Ashley Carrigan szerzői blog

 Sziasztok!

Mialatt szembesülünk, farkasszemet nézünk ezzel a fránya koronavírusos helyzettel és remélhetően mindenki igyekszik felelősen viselkedni, hogy a legkisebb veszteségek árán vészeljük át ezt az időszakot, gondoltam, hozok nektek egy kis részletet. 
Nem ciki félni és aggódni. Ez egy természetes érzés és reakció. Féltjük a szeretteinket, magunkat, a jövőt. Legyünk józanok és tartsuk be az előírásokat, a tanácsokat!  Most óriási kihívás előtt állunk, de nekünk nem fegyverrel, bátorsággal és harcokkal kell helytállnunk, mint az őseinknek a kemény időkben, hanem kitartással és türelemmel. Aki teheti, a munkája vagy a helyzete engedi, maradjon a popsiján és várjon. Aki nem teheti, mert olyan helyen dolgozik, annak sok erőt és kitartást kívánok. 

 Vigyázzatok magatokra, egymásra!

Talán pár percre sikerül elterelnem a borús hangulatról a figyelmeteket. 

Ölelés! 
Ash

Akik voltak olyan szerencsések 😄😄😄, hogy olvasták az Igézők című regényemet, most egy kis előnyben vannak. Az alábbi részlet az Igézők folytatásából van, a (még kiadatlan) Két hold-ból. 

Akik pedig (még) nem olvasták az első részt, azoknak egy pár perc akció következik.

 

„ Míg ők lassan haladtak az út mellett és elmélyülten beszélgettek, nem vették észre a szemből közeledő buszt. A jármű sebesen robogott feléjük, inogva, kacskaringózva, mintha a vezetője részegen ülne a volán mögött. A helyzet ennél drámaibb volt.

A vezető éppen egy fegyveres rablóval hadakozott, aki pisztolyát az arcába nyomva azon igyekezett, hogy a kassza tartalmát megszerezze. A sofőr nem engedte és közben próbálta a nagy járművet az úton tartani, ebből adódott a kacskaringó száguldozás. Hátul a rettegő utasok vinnyogtak.

Maxine a végső pillanatban vette észre a rohanó buszt. Tizedmásodperc alatt égett a retinájába a fegyveres alak és a sofőr képe, ahogy a busz belső világítása fénybe vonta őket. Semmire sem maradt idő. A busz pillanatokon belül telibe kapta őt és Haashimot. A dzsinn kikerekedett szemmel meredt a reflektorokba. Max ösztönösen cselekedett. Nem volt más lehetősége. Mintha gombnyomásra történne, kirobbant belőle az ereje és hatalmas, láthatatlanul hullámzó energiaörvényként egyenesen a busznak feszült, ráolvadt és belassította a járművet. Felemelte a betonról.

A busz tömegének a szele már az arcát érte, amikor valami acél keményen nekiütközött és szinte repülve elragadta a testét. Haashim egyetlen villanással eltűnt mellőle, míg őt két kar szorította és lendületes vetődéssel távolabbra, a földre gurultak.

Max lélegzet-visszafojtva érzékelte, hogy a sötét tünde van mellette. Felugrott és az erejét még mindig a felemelkedő busz testére koncentrálva az útról a parti sétány felé vezette. A jármű, benne a sivalkodó emberekkel az oldalára billent és a karosszéria szikrázva, csikorogva nagy nehezen megállt. Max azonnal visszavonta a hatalmát és a tündére meredt. Granius kifürkészhetetlen arccal nézett vissza rá. Az aranykarikák ragyogását figyelte a szemében. Épp az imént bukkant fel a semmiből, felkapta őt, hogy kimentse a monstrum útjából.

Haashim egy újabb villanással előkerült és az oldalán heverő buszra bámult. Az utasok a pániktól kábán mozogva másztak elő, egymást támogatták. A sofőr vérző homlokára szorított kézzel térdelt a betonon a kitört szélvédő üvegcserepek között.

