Sziasztok!
A táltos történetem végére értem. Már az epilógust írom, ami megkönnyebbülés, mert nagyon hosszú lett.
Hoztam egy pici részletet belőle előlegnek, hogy érződjön, még ha nagy is a csend, a háttérben erősen dolgozom. Még igen-igen nyers. :)
– A kolléganőm diagnózisa alapján a trauma következményeként önnek disszociatív amnéziája van.
Elkerekedett a szemem. Tehát ezért nincs halovány gőzöm se semmiről.
– Ez mit jelent?
– Pszichés eredetű amnézia, az emlékek előhívásának átmeneti károsodása. Nem kell megijedni, általában részleges és szelektív. Nem marad ebben az állapotban. Gyógyszereket kap, pszichoterápiás kezeléssel is segíthetünk, esetleg, ha úgy kívánja akár hipnózis is alkalmazható. Fizikálisan hamar rendbe fog jönni.
– Milyen baleset volt ez?
Doktor Rowley egy pillanatra elfordította a tekintetét, aztán megköszörülte a torkát.
– Közúti.
– Volt velem valaki az autóban, aki megsérült?
Úristen, de nagyon akartam volna emlékezni, mégsem ment.
– Nem. Ön egyedül ült a járműben. A másik kocsiban utazó személy azonban súlyosan sérült, őt nem lehetett megmenteni.
Elzsibbadt a tarkóm.
– Úgy érti, hogy miattam…? – Olyan furcsának éreztem a hangomat, mintha más lenne.
Az orvos kihúzta magát ültében.
– Nem az ütközés maga okozta a halálát, bár attól is sérült, hanem az autó leszakadó része vágódott bele az utastérbe és olyan roncsolást vitt végbe a testen, ami az élettel nem összeegyeztethető.
Most én fordítottam félre a fejemet és az elszoruló torkomban hányinger remegett.
– Ez iszonyatos! – suttogtam.
– Azt mondták a mentősök, hogy volt egy harmadik jármű is, de az eltűnt a helyszínről – mondta doktor Rowley.
Összepréseltem a számat és a kezem ökölbe szorult.
– Emlékeznem kell! Muszáj! – Az orvosra meredtem. – Még a nevemet sem tudom.
– Ön Alexandra Sinclair. Hamarosan itt lesz a férje, aki a segítségére lehet.
Mereven bámultam rá.
– A férjem?
– Már értesítettük, hogy ön felébredt. Nyugodjon meg, és ne izgassa fel magát! A család közelsége és az otthona majd pozitívan befolyásolja az állapotát és segít visszaszerezni az emlékeit.
Az orromon keresztül hosszan beszívtam a levegőt. Halálbiztos voltam benne, hogy nekem nincs férjem. Amnézia ide vagy oda.
Magam elé meredtem és mielőtt hangot adtam volna a szilárd meggyőződéses alapokon álló tiltakozásomnak, hogy nem vagyok férjezett, eszembe jutott valami. Ha sokat erősködök, esetleg ellenkezek, azt gondolhatják, hogy megkattantam. Noha valami valóban nem stimmelt, de nem vagyok őrült, csak az agyam kapott egy durva horgost és nem emlékszem bizonyos dolgokra. Nem hiányzott, hogy telepumpáljanak nyugtatókkal és bedugjanak az idegosztályra. Inkább hallgattam.
– Asszonyom, a vizsgálatok eredményei nagyon jók. Ha ilyen szép és gyors javulást mutat, akkor napokon belül hazaengedhetjük – mondta a doktor biztató arckifejezéssel.
Pompás! – gondoltam. Haza, egy házba, amire nem emlékszem.
A pasas leolvashatta rólam, mi jár a fejemben, mert felállt a székről és egészen halványan elmosolyodott.
– Az otthoni megszokott környezet, a saját tárgyai mind segíteni fognak az emlékezésben. Minden rendben lesz.
Minden rendben lesz – ezt majd belegravíroztatom egy medálba és minden nap láncon fogom hordani a nyakamban.
