Részlet - Farkasok között

 Ma a Farkasok között című regényemből hozok egy kis részletet.

 Jóféle romantika némi ínycsiklandozó huzavonával, keserédes szenvedéllyel.

Mi mindent tennénk meg, hogy eltussolhassuk a ballépéseinket?
Lehet-e kegyes hazugságra építeni egy szerelmet és megtartani a boldogságot?
Mennyi veszteséget bír ki az esendő szív? 
Minden titok kitudódik, minden csalót lelepleznek egyszer.
Bármelyikünkkel megtörténhet...
A magam részéről először azt gondoltam, nem szívesen lennék Robyn bőrében. Vagy mégis...?
Keskeny mezsgyén egyensúlyozik, sokat kockáztat. Esendő, mint mi mindannyian.
Ezúttal nincs misztérium, nincsenek szuper képességek, sem fordulatos akciójelenetek.
Most máshogy játszunk.

„Sírtam, nem is tudtam abbahagyni. Nem tudtam magamhoz engedni a gondolatot, hogy Sam nincs többé. Túlságosan vizuális típus vagyok, valósághű rémképekkel gyötörtem magam. Láttam a véres, összezúzott testét a fejemben és ettől még élesebben vágott belém az elvesztése.

Önmagamat hibáztattam, amiért meg kellett halnia. Éppen hozzám indult, miattam ült autóba. Ha nem akartunk volna találkozni, ez nem történik meg. Még élne és élvezhetné a boldogságát azzal a lánnyal. Az önvád kíméletlenül szétrágta a szívemet, bűnösnek ítéltem magam. Nem volt elég a mocsok hamisságom, amikor abban a hitben hagytam, hogy a baba az övé, de még a jóságával is visszaéltem a kicsi születése utáni hónapokban. Most pedig miattam halt meg.

Ha nem esik meg az a félresiklott éjszaka, akkor Sam és én rég házasok lennénk. Így csak a gyász maradt és a szomorúság.

Tovább rontott a helyzeten, hogy a férfi családja kifejezetten a tudomásomra adta, nem kívánják a megjelenésemet a temetésen. Ez volt a végső tőrdöfés a haldokló, rongyos szívembe. Eddig is mindent túl sötéten láttam, de itt ennél a pontnál elvesztettem az erőmet. Még Laurához sem maradt türelmem, csak lerogytam az ágyamra és mozdulatlanul hevertem. Visszajött az a régi fekete érzés, amit apám halálakor szenvedtem meg. Letarolt a fájdalom, égetett belülről, alig bírtam lélegezni. Szerettem Samet, akkor is, ha már nem volt velem. Elfogadtam, hogy elment. Nem tekintettem rá haraggal, nem vádoltam, amiért elhagyott, elvégre én hibáztam. Mindenki más körülöttem rosszallóan ítélte őt meg, mert lelépett és eldobta magától a gyermekét. A külvilág számára Sam volt Laura apja és engem tekintettek áldozatnak. Gyűlöltem ezt a hazugságot.

Nem akartam senkit sem látni, ne kérdezzék, hogy vagyok, mivel segíthetnek, csak hagyjanak békén! Engedjék, hadd égjek a saját külön bejáratú poklom tüzében!

Anyám kétszer is bejött a szobába, csendesen közelebb lépett, de hiába szólongatott, képtelen voltam válaszolni. Nem is akartam. Csak egy pontot bámultam meredten, mint egy élettelen kaucsukbaba.

Megemlítette, hogy orvost hív hozzám. Minek? Nem sikoltozok, nem őrjöngök, nem verdesem magam a falhoz. Csak belül fájok éktelenül. Nem orvosra és nyugtatóra van szükségem, hanem..., hanem nem is tudtam volna szavakkal megmondani.

Órák múltak el így. Ott hevertem a szoba és a ház neszeit hallgatva. Könnyem már nem maradt. Felhagytam a bőgéssel. Odalent ajtó csapódott, aztán morgó férfihang hallatszott. Talán anyám tényleg orvost hívott? Ó, anyu, ne fáradj!

Rövidesen megmoccant a kilincs és valaki belépett a szobába. A délutáni nap áttört az ablakon és fényes palástba vonta az alakot. Richard volt az.

Miért pont ő? - villant át rajtam.

Nem néztem rá, ugyanúgy hevertem az oldalamon, mozdulatlanul.