Ekkor hirtelen a fegyveres rabló ugrott elő. Pisztolyával vakon hadonászott, ráfogta maga körül mindenkire, aki mozgott. Artikulálatlanul kiáltozott, de nem lehetett érteni, mert az őrülettől összemosódó katyvasszá olvadtak a szavai. Hirtelen, mint aki megérzi az erő eredetét, Max felé fordította a pisztolyt és eltorzult pofával meghúzta a ravaszt. Granius abnormális gyorsasággal vetődött és teljes mellszélességgel kitakarta a nőt. A golyó a testébe vágódott. Max egyik kezével a nekitántorodó tündét támasztotta meg, másikkal kirántotta Granius tőrét, amit a derekán viselt és ügyesen a rabló mellkasába dobta. A fickó hangos nyögéssel térdre rogyott. Maxine megtartotta Graniust, közben odaszólt a dzsinnek.

– Gyere ide! Tartsd!

Haashim azonnal engedelmeskedett. Átvette a nő helyét, megtámasztotta a sötét tündét.

Maxine hosszú léptekkel a térdelő fickóhoz ment. Egyszerűen kíméletlen rántással kiszedte belőle a tőrt, mély vérző sebet hagyva az emberi húsban. Aztán megfordult, nem foglalkozott többet a ziháló pasassal és intett Haashimnak.

– Tűnjünk el, de gyorsan!

Mindhárman a bérelt kis lakásban ücsörögtek. Maxine kapkodva válogatott az elsősegélydobozban a kötszerek és ragtapaszok között. Alkalmi eszközt keresett, amivel kiszedheti a tünde mellkasába ékelődött golyót.

Granius levette magáról a bőrcuccát és egy törölközőt szorított a vérző sebre. Nem úgy mozgott, mint aki szenved a fájdalomtól. Ahogy hajladozott, hosszú ezüstszőke haja meglebbent a válla körül. Magas alakja, szürke bőre, széles izmos mellkasa teljesen idegenül mutatott a szerény berendezésű hajlékban.

– Ülj le, kérlek! – szólt rá Max és közben egy hegyes végű ollót nézegetett, amit a dobozban talált.

Granius engedelmesen levetette magát a konyhaszékre.

– Nincs csipesz a háznál. Nem tudom, mivel szedjem ki a golyót – csapta le az asztalra Maxine az ollót. – Szóval?

– Csináld a tőrömmel! – ajánlotta a sötét tünde.

– Nagyon babrás lesz és jobban fog fájni.

– Kibírom.

Max mély lélegzetet vett.

– Rendben.

Haashim már ott volt mellettük a vizes edénnyel és további törölközőkkel. A tünde vére bíborra színezte a sebre nyomott textilt. Hátradőlt és hagyta, hogy a nő felfedje a sérülést. A golyó a mellkasának baloldalán ékelődött bele a mellizmába, valamivel a válla alatt.

Max ideges volt. Igyekezett a megoldandó feladatra összpontosítani, de a tekintete elkalandozott. Granius a feszes bőrén több régebbi sebesülés nyomát is viselte. Keskeny, fonálszerű ezüstös hegekké szelídültek, nem csúfították el. Inkább valahogy illettek hozzá. A bőre világosszürke volt, de az ajka rózsaszín, mint az embereké. Mély narancssárga íriszéhez hosszú szőke szempillák párosultak.

Maxine megragadta a tőrt és föléje hajolt.

– Megtennéd, hogy nem téped le a fejemet a kínokért, amiket most okozni fogok neked?

Granius a szék támlája mögött hátraengedte a karjait. Nem felelt.

Max nekilátott a kellemetlen hentesmunkának. A tenyere izzadt a tőr markolatán, az ajka fölé verejtékcseppek gyűltek annyira igyekezett kiügyeskedni a makacs golyót a húsból. A bíbor tündevér egyre csak szivárgott a sebből. Haashim időnként felitatta a vért a nedves törölközővel. Aztán végre kijött a golyó és Granius megkönnyebbülve kiengedte a bent tartott lélegzetét.

