intett a lánynak, hogy szálljon le.
A hátuk mögött magas kőfal meredezett, sárga fényű reflektorokkal kivilágítva
éjszakára. A kövei megkoptak, az éles szegélyeket ledarálta az idő és a
sivatagi szél.
A sisakjaikat levéve egymásra meredtek. Mindkettejükben lobogott
a vad száguldás és az érintés közös élménye.
Mesmira hátrarázta a haját és
kipirulva nevetett.
- Ez fantasztikus volt! Ugyan
még remegnek a lábaim, de nagyon élveztem.
- Bármikor megismételhetjük,
amikor csak akarod – ajánlotta Sayid.
- Mi ez a hely?
- Egy régi erőd, illetve a fal
nagy része, ami megmaradt. Úgy tudom, kedveled a romokat.
A kő mellvédhez sétált.
- Innen nyílik a legpazarabb
látkép az egész városra.
Mesmira követte és lenézett a
fényfüzérrel díszített városra.
- Gyönyörű – sóhajtotta.
A mellvédre könyökölt és az
éjszakai szélnek tartotta az arcát, fent magasan a város felett, miközben az
utcák szövevényét követő fénysávokat figyelte.
- Olyan ellentmondásos az
országod, rengeteg korláttal, szabályokkal, mégis tele vad szépséggel és
megmagyarázhatatlan harmóniával. Nem tudok itt élni veled, de el tudom
képzelni, milyen lehet a mennyországban, ha valaki boldog itt és elégedett.
- Al Jannah nyitva áll előtted,
csak be kell lépned – mondta Sayid és mellé könyökölt.
- Itt vagyok, vagy nem? Igaz,
akaratom ellenére – vont vállat a lány.
- Nem, nem vagy itt. Csak
várakozol valamire és kimaradsz az életből. A szíved és a lelked nincs itt.
- Nekem van egy életem, Sayid,
csak te elraboltad. Hiányoznak a szüleim, a barátaim, az írás, minden.
A férfi feléje fordult.
- Meg sem akarod próbálni
velem. – a hangja nyugodt maradt.
- Nem. Te azt várod tőlem, hogy
beengedjelek az ágyamba, érzelmeket akarsz kicsikarni belőlem, odaadást és
feltétlen alárendelést kívánsz. Már mondtam, hogy lehetetlen. Nem ismersz
engem, nem tudod, milyen ember vagyok. Ha tudnád, nem várnál el ilyesmiket.
Ezek közül semelyiket sem tudom megadni neked. Az erőszakot nem lehet semmissé
tenni. Úgy használtad a testemet, mint egy utolsó ócska szajháét. Érzéketlenül,
akaratom ellenére. – Mesmira hangja elcsuklott.
Levegőért kapkodott és
elfordult.
Sokkal halkabban folytatta:
- Fájdalmat okoztál, megaláztál
és még ma sem tudom, miért. Mit csináltam rosszul? Nem szabadott volna
idejönnöm? Az önzésem hozott Al Jannah-ba, mert látni akartam a francos
romokat. Nem hallgattam a figyelmeztetésre, hogy itt kísérő nélkül nem tanácsos
utazni egy nőnek. Annyira hülye voltam, hogy az már fáj.
Sayid égő szemmel nézte.
- Nem a te hibád, hanem az
enyém. Meg akarok adni neked mindent, hogy kitöröljem azt az éjszakát.
Mesmira fájdalmasan meredt rá.
- Nem lehet! Hát nem érted? Se
pénz, se zsarnokság nem segít, semmi. Megsebeztél.
- Mit tehetnék?
- Engedj el!
- Ezt ne kérd!
- Pedig a világon mindennél
fontosabb nekem, hogy hazajussak – mondta a lány komolyan.
Sayid megrázta a fejét és
fáradtan sóhajtott.
- Nem akarok veszekedni,
Mesmira.
- Én sem. Kérlek, Sayid, válj
el tőlem! Keress egy lányt, aki boldoggá tehet!
A férfi hirtelen mozdult meg,
egy lépést közeledett, tenyerébe fogta a felesége arcát, nem engedte
elhátrálni. Mesmira megfeszült.
- Nem tudok – mondta. – Adj
nekem időt! Az erőszakot nem tudom meg nem történtté tenni. Részeg voltam és
elvette az eszemet az izgalom, hogy az enyém vagy. Nem tudtam uralkodni magamon
és az igazat megvallva, nem is akartam. Nem szabadott volna úgy hozzád nyúlnom.
Most is megőrjít, hogy fél éve együtt vagyunk és nem érhetek a testedhez. Férfi
vagyok, nekem ez nem megy, nincs ennyi önuralmam.
Olyan közel hajolt, hogy
Mesmira biztos volt benne, meg akarja csókolni. De Sayid elengedte és
hátralépett, ismét a kő mellvédnek dőlt.
- El foglak csábítani –
jelentette ki hamiskás ábrázattal.
Mesmira elnevette magát.
- Nem, nem hiszem.
Sayid felvonta a fél
szemöldökét.
- Egyszer te is elgyengülsz.
- Miért tenném? Nem vagy
ellenállhatatlan – mosolygott a lány önkéntelenül.
- Van valakid? – kérdezte Sayid
egyszeriben.
- Hat hónapja veled vagyok.
Hogyan lehetne?
- Úgy értem, valaki, akit
szeretsz, akihez vissza akarsz menni?
Mesmira elfordult. Richardra
gondolt, az utolsó beszélgetésükre és az utolsó csókra. Hiányzott neki a férfi,
őt ismerte, tőle nem kellett tartania.
Sayid a lány szomorú arcát
figyelte, az érzelmeket, amik átsuhantak a vonásain.
- Értem – mondta halkan. – Úgy
tudtam, nincs senkid.
Mesmira rápillantott.
- Változtat ez valamin?
Sayid lehajtotta a fejét.
- Nem.
A lány fázósan maga köré fonta
a karjait.
- Visszavinnél?
- Persze. – a férfi a kezét
nyújtotta felé és ő egy pillanatnyi habozás után elfogadta
A motorhoz mentek és a
sisakokért nyúltak.
- Néha eljöhetnél velem egy-egy
ilyen kiruccanásra, ha van kedved hozzá – ajánlotta Sayid. – Semmi
hátsószándék, csak motorozás.
- Van kedvem – mondta a lány.
A hazafelé vezető úton már nem
volt olyan nehéz Sayidba kapaszkodni, hozzádőlni. Mesmira úgy érezte, a férfi
rideg énjét otthagyta a sivatagi oázisban. Mindössze egy napja voltak
Mijarában, de a változás máris szembeszökő volt a viselkedésében."