Az ágyhoz lépett, lehajolt, megtámaszkodott a matracon és engem figyelt. Miután nem mutattam reakciót, gondolt egyet és leheveredett mellém, ahogy keresztben feküdtem az ágyon. Elnyúlt és a karjait körém fonta, átölelt, magához húzott. Nem tiltakoztam. Ettől az óvó, védelmező gesztustól hirtelen sírás kaparászta a torkomat. Elgyengültem, hagytam a mellkasához vonni magam. Valahogy legyűrtem a könnyeimet, kissé megrendülten bújtam hozzá. Éppen ő jön vigasztalni, akinek magának is van elég bánata? Elvesztette a fiát, most a feleségét és a mesés házasságát, mégis nekem nyújt oltalmat? Mindketten sebesült vadállatok voltunk ebben a klánban, akik kifelé erőt mutattak és csak egymás előtt mertünk gyengének mutatkozni. Hálát éreztem iránta. Biztonságot nyújtott a közelsége.

A kusza gondolataimon át egyszer csak meghallottam a mellkasában dübörgő szívének erős ritmusát. Mint egy bús afrikai dob, úgy pergett az arcom alatt. Csendes béke szállt a szobára, kiebrudalta a lelkem zagyva képeit, lecsillapította a háborgását. Jó volt így lebegni vele. Most nem érdekeltek a valós dolgok, a tények és hazugságok. Richard varázsereje hatott rám és elringatott.

Szinte már teljesen besötétedett, amikor kinyitottam a szemem. Kissé rajtakapottan eszméltem rá, hogy elaludtam és most is Richarddal összebújva fekszem. A testünk összemelegedett. Fejem a vállán, a nyakgödrében pihent, kezem átfogta a mellkasát, egyik lábam átvetve az övén. Milyen banális helyzet? Ugyanakkor nagyon finom és természetes élmény volt.

Teleszívtam az orromat az illatával, nem mintha már így is ne itatott volna át. Óvatosan fellestem az arcára. Ő még lehunyt szemmel feküdt, talán aludt, vagy csak tettette. Fél karjával átfogta a vállamat, keze hátul a derekamon pihent. Ez egy soha vissza nem térő, megismételhetetlen idillikus pillanat volt.

Richard kinyitotta a szemét, egymást néztük jó közelről, aztán lassan elfordítottam a fejemet és a hátamra gördültem, el tőle. A plafont néztem, egyszeriben könnyűnek éreztem magam. Most egy percre megállt a világ és lábujjhegyen pipiskedve kivárta, míg a teljesség csalóka hulláma átjárja az elmémet. Igen, most jó. Miért nem maradhat minden így? A világmindenség elvette Samet, cserébe megajándékozott ezzel a perccel. Túl drágán fizettem meg érte.

Richard megmoccant, felkönyökölt, félig fölém hajolt. Az arca közel volt, ahogy a szemembe nézett. Óvatosan lehajolt hozzám, ajkát az enyémhez érintette. Puhán a szám húsát csókolta, mintha egy hosszabbra nyúlt puszi lenne. Nem volt bennem ellenkezés, hagytam megtörténni. Amikor az ajka elvált az enyémtől és felemelte a fejét ismét a szememet nézte. A tekintete vigasztaló volt és szeretettel teli

Egészen halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét, mintha nyugtázta volna magában a perc csodáját. Aztán eltávolodott tőlem, felkelt és csendesen kiment a szobából.”

https://publioboox.com/termek/farkasok-kozott-ekonyv/ 

 

 

Némi változás

 Mivel 2010-óta blogolok, előbb csak a Morwen könyvekkel, - miután azokat mindet töröltem, már csak ezzel a mostani bloggal, - és mindig őszintén megosztottam veletek az éppen aktuális fejleményeket, min dolgozom, mi hol tart, stb. Ezt az infót is elmondom, mielőtt jönnének a kérdések.

2012-ben jelent meg az első könyvem a Publio Kiadó gondozásában, Halál és Gloria címmel, amit azután még 13 db más könyv követett a sorban. Emlékeztek? Az volt az első alkalom, hogy hosszú idő, kishitűség, hezitálás és baráti unszolás után publikáltam és nyilvánosan elérhető lett egy könyvem. 

Most letelt a nyolc év kiadói jog és én nem hosszabbítottam meg újabb nyolc évre, hanem visszavontam a könyvet. Vagyis, ez annyit jelent, hogy mostantól a Halál és Gloria nincs semmilyen kereskedelmi forgalomban. Ha valahol felkerül az csakis illegálisan történik, ami ellen fellépek, nehezített verzióban polgári peres úton. Minden jog nálam van.