– Össze kéne varrni. – Max a sebvarró cérna után nyúlt.

– Nem szükséges – morogta a tünde.

– Mi? Akkor tűzőkapcsozzam össze?

– Magától is gyorsan beforr. Minden rendben lesz. Hozzá vagyok szokva a kisebb sérülésekhez. – Granius határozottan kihúzta magát ültében jelezve, hogy nem vár ellenkezést.

Maxine szó nélkül nyomókötést tett a sebre és tisztességesen bekötözte. Miután végzett, italt és poharakat tett az asztalra. Mindkét férfinak töltött, de magának nem. Kimosta a körmei alól a vért, azután leült az egyik székre. A keze így is olyan maradt, mintha meggyet magozott volna.

– Minden olyan átkozottul gyorsan történt. Nem vettem észre a buszt. Elgondolkoztam… – mondta maga elé meredve, majd egyenesen Granius szemébe nézett. – A legjobbkor léptél közbe. Megmentettél. Kétszer.

– Ezek szerint, mégis szükséged lehet rám – jegyezte meg a férfi és belebújt a gúnyájába.

Nem látszott a mozdulatain, hogy éles fájdalmai lennének, vagy segítségre volna szüksége.

– Nem erről van szó, Granius. Az ellenfelem vagy, a néped üldözi és kinyírja az én népemet. Végeztem a fivéreddel. A lovagias viselkedésed abszurd. Nehéz elhinnem.

– Nem voltam elég meggyőző ma éjjel?

– De! – vágta rá a nő. – Éppen ezzel zavarsz össze.

A tünde egy húzásra felhajtotta az italt, aztán az üres poharát forgatta az ujjai között.

– Nem lesz könnyű elnyernem a bizalmadat. Ma éjszaka végignézhettem volna, ahogy a busz elsodor, talán maga alá darál. Hagyhattam volna, hogy az a nyavalyás fickó lelőjön. Ha ártani akarnék neked, itt volt a kínálkozó alkalom. Még csak a kardomat sem kellett felemelnem hozzá.

– Jól érvelsz.

– Neked pedig lenyűgöző az erőd.

Max elhúzta a szája sarkát.

– Nem szeretem fitogtatni ilyen mutatványokkal, főleg nem nyilvánosan. Csak felhívom magamra a figyelmet.

– Nem erre gondoltam. Éreztem a bőrömön. – Granius eleresztett egy óvatos mosolyt, miközben Maxine kék szemébe nézett. – Mintha beleugrottam volna a Napba.

Max félrekapta a tekintetét.

– A megmentésemmel törlesztettél, kvittek vagyunk. Nem kell folyton a sarkamban lenned. Hamarosan úgyis elmegyünk innen.

– Kész vagyok követni téged.

A lány felkelt az asztaltól és a konyhapultnak támaszkodott. Azt méricskélte magában, mennyit áruljon el a terveikből a tündének.

– Ahová mi megyünk, oda nem jöhetsz utánunk.

Haashim a gazdájára meredt sokatmondóan, mintha figyelmeztetni akarná, erről ne beszéljen.

Granius is felállt és komoly pillantással Max elé sétált.

– Ott talán nem lesznek ellenségeid?

Ő kérdéssel felelt.

– Azt gondolod, te fogsz megóvni tőlük? Nem a jámbor természetetekről vagytok híresek. Nektek a harc a lételemetek, agresszívek és kíméletlenek vagytok.

– Ez rólatok is ugyanígy elmondható. A lojalitásomat vonod kétségbe?

Granius sebesen az asztalhoz lépett, felkapta a tőrét, majd újra a nő előtt állt. Úgy mozgott, mint a villám. Megragadta Max csuklóját és az ér felett hosszanti vágást ejtett a bőrén a pengével. Saját kezén is megismételte a mozdulatot és kettejük vérző csuklóját egymáséhoz szorította.

– Hűséget esküszök neked. A vérünkkel pecsételjük meg ezt a szövetséget.

Néhány pillanatig farkasszemet néztek, aztán Max elhúzta a kezét. A bíbor tündevér összemaszatolódott az ő piros vérével.

– Te aztán nem hátrálsz meg!

– Ahova te mész, megyek én is.

– Figyelj rám, Granius! Az Igézők nincsenek valami jó viszonyban a sötét tündékkel. Úgy is mondhatnám, hogy neked nem ajánlatos több Igézővel egy helyen tartózkodni. Márpedig, ahová mi készülünk, ott rengetegen lesznek. Szóval, hálásan köszönöm, hogy megmentettél és bevállaltad a sebesülést, de a mi rövid ismeretségünk véget kell, hogy érjen.

– Ezek szerint a te világodba mész.

Graniusnak nem esett nehezére kitalálni, mire célozgat a nő.

– Ez a tervem.

– Ezért találkozol az idős hölggyel?

– Francba! Mindenről tudsz?! – csattant fel Max.

A férfi eligazgatta magán az öltözékét.

– Ha nincs már rám szükséged, távozom. – Kezét a mellére nyomta, ahol a seb volt.

Maxine lehiggadt.

– Le kéne pihenned, hogy gyógyuljon a sérülésed.

Granius biccentett Haashim felé és az ajtóhoz indult. Miután elment, egy perc némaság telepedett a konyhára.

Haashim törte meg a csendet.

– Bármennyire is fura ez a fickó, elsőrangú harcos.

– Fura? Mondja ezt egy dzsinn… – moralizált Max fáradtan.

Leült és a bíborvértől mocskos törölközőkre meredt.

Haashim töltött magának még egyet és rágyújtott kedvenc barna cigarettájára.

– Tudom, hogy idegenkedsz tőle, le akarod rázni. Ma éjjel ő mentett meg téged, pedig nekem kellett volna cselekednem. Felsültem. Cserben hagytalak. Ösztönösen eltűntem. Egy pillanatra ugyan, de elmenekültem. Ellenben Granius ott volt és megóvott.

– Jókor volt jó helyen. Egyedül is megoldottam volna a helyzetet.

– Telibe kapott volna a busz. Max, te a világon semmit sem tudsz a Véresküről, igaz? Ez komoly elköteleződést jelent. Nem lehet visszavonni, csak az egyik fél halála oldja fel és ezt a sötét tündék is betartják.

– Ő erőszakolta ki. Időm sem volt ellenkezni – dünnyögte a nő.

– Ugyan már! Ha te valamit nem akarsz engedni, akkor az nem is történhet meg. Nem tiltakoztál, mert legbelül tudod, ez jó lesz így.

– Kinek a pártján állsz?

– Avalon mit sugall? Tiltakozik ellene? Ha ő végezni akart volna Graniusszal a párbaj során, akkor meg is tette volna.

– Avalon nem csinál semmit. Hallgat. Az is lehet, hogy már nem érzem őt külön, mert annyira összeolvadtunk. Nem tudom eldönteni.

– Elfogadja, mert kelleni fog melléd.

– Ezt hogy érted?

Haashim zöld szeme komolyan csillant.

– Talán odaát is jól jön majd egy ilyen testőr, aki vigyázni tud rád. Mit is kérdezett? Hogy ott nem lesznek ellenségeid? Ha Doran elbeszéléseire emlékszel, akkor sejtheted, hogy nem mindenki rajongott a néhai Avalonért.

Maxine felemelte a kezét.

– Álljunk csak meg! Azt mondod, hogy vigyük magunkkal Graniust?

A dzsinn bólogatott.

– Igen, valami ilyesmit.

– Lehet, mégis innom kéne egyet – sóhajtott Maxine.”