Látogatók

2020. december 24., csütörtök

 Minden Kedves Látogatónak nagyon Boldog és Békés Ünnepeket kívánok!



2020. december 13., vasárnap

Készen van az új kézirat!

 Üdv!

 

Befejeztem Az illúzió mesterét.

Leírtam, amit akartam és most elkezdtem begépelni. 

Örülök, hogy Jaromír megkapta a saját történetét és jobban megismerhetjük a gazfickó elbűvölő egyéniségét. 😀


 

 

2020. december 2., szerda

Idézet - Tűzvarázsló

 Amire várunk... és várunk...


 


 

 

 

 

 


2020. november 27., péntek

Végefelé...

 Sziasztok!

Mutatom. Így állok Az illúzió mesterével.

Most már tényleg úgy tűnik, hogy lesz belőle valami emészthető. :)

Bár Jaromír Glogowski az Árnyjátékos című regényemből jön, ennek a sztorinak ahhoz a korábbihoz az égvilágon semmi köze sem lesz. 

Az utolsó jelenetek vannak még hátra.  Azt hittem, hogy egész télen kitart a munkafolyamat, de sokkal előbb készen leszek vele. Télen már egészen más történettel leszek nagyon elfoglalva. Majd később arról is elhintek ezt-azt.

A mostani sz.... helyzetben nem lehet tudni, mi lesz jövőre a könyvpiacon. Nincsenek illúzióim (én nem vagyok a mesterük, ellentétben a főszereplőmmel) és nem hiszek a nagy belendülésben. Jelenleg a szekrénynek írom sorban a könyveimet, mint régen. Ez az átkozott kényszerhelyzet megfoszt engem és benneteket is az új olvasási élményektől, a jó kis sztoriktól. Nem szomorú vagyok, hanem nagyon dühös. A Negin folytatása talán kijöhet jövőre, de biztosat én sem tudok. A Tűzvarázsló megírása óta most a harmadik könyvemet fejezem be és kezdek bele a negyedikbe.

Addig is, amíg érdemi előrelépés nem történik a kiadással, addig igyekszem tájékoztatni benneteket, mivel készülök nektek. Rengeteg munka fekszik a könyveimben, amik most parkolópályán vannak. Majd hozok részleteket kedvcsinálónak. 

Vigyázzatok magatokra! 

Ash

2020. november 26., csütörtök

5 kérdés+5 válasz

 Korai karácsonyi kérdéseket kaptam és válaszoltam is rájuk.

- Karácsonyváró a Könyvmolyképző szerzőivel -

Ashley Carrigan mesél!

1.Mit szeretsz a legjobban a karácsonyban?
Az illatokat, a fényeket, az elcsendesedő utcákat, a készülődés izgalmát, de a legjobb érzés, amikor együtt van a család és senki sem siet sehova, hanem megadjuk az ünnepnek, ami dukál.

2.Melyik a kedvenc karácsonyi filmed vagy dalod?
Film lesz az: a Doktor Zsivágó. Jurij és Lara abban a szikrázó havas dácsában a nagy orosz télben.

3.Van valamilyen karácsonyi hagyományod, amit minden évben megcsinálsz?
Miután vége a családi eseményeknek, a hedonizmusnak és mindenki elvonul, szeretek magamban lenni és befelé figyelni, megélni az ünnep bensőséges hangulatát.

4.Melyik szereplőddel töltenéd el legszívesebben a karácsonyt?
Nergallal, Az oroszlán árnyékában című könyvemből. A maga előnyei is sokat nyomnak a latban a választásnál, ennél fontosabb, hogy ő az Alvilág istene, és így szépen megkérném, hogy vigyen át a birodalmába és engedje meg, hogy az eltávozott szeretteimmel tölthessek egy karácsony estét.

5.Szerinted melyik könyved lenne a legjobb karácsonyi ajándék?
Az oroszlán árnyékában, mert kiválóan alkalmas rá, hogy az ünnepek alatti kis szabadidőben kiragadja az olvasót a valóságból és elvigye egy másik közegbe és felpörgesse a fantáziát.


 

2020. november 19., csütörtök

Munka közben

 Haladok a vége felé...