Nincs mögötte semmi extra esemény, a Publio Kiadó és én továbbra is jól megvagyunk a többi könyvemmel, köszönjük szépen. Nincs gáz.

Egyszerűen arról van szó, hogy ezt a könyvet vissza akartam venni magamhoz, mert ráfér egy feljavítás, mind beltartalom, mind borító ügyben, amire mostanában egészen biztosan nem kerül sor, mert nem fér bele a terveimbe. De egyszer majd lehetséges, és akár ugyanezen a platformon (Publio, vagy más) még kiadásra kerülhet. 

A könyvről annyit érdemes tudni, hogy a főszereplő kapcsolja össze a többi ilyen műfajú könyveim világát. Értsd: a Morwen sorozatot, a Negin részeit. Rémlik? Ha meg már itt tartunk, akkor a vámpírokon keresztül még az Igézőket is.  Ezt mondjuk, inkább azok tudhatják, akik nem csak a romantikus műveimet olvassák.

Ez volt az ajánlószövege:

A Halál és Gloria című misztikus kalandregény eseménysorozata átível az időn, napjainkból az ókorba. A főhős kalandos és meglehetősen hosszúra nyúlt életének szakaszait kísérhetjük végig. Gloria különleges adomány birtokosa; halhatatlan. Viszontagságos utat jár be, kijut neki a megpróbáltatásokból, bánatból és boldogságból is. Rég letűnt kor csodás birodalmain át vezet a történet, valós helyszíneket járhatunk be és valaha élt történelmi figurák is felbukkannak. Egy asszonynak akkor sem könnyű a sorsa, ha örök életű. Meg kell küzdenie az üldözőivel, akik a fejét akarják, szembe nézni a veszteségekkel, az örökös magánnyal és a halhatatlanság árnyoldalaival.Kit tehet maradéktalanul boldoggá a halhatatlanság, ha el kell szakadnia a szeretteitől, családjától, kedvesétől, az egész addigi környezetétől? Gloria megnyerő egyénisége azonnal magára vonja a figyelmet és el sem ereszti többé. Mindenkinek sok szeretettel ajánlom a hajdani Ízisz papnő színes és csupa izgalmat ígérő történetét, melyből nem hiányozhatnak a pergő akciójelenetek és az érzelmek sem.

Egy olyan részlettel búcsúzom a halhatatlan Gloriától, ami jól megmutatja, hogyan illeszkedik a többi regényemhez.

/A rend kedvéért: Az ágyban fekvő sebesült nő nem más, mint Morwen, miután a vén hülye Cornéliusszal megvívott a Sápadt árnyakban. A pasit meg nem kell bemutatnom a régi olvasóimnak. :) /

Ég veled, Gloria! Még egészen biztosan találkozunk más történetekben. 

Addig is, vigyázz a fejedre drága barátném!

„Határozottan bekopogtam. Nem kellett sokáig várnom és kinyílt az ajtó. Melkor őszinte meglepetéssel az arcán meredt rám. Mit sem változott, osztozhattunk ezen a csodás tulajdonságon. Mindösszesen a haja volt rövidebb annál, ahogy máskor viselte.

– Jó reggelt! – mondtam, mintha csak tegnap váltunk volna el. Pedig annál azért régebben volt.

– Tija!

– Beszélnem kell veled.

Feszültség villant a tekintetében.

– Ez nem a legalkalmasabb pillanat.

– Nem jókedvemben jöttem le hozzád, elhiheted.

Melkor átnézett a vállam felett, az utcát kémlelte, azután intett.

– Gyere be!

Bár nagyon sok ideje nem voltunk már egy pár, mégis különösen szoros kapcsolat maradt közöttünk. Az eltelt évezredek során többször is kereszteződtek az útjaink, és minden alkalommal újra felszikrázott közöttünk a régi szenvedély. Kicsit olyan volt ez, mintha nem tudnánk, vagy nem akarnánk végleg elszakadni egymástól.

– Bocsáss meg, hogy zavarlak!

– Hogy találtál meg? – kérdezte és tetőtől talpig végigmért.

Rámosolyogtam.

– Tudom, hogy ász vámpírnak tartod magad, de nem volt olyan átkozottul komplikált. Nagyjából mintegy harminc éve élünk ugyanebben a városban.

Felvonta a szemöldökét.

– És kibírtad, hogy nem kerestél meg?

A vonzereje most is hibátlanul működött, sikerült újra eszembe juttatnia, mennyire sajnálom, hogy nem tudunk együtt élni.

– Az önuralmam az egyik erősségem. Emlékszel? – pillantottam rá.

– Mindenre jól emlékszem.

Szétnéztem az ízlésesen berendezett nappaliban.

– A segítségedre van szükségem, Melkor.

– Bajban vagy?

– Nem annyira én, de egy számomra nagyon fontos ember.

– Mit akarsz tőlem?

– Arra apellálok, hogy régi, nagyon régi barátok vagyunk, és annyi mindent megtettünk már egymásért… – kezdtem.

– Tija! Erre nincs szükség – emelte fel a kezét. – Nem kell hízelegned, ha a segítségemet akarod.

Felsóhajtottam.

– Oké. Nestor a nyomomban van, súlyosan megsebezte a férfit, aki fontos nekem. Nem fordulhatok máshoz, benned bízom. A véredre van szükségem.

A férfi először meglepődött, azután a fejét ingatva elmosolyodott.

– Ezen már túl vagyunk. Tudod jól, hogy nem segít rajtad.

– Nem nekem kell – vágtam közbe. – A férfi halandó, rajta kell segíteni.

– Már kétszer említetted vele kapcsolatban a ’fontos’ szót. Ki ő, a kedvesed?

– Igen. De nem ez a legfontosabb, hanem az, hogy az élete van veszélyben. Ha nem akad össze velem, ez nem történik meg vele. Én sodortam bajba.

– Nem engedhetem, hogy a véremmel hazardírozz, ahhoz túl értékes. A felelősség az enyém – figyelmeztetett.

– Nem akarok belőle vámpírt csinálni. Ha ezt tervezném, egyenesen téged hívnálak oda a kórházba, hogy változtasd át. Csak egy kevés kellene a véredből, hogy felerősíthessem a sérülésből, és elvihessem innen jó messzire, ahol Nestor nem talál ránk. Persze, más vámpírokat is ismerek, de te vagy az egyetlen, akiben vakon megbízok.

– Ez több mint hízelgő, mégis meg kell tagadnom tőled – mondta a férfi.

Lehajtottam a fejemet.

– Értem. Bocsáss meg, hogy háborgattalak!

Mielőtt az ajtóhoz mentem volna, észrevettem, hogy vérnyomok vannak a padlón.

– Minden rendben van? – pillantottam fel Melkorra.

Követte a tekintetem és ő is látta a foltot.

– Nehéz éjszaka van mögöttem. – A hálószoba irányába fordította a fejét. – Van nálam valaki.

Zavaromban összehúztam a kórházi kabátot magamon.

– Ó, akkor nem tartalak fel. Nem akarok zavarni.  – A kezem már a kilincsen volt és résnyire kirántottam az ajtót.

Melkor a tenyerét az ajtódeszkára nyomta és belökte, hogy becsukódott.

– Igazság szerint, még jókor is jöttél. Egy sebesült társam van nálam. Múlt éjjel csúnya összecsapásban vett részt. Mivel orvos vagy, talán jobban el tudod látni, mint én.

Felszegtem az államat, volt bennem egy cseppnyi dac. Mégis ezt miként képzeli? Ő nem segít nekem, de tőlem elvárja?

Megérintette a vállamat.

– Kérlek!

Lendületesen elléptem mellette és bementem a hálószobába. A sötétítőfüggönyök be voltak húzva, csak egy kis olvasólámpa világított. Ennyi fény is elég volt, hogy lássam, egy nő fekszik az ágyban. Közelebb léptem.

Hosszú sötét haja szétterült a feje körül. Arcán zúzódások sötétlettek és az egyik szemöldöke csúnyán felszakadt. Szépsége így is szembeszökő volt, mint ahogy az is, hogy nem halandó.

– Mi történt vele? – kérdeztem halkan a férfitól, aki közben az ajtóban megállt.

– Megverekedett egy öregebb fajtársunkkal. Van a hátán egy rémes vágás – felelte.

– Ki ez a lány?

Melkor a szemembe pillantott.

– A sarjam, és annál még sokkal több.

Azonnal megértettem. Elhúztam a számat.

– Látod? Neked is van valakid, aki nagyon fontos a számodra és félted.

Bólintott.

– Úgy van.

– Van itthon kötszered és ragtapaszod?

Melkor két pillanaton belül a kezembe nyomta a gyógyszeres ládát, amiben akadt pár használható kellék.

– Segíts levetkőztetni! – kértem.

Közös erővel lecibáltuk a nő szakadt ruháit, aztán amikor már csak fehérneműben volt Melkor felegyenesedett.

– Jobb, ha én kimegyek.

– Mióta vagy ilyen tartózkodó? – lestem fel rá.

– Azt hiszem, nem örülne, ha ilyen kiszolgáltatott állapotban bámulnám – mondta és kiment.

Rutinos mozdulatokkal oldalra fordítottam az öntudatlan nőt és gondosan megtisztogattam a kés vágta hosszú sebet a hátán, majd bekötöztem. Párnákkal kitámogattam, hogy ne nyomja a sebet, amikor visszafordítom. A szemöldöksebét is elláttam, és szépen betakartam.

Alaposan megnéztem magamnak a fiatal nőt. Szép volt hibátlan sápadt vámpírbőrével, sűrű fekete pilláival, telt ajkával. Azonnal megéreztem, hogy Melkor milyen nagyon szereti ezt a lányt.

Saját gondolataimtól szórakozottan léptem ki a szobából. Melkor ott állt, csaknem beleütköztem.

– Te őrt álltál itt? – kérdeztem.

– Nem akartam, hogy ha magához tér, kárt tegyen benned, vagy megmarjon.

– Túlélném – legyintettem.

– Köszönöm, Tija.

– Nekem úgy tűnik, van némi hasonlóság közte és köztem – böktem a fejemmel a hálószoba irányába.

– Meglehet. – Melkor zsibbasztóan vonzó tekintetét az arcomon pihentette. – Mindketten találtunk magunknak valakit, akit megalkuvások nélkül szerethetünk.

– Igen – bólintottam és elszorult a torkom.

Őszintén sajnáltam, hogy nem lehetek én az. A szívemben Melkornak örök helye van.

Felemelte a kezét, tenyerébe fogta az arcomat és néhány néma pillanatig csak néztük egymást. Megfogtam a csuklóját, megszorítottam és lehunytam a szememet, hogy ne láthassa a felgyülemlő könnyeimet.

– Mennem kell – mondtam halkan.

– Megadom, amit kérsz. – Szürke íriszében megcsillant a lámpafény.

– Az előbb elutasítottál.

– Meggondoltam. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha miattam érne bánat és boldogtalan lennél. Adok a véremből, amennyit akarsz.

Felindultságomban halkan elnevettem magam, aztán elcsuklott a hangom. Két tenyerembe fogtam az arcát és lehúztam magamhoz. Úgy néztünk egymásra, olyan közelről, mintha a következő pillanatban összeérne az ajkunk egy csókban. Mégsem tettük meg.

– Mindig… – súgta Melkor a számra.

– Igen – leheltem.

Nem kellett több, mindketten tudtuk, hogy az érzéseink mit jelentenek, ahogy azt is, hol szabtuk meg a határt.

Elengedtem, és a kabátom zsebébe dugtam a kezem. Előhúztam egy fecskendőt és egy zárható fiolát. Melkor leült a nappaliban egy fotelbe és szótlanul hagyta, hogy a tűt a vénájába szúrjam. Sűrű sötétvörös vére a fiolába csorgott.

– Itt az ideje, hogy legyőzd Nestort! – mondta, amikor végeztünk.

– Nincs más választásom. Ha esetleg rajta vesztek és nem látjuk egymást többé, én… – kezdtem, de a férfi a mutatóujját a számra tette, hogy hallgassak el.

– Ha Nestor megöl téged, ő sem éli túl – mondta határozottan.

– Melkor, ne avatkozz bele az ügyeinkbe!

– Nem viccelek, Tija! Saját kezűleg fogok gondoskodni róla. Ez egy ígéret.

Eltettem az eszközeimet és felálltam.

– Tartozom neked – mondtam. – Ha kívánod, cserébe a nagylelkű és értékes segítségedért, felajánlom a saját véremet.

Talpra állt előttem.

– Igen, kívánom. Mindig kívánom a véredet, de erre semmi szükség. Nem kell viszonoznod.

Rámosolyogtam, aztán megfordultam és csendes léptekkel távoztam. Irigyeltem a lányt odabent, aki iránt Melkor olyan erős szerelmet táplált. Mindenki a saját fajtájával kezdjen. Ősi igazság.”