A doki kiment a szobából, én pedig sürgető kényszert éreztem a mozgásra. Fel akartam kelni az ágyból, lábra állni, járkálni. Félrehajtottam a takarót és megláttam a lila foltokat a lábszáramon és a combom belső felén. Nem ezen akadtam fenn, nem is a fájdalmakon. Azonban a lábaim mások voltak, teljesen idegenek. Fogalmam sem volt, hogy ez az észlelés is az amnézia része lehet-e. Szédelegve kiültem az ágy szélére és talpra álltam. Inogtam, mégis elindultam a kicsi fürdőszoba felé. Mindenem sajgott, a gerincem, az oldalam és a lábaim. Remegtem belül a hasamban és meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában. Felpöccintettem a villanykapcsolót és betámolyogtam a mosdó elé. Belenéztem a tükörbe, hogy lássam, az arcomon is vannak-e zúzódások. Voltak, nem is akármilyenek, de nem ezért kiáltottam fel. Tíz körömmel markoltam a mosdó szélébe, nehogy elájuljak. A nő a tükörben nem én voltam, hanem valaki más, egy idegen. Nem a saját arcom nézett vissza rám. Az eluralkodó pániktól nem kaptam levegőt és felerősödött a szédülés. Megtántorodtam, hátradőltem a falnak és a lábaim bemondták az unalmast. Lerogytam a földre és zihálva próbáltam levegő után kapkodni, megúszni az ájulást. Hát eddig terjedhet az átkozott amnézia, hogy elfelejtem, ki vagyok? Nem ismerem fel önmagamat? Vagy tényleg megőrültem?
Nem tudtam felállni, ezért a vécékagyló melletti nővérhívó gombhoz araszoltam és megnyomtam. A fejemet a falhoz döntve várakoztam, míg jön valaki és felkanalaz a földről. Szűnni nem akaró hányinger kapaszkodott fel a torkomban. Befutott a nővér és segített felállnom. Előadtam, hogy pisilni indultam, de nem tartottak meg a lábaim. A nővér segített elvégezni a dolgomat, aztán a könyökömnél fogva megtartott, amíg a kezemet mostam. Kihasználtam a lehetőséget és újra a tükörképemre lestem.
Ez nem én vagyok! Lehet, hogy rottyon van a memóriám, de ez nem az én testem. A zúzódások és a bevérzett szemfehérje ellenére is látszott, hogy ez a nő valamivel fiatalabb nálam. Az éles lámpafénynél észrevettem a szeme színét. Olyan volt, mint az égetett cukor, vagy a legjobb konyak. Nekem kék szemem van, ez biztos, mint a halál.
A nővér visszavezetett az ágyhoz és segített lefeküdni. A gyomrom továbbra is remegett és a rémülettől sírás kaparászta a torkomat. Mit tegyek? Szólnom kellene az orvosnak, hogy ez nem én vagyok? Nem az én testem? Mi a jó fejen történt a balesetben, vagy utána?
A kezemet nézegettem, az enyémnél jóval hosszabb sötétbarna hajat, ahogy a mellem elé omlott. A gondosan manikűrözött hosszú körmök is idegenek voltak, ahogy a lábkörmön a rózsaszín körömlakk. Ha elment az eszem, a legjobb helyen voltam, mert innen valószínűleg csak pár lépés választ el az idegosztálytól.
A nővér rövid időn belül visszajött és néhány tablettát adott a markomba, hogy nyeljem le. Azt mondta, az orvos rendelte el, így elfogadtam. Egy óra múltán eltompultam és elaludtam.
Másnap korán reggel ébredtem fel. Vágytam rá, hogy az egész csak egy rémálom legyen, de amint magam elé emeltem ezt az idegen kezet, már tudtam, hogy valami extrém dolog történt velem, aminek utána kell járnom.
A gyógyszerektől annyira takarékon működött az agyam, mintha totál másnapos lennék egy durva buli után. Szerettem volna rájönni, miféle csoda történt velem a háromnapos kómázás alatt.
Képes voltam egyedül önállóan lezuhanyozni, így alkalmam volt leellenőrizni ezt a testet. Magas és karcsú volt, ruganyos jó mellekkel, lapos hassal, formás fenékkel. Fiatalabb volt, mint én, ebben biztos voltam. Az arcot tarkító zúzódások, püffedt szemhéj és feldagadt ajak ellenére csinosnak tűnt. Csak figyeltem a tükörben a nőt és képtelen voltam felfogni az abszurd helyzetet. A kezdeti pánik kezdett csillapodni. Ennek pusztán gyakorlati okai voltak, elvégre akárhogy parázok, vagy őrjöngök, ebben a testben vagyok és nem tehetek semmit. Nincs kiút. Nem voltam hajlandó elfogadni az egyetlen logikus magyarázatot, miszerint megháborodtam és az amnézia sokkal súlyosabb, mint a dokik sejtik.
/Ashley Carrigan - Faithfully - Hűségesen/