Ez a 27. regényem. Durva!

Az 'aprót' nem számolom. 



2020. november 14., szombat

Exkluzív részlet Az illúzió mesteréből!

 Sziasztok!

Ez most nem régi. ÚJ! Nagyon új! :) Még gyártás alatt van a mű, de ígértem, hogy mutatok belőle valamit.

Hoztam egy kicsit a legújabb, most készülő Az illúzió mestere regényemből. Ez Jaromír sztorija.

Már a történet vége felé haladok, vagyis elég jó a munkatempó. :)

Íme:

Glogowski a fotelben ült, az asztali lámpánál a könyvemet tartotta az ölében és olvasott. A dzsekije már nem volt rajta. A pólója alatt szépen kirajzolódott az izmos domborzati kép. Pont ilyen vizuális ingerre van szüksége egy eszmélődőnek.

Rám pillantott.

– Helló! Jobban van? – kérdezte halkan.

Megmoccantam, a kezemet a homlokomhoz emeltem, aztán lassan felültem, ha esetleg szédülnék, ne essek arccal előre. Az akkora blama lenne előtte.

– Azt hiszem, igen – morogtam, mint egy zsémbes öreg kutya.

Letette a könyvet.

– Alapos leckét adott nekem, Dahlia. Talán meg is érdemeltem. Kössünk békét! Mit szól hozzá?

Hátratűrtem a hajamat az arcomból, úgy néztem fel rá.

– Hirtelen milyen szelíd lett. Ez azt jelenti, hogy leszáll rólam és békén hagy?

– Nem ezt mondtam. Egyelőre még üzleti kapcsolatban vagyunk. Nevezhetjük így, nem igaz?

Félredobtam a plédet és felálltam. Nem túl daliásan, de megtartottam magam a csülkeimen.

– Tőlem. Ha rajtam múlik, ezt villámgyorsan lezárjuk – mondtam és a konyha felé indultam. Kicsit még szédültem, ezért bizonytalanul léptem előre.

Glogowski észrevette.

– Biztos, hogy jól van?

– Bízza csak rám!

– Maga aztán csúcsra járatja a konokságot. Ne mondja, hogy jól van, mert látom, hogy krétafehér az arca! Mondja meg, miért indult el és majd én idehozom! Üljön csak vissza! – erősködött a férfi. – Még egyszer nem fogja előadni itt a nagyhalált.

Rácsodálkoztam.

– Ez most a gondoskodó oldala?

– Ki sem nézi belőlem, mi? – kérdezett vissza kihívóan. – Szívesen itt maradok éjszakára és vigyázok magára. Ha valamire szüksége lenne, teljes egészében készségesen állok rendelkezésére. – Most már vigyorgott is hozzá.

Pontosan tisztában volt vele, hogy vettem a kétértelmű célzást. Kettőt pislogtam.

– Azt aztán nem! Ne vigye túlzásba!

– Ennyire nem vagyok szörnyű. – Úgy nézett végig a vállig érő zilált hajamon, az egész alakomon, mintha felmérné a terepet.

– Értékelem a nagyvonalú ajánlatát, de sajnos le kell mondanom erről a csábító lehetőségről. Szeretnék egyedül maradni. Köszönöm, hogy vigyázott rám, de most már nyugodtan elmehet.

Felvettem a fotelből a dzsekijét és a kezébe adtam.

– Aludhatna a védelmező ölelésemben, a jó meleg ágyban összebújva, ezer százalékos biztonságban – sorolta hamiskás mosollyal.

– Nem! – Fel akartam háborodni, de elnevettem magam. – Tényleg azt hiszi, hogy valaha beeresztem az ágyamba? Kiderül, hogy van humora. Soha a büdös életben – mondtam tagoltan, hogy hangsúlyt adjak a szavaknak.

Jókedvében csillogott a szeme.

– Miért?

– Nem érdekelnek a rosszfiúk és én nem tartozom abba a kategóriába, akikkel maga nyomul. Hagyjuk ezt!

Belebújt a dzsekijébe és ezt úgy vettem, hogy végre feladja.

Felém nyújtotta a kezét.

– Akkor békét kötünk?

Belecsúsztattam a sajátomat a tenyerébe. A bőre meleg volt, ahogy a nagy kezét rázárta az enyémre és megszorította. Az ő napsütötte barna bőréhez képest az enyém tejfehér volt. A mesztic és a vámpír.

A szemembe nézett és puhán elmosolyodott.

– És soha többé nem lép be ide az engedélyem nélkül – figyelmeztettem.

Bólintott, mire eleresztettem a kezét.

Kifelé indult az ajtóhoz, én pedig kikísértem, mert biztos akartam lenni, hogy ki is megy és bezárom utána az ajtót. Nem mintha ez az ő esetében biztosíték lehetne bármire is. Kinyitotta az ajtót és a válla mellett megláttam a kinti világításnál a ház előtt a Roverem mellett parkoló kocsiját. Leesett az állam és már túl késő volt eltüntetni a csodálkozást. Úgy nézhettem ki, mint a gumi szexbabák ó-t formázó szája.

Egy fehér sportkocsival jött, ami drágább volt, mint a házam.

– Ez egy McLaren GT! – szaladt ki a számon.  

– Igen, tudom – mosolygott büszkén.

– Nagyon ütős. Igazi vadállat, csúcs járgány. Szóval, ezzel villog? Úgy tartják, hogy a pasik a kocsijukkal kompenzálnak, ha kicsi a szerszámuk – beharaptam a számat. Bakker! Elment az eszem!

Ő rám nézett, visszalépett a két lépcsőfokon elém és egészen közel állt hozzám.

– Ez olyan tévhit, amit kézzelfogható bizonyítékkal azonnal megcáfolhatok.

Lángba borult az arcom. Miért is jártatom a számat állandóan? Kínosan feszengtem és képtelen voltam az arcára nézni, noha ő erre várt.

– Bocs! – súgtam.

– Tetszik az éles nyelve. És most már nem is olyan sápadt. Vigyázzon magára és hívjon, ha mehetek próbálni! – Sarkon fordult, beült a csodajárgányba és bravúros kanyarral kifarolt, megfordult és elhúzott.

A halkan duruzsoló motor alig ütött zajt a fák között.

Behátráltam és rázártam az ajtót. Teljesen hülye vagyok, hogy belemegyek ilyen szexuális utalásokba. Már így is volt közöttünk egy olyan feszültség, aminek nem lehetett helye. Glogowski túl jó pasi volt, akkor is, ha számomra megtestesített a klasszikus tabut.

Fellélegeztem, hogy nincs a fegyver a házban és hogy a gazdája sincs már ott. Az ilyen kaliberű férfiak megszokták, hogy mindent megkapnak. Nem akartam a közelében lenni, amikor kitalálja, hogy mi lesz az, amire szemet vet és eldönti, hogy megszerzi.


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

2020. november 13., péntek

Részlet az Igézőkből

 Az Igézők első részét 2014-ben írtam. Különleges, misztikus történet, része a misztikus regényeim világának. A Morwen sorozat után ez a személyes kedvencem. Azóta elkészült a folytatása is, a Két hold, sajna az nincs kiadva, de nem teszek le róla, hogy ha jobb feltételek adódnak, kikerülhessen. Egyszerűen az nem lehet, hogy ne olvashassátok!

Azért írok ilyen típusú könyveket (is), mert én magam is ezt a műfajt szeretem és szívesen olvasnék ilyen könyveket. Eredetileg is valahogy  ezért kezdtem írni kamaszként, a nyolcvanas évek elején ilyen történeteket, mert a világirodalom remekein túl voltam, az összes Galaktikán, romantikus műveken szintúgy, és valami másra vágytam, ami pörgősebb, és akkoriban a magyar könyvpiacon nem nagyon voltak ilyen kiadványok. Azóta már több ilyen műfajú könyvet írtam, ebben a közegben érzem jól magam. Az említett Morwen sorozat, az Igézők, a Két hold és a Holdherceg, vagy akár a Negin 1 és 2. ebbe a műfajba tartoznak. Urban fantasy

Ha választhatnék a hősnőim közül, hogy kinek a bőrébe bújnék, (Morwenen kívül), akkor tutira Maxine lenne az. :) Mert mekkora királyság, hogy olyan néphez tartozol, akiknél a nők képesek uralni a testüket és akkor fogannak és attól, amikor akarnak?! Kell-e ennél jobb hatalmi eszköz?

Nagyon sok szeretettel ajánlom!

– Mit mondhatnék? Lenyűgöző! – morogta Gaynor dühösen. – Már világos, tudom miféle szörnyszülöttek maguk. – oldalra kiköpött a drága márványkőre. – Rühellem a fajtájukat, bár még nem volt alkalmam szemtől-szemben állni egy ilyen elfuserált mágussal, kettővel meg főleg nem. A hatalmatok túl régi és túl sok nekem. Lám-lám! Mik derülnek ki? – hirtelen mozdulattal előhúzta az inge felső nyílásából a láncon függő medált. – Van itt egy kis meglepetés számotokra. Ebbe majd beletörik a fogatok – elkiáltotta magát valami idegen nyelven, hogy a hangja végighullámzott a termen és kísérteties visszhangot vetett a falak között.

Max a válla felett Doranra pillantott.

– Mi ez? – súgta.

– Arámi nyelven beszél – jött a felelet.

Gaynor befejezte a kántálást és széles vámpírvigyort villantott feléjük, mintha csak azt vetné oda: Nesztek!

Új erőáramlás keletkezett a helységben, a következő pillanatban a semmiből előkerült egy fiatal férfi. A terem egyik sarkából lépett ki, mintha eddig az árnyékokban rejtőzködött volna. Csakhogy a teremben nem volt árnyék, fényesen világító luxuscsillárok szórták a fényt. A fickó úgy mozgott, mint a szélvész. Ott termett előttük, megragadta Maxet a két vállánál és áthajította a termen. Arra sem figyelt, hová és hogyan csapódik be, hanem rögtön Doranra rontott. A férfi állta a támadást, dulakodtak, átzúgtak a termen, majd vissza. A jövevény kézzelfogható testi valóval rendelkező hús-vér fickó volt, de az erejének mágikus íze körülvette és vibráló, hálószerű burokba ölelte.

Maxine sajgó testtel talpra kecmergett, fájó vállát markolva döbbenten figyelte a különös fickó harci stílusát. Akármi is volt, nem tartozott sem a vámpírok, sem a démonok közé. Fogalma sem volt, honnan tudja ezt, inkább csak érezte. A fiatal férfi magas volt és tökéletes magabiztossággal mozgott. Úgy harcolt, mint akinek sok-sok éve ez bevált szokása és nincs szüksége különösebb izgalomra, mert mindig sikerrel jár. A lány nem tudta teljes biztonsággal felmérni, mekkora lehet a titokzatos alak mágikus hatalma, hol vannak a határai, vagy erősebb-e nála. Annyi bizonyos volt, hogy Doran nem bírt föléje kerekedni, sőt, fáradni látszott.

Max gyors oldalpillantást vetett Gaynorra, ahogy mohó képpel figyeli a küzdelmet. Ő irányította a szellemet, az ő parancsára bukkant fel a semmiből, pontosabban a medálból. Képtelen gondolatnak tűnt, mégis így kellett lennie.

Doran ekkor megtántorodott és háttal a falnak zuhant, készült elveszteni az eszméletét. Kék szeme lassan a lányra kúszott. Maxine nem tétovázott, felemelte a kezét, hatalmával elragadta a fickót, hátrarántotta, közel magához. A fiatal férfinak láthatóan nem volt ínyére a bánásmód és a bosszúságát csak növelte, hogy egyensúlyát vesztve a földre zuhant. Nem bírt szembe szállni a lány erejével, alulmaradt. Maxine nem eresztette egykönnyen, ráküldte a mágikus hatalmát, egy képzelgést. Azt a hamis hatást keltette, hogy oldalról egy irdatlan nagy és nehéz vaskos kőfal dől rá és maga alá temeti. A terem levegőáramlása változott, a zuhanó fal hangja ott morajlott körülöttük. A fickó odakapta a fejét és a fal lezuhant, maga alá zárta őt, amitől azonnal eltűnt a teste. Nem volt ott a teremben.

Gaynor képe megvonaglott, a medálhoz kapott. Talpra ugrott, tekintete vadul cikázott a lány és Doran között.

– Szerintem, a meglepetés nem jól sült el – jegyezte meg Maxine.

A vámpír sarokba szorítva érezte magát, rángatózó szája elárulta aljas szándékát. Sebesen mozgott, csak egy villanás látszott, ahogy előrántotta a hosszú pengéjű kését a dereka mögül. Nagyon gyorsan ugrott a lányra és felé suhintott a késsel. Az éles penge eltalálta Maxet, beleszaladt a felkarjába és a húsába mart. Vére azonnal kitört a sebből és langyosan áztatta a blúzát. Gaynor hörögve vette a levegőt, mohó éhsége odavonzotta a vér közelébe, pedig tudnia kellett, hogy ez a vér neki méreg.

Maxine nem az égető fájdalomra figyelt. Ereje teljében félfordulatot tett, egyik kezével elkapta a kést, másikkal belekönyökölt a vámpír karhajlatába és eltörte a csontot. Gaynor ordított, átkozódott, hisz a vámpírság nem óvta meg a fizikális kínoktól. A lány kicsavarta a kezéből a tőrt és egy erőteljes suhintással elvágta a nyakát. Gaynor, a brillantinos ficsúr levegő után hápogva rádöbbent, hogy vért okád a torka és ez a pillanat végzetes számára.

Max elhajította a kést és puszta kézzel tépte le a házigazda fejét. Lehajolt a földre rogyó test fölé és a nyakában csüngő medál után nyúlt. A markába zárta és egy rántással leszakította.

A lebegőben újra ott volt az a fura rezgés és a fiatal férfi megint ott állt a teremben, közvetlenül előtte.

A lányt váratlanul érte, küzdő állásba helyezkedett, hogy stabilan megtartsa az egyensúlyát. Látta a pasit verekedni, tudta, hogy jó ellenfél.

Doran közelebb jött, hogy segítségére lehessen, ha szükséges. A fickó nem mutatott szándékot a támadásra, épp ellenkezőleg. Finom mosollyal a szája szegletében meghajtotta a fejét Maxine felé.

– Gazdám! Alázatos szolgád vagyok. Rendelkezz velem és én követem a parancsaidat.

– Tessék? – nyögte a lány.

– A nevem, Haashim.

– Te beszélsz angolul? Azt hittem…

A férfi vállat vont, egy másodpercre Gaynor vérben fekvő tetemére nézett.

– Ezt a vámpírt szándékosan tévesztettem meg és hagytam gyötrődni az arámi nyelv tanulásával. Rémesen hülye alak volt, untam a pojácát. Őszinte örömömre szolgál, hogy mostantól ilyen szépséges űrnőt szolgálhatok. – Zöld szeme vidáman és némileg ravaszkásan villogott.

Maxine markában a medállal Doranra pillantott.

– Nem egészen értem.

A mentora széttárta a karjait és kissé bosszús képet vágott, mint aki úgysem tud változtatni a dolgokon, ezért beletörődik.

– Szert tettél egy dzsinnre. Mostantól téged szolgál, ha szólítod, elvégzi, amire utasítod.

– Ha szólítom?!

Doran az ékszerre mutatott.

– A medálban lakik. Valaki egy átokkal a medalionhoz láncolta. A szolgád, a klasszikus értelemben.

Maxine még fel sem fogta egészen az új információt, amikor Doran közvetlenül elé lépett.

– Nézz csak ide rám!

– Miért, mi van? – A lány tudta, hogy vérmaszatos, bemocskolódott a ruhája a vámpírirtástól. Doran az ujjai közé fogta az állát és kissé megemelte az arcát, hogy jobban lássa. A szemét nézte és mosolyogni kezdett.

– Végérvényesen közénk tartozol. Úgy tűnik, nem volt hiábavaló fáradtság a sok tanítás és prédikáció, amivel annyi sok éve gyötörlek.

Maxine még érezte a mágia jelenlétének utolsó rezgését, finoman cirógatta a bőrét, bizsergette belülről. Doran az égkék íriszében fénylő aranykarikát nézte, ami olyan volt, mint egy gyűrű, a mágia gyűrűje, az Igézők védjegye.

Keze Maxine karjára rebbent, magával húzta az egyik falon feszülő, épségben megmaradt nagy tükörhöz.

– Nézd meg magad! Látod a szemedet?

A lány észrevette a változást. Közelebb hajolt a tükörhöz és az egyik tisztának ítélt ujjbegyével lehúzta az alsó szemhéját.

– Mi a jó fene ez? – kicsit megijedt a látványtól.

– Ez kedvesem, az igazi, tisztavérű Igézők védjegye. Az erőd megszilárdult – magyarázta a férfi.

– Azért elmúlik a szememről ez az izé? Mert elég groteszkül néz ki.

– Csak akkor tűnik elő, ha nagyobb érzelmi hatás ér, vagy ha tombol az erőd, vagy ha rátalálsz a magadfajtára.

– Ez valamiféle jelzésként működik, ha találkozok egy olyannal, mint én?

– Nem így értettem. Azt jelzi, ha megtalálod a potenciálisan alkalmas hímet. Bensőséges testi érintkezés hatására jelenik meg a gyűrű.

Maxine zavarában félrekapta a tekintetét, de azt még látta, hogy Doran meghatottan nézi.

– Szóval, ti Igézők vagytok? – szólalt meg a dzsinn vidáman. – Hallottam már kósza legendákat a fajtátokról. Nálatok titokzatosabb kreatúra kevés akad – csettintett a nyelvével. – És veszélyesebb.

Benyúlt a farzsebébe, arany cigarettatárcát húzott elő. Karcsú barna cigarettára gyújtott és szikrázó zöld pillantással lassan, élvezettel fújta ki az illatos füstöt.

– Én viszont semmit sem tudok a dzsinnekről – morogta a lány és türelmetlen mozdulattal az ajtó felé lépett. Nagyon mehetnékje volt már, el akarta hagyni a mészárlás helyszínét, hogy ne kelljen látnia és szagolnia a vámpírtetemeket.

– Biztosan hallottál már meséket a lámpásban lakó szellemről, aki minden kívánságodat teljesíti.

Maxine vállat vont, ami lehetett igen, de éppúgy nem is.

Haashim színpadiasan széttárta a karjait.

– Na, hát olyasmi vagyok én. – A lány kezére bökött, amelyikben a láncot markolta. – A társad jól mondta, ahhoz a medálhoz vagyok kötve.

– Nincs szükségem egy dzsinnre – mondta Maxine hűvösen.

– Először Arthur Gaynor is ezt állította, aztán hamar rákapott az ízére, milyen is, ha minden valóra válik, amit csak akar. Szerinted, hogyan építette fel ezt a birodalmat?

Doran gyanakvóan nézett rá.

– Téged használt fel?

– Tettem, amit parancsolt, teljesítettem akármire utasított. A filmvilág császára akart lenni, hogy mindenki a tenyeréből egyen és a lekötelezettje legyen. Nem tűrte az ellenszegülést, így ha akadtak kétkedők és bátor vonakodók, őket is velem intéztette el. A pojáca…! – megvetéssel dünnyögte az utolsó szót.

– Nézd, Haashim! Sajnálattal hallom, hogy ennek az aljas vérszívónak kellett szolgálnod, és ha innen nézzük, örülök, hogy megszakítottam a köteléket, ami hozzáfűzött. Én nem tartok igényt a szolgálataidra, szabadon bocsátalak. Menj, amerre tetszik!

– Ez nem ilyen egyszerű. Nekem nincs más választásom, és jelenleg neked sincs. Össze vagyunk láncolva.

Maxine megrázta a fejét.

– Nem, nem! – Újra a vérző és fájdalomtól lüktető felkarjához kapott. – Az előbb még egymás ellen harcoltunk, ki akartad oltani az életemet. Mégis hogy képzeled az egészet?! Jobban teszed, ha eltakaródsz a közelemből!

Haashim elnyomta a csikket a drága selyemtapétán, kifújta az utolsó slukk füstjét.

– Hidd el, én sem röpködök az örömtől, hogy egy átok szabja meg az életemet! Mindig lesz egy gazdám, akit szolgálnom kell. Te, vagy valaki más, nincs hatalmam befolyásolni. Most nálad van a medál, te vagy az úrnőm.

– Hogyan oldhatnánk fel az átkot?

Haashim hallgatott, de elsötétülő tekintete rossz hangulatot rántott közéjük.

A lány Doranra pillantott.

– Van ötleted?

– Bárki vetette ki ezt az erős átkot, ha valamilyen csoda folytán sikeresen feloldanánk, a dzsinn visszanyerhetné halandó mivoltát és meghalna.

– Micsoda? – lehelte a lány.

– A dzsinn addig halhatatlan, míg köti az átok. Számára nem létezik szabadság.

Maxine arca elnyúlt. Már értette Haashim borús hangulatát és a hallgatását.

– Értem – mondta rekedten,

– Tűnjünk el innen, mielőtt a többi vámpír idegyűlik, és revánsot akar venni Gaynorért! A sebedet is el kell látni – tanácsolta Doran.

A lány bólintott, aztán Haashimra nézett.

– Tüntesd el a tetemeket! Ne maradjon nyoma, hogy vámpírok voltak.

– Ahogy kívánod – hajtotta meg magát a dzsinn.


 https://publioboox.com/termek/igezok-ekonyv/

 

2020. november 4., szerda

Részeletek régebbi könyveimből - mai adag

 Sziasztok!

Ma a Megtorlásból, a Morwen nyolcadik kötetéből hoztam egy darabkát.  2015-ben ezzel zártam le a sorozatot, amit még 1999-ben kezdtem el írni.

Nekem személyes katarzis élmény volt. A Fekete kristály(7. kötet) végén annyira taccsra vágtam a bandát, hogy muszáj volt elsimítani, elrendezni a szálakat. Egy kicsit odahaltam, amikor vége lett, leginkább attól, hogy vége, nincs tovább, el kell szakítanom a köldökzsinórt. Párkapcsolatból is sok ennyi év... 

Annyi minden mást akartam írni ezenkívül és sok új tervem volt/van. A vámpír érának mostanában nincs közönsége, elhamvadt az érdeklődés irántuk, ami nem jelenti azt, hogy egyszer nem izzik fel újra a parázs.

Most a napokban, öt év múlva, kezd éledezni bennem a kisördög, hogy lehet ezt még folytatni. Van bennem elég kraft, hogy megszüljek még egy részt. Már a nyolcadik kötet is jutalomjáték volt. Mit akarok én még halmozni? Természetesen ez még csak amolyan vágyálom, óvatos kis ötlet-kezdemény. mert olyan szépen lezártam, hogy ha nem bolygatom is oké így. Annak idején azt mondtam, hogy ki tudja, talán majd nyugdíjas éveimben lehet, hogy folytatom. Közben nincs is az már olyan messze.

Amolyan személyes szórakozás lenne, mert hiányoznak Morwen és a fiúk. Aztán, ha úgy érzem, hogy jól sikerül, esetleg kaphatna egy esélyt. Mondom, ez még csak egy kósza ötlet. Egyelőre időm sincs még rá. Ez egy rétegműfaj, nehezített terep, szűkös közönséggel. Ész érv nem szól mellette, hogy munkát öljek bele. De sosem a rideg kiszámítottság vezetett az írásban, hanem az ihlet és a fantáziám.

Akár más szereplővel is lehetne egy új kötet, aki csak a végén csatlakozott a csapathoz. Susannáról beszélek, ***spoiler*** Morwen új sarjáról.

Korábban nem nagyon szellőztettem meg, de Susanna figurájába önmagamat írtam bele. Az én munkahelyem, az én lakásom, az én apróságaim voltak benne. 😁

És akkor a részlet:  

– Sosem adtál alkalmat, hogy elmondjam, én hogyan éltem meg az egész átkozott folyamatot. Amikor beadták nekem a fekete kristályt, a hatása frenetikus volt. Kiragadott a jelenből, megszűnt az anyagi világ. Fogalmam sem volt, mi a valóság és mi képzelgés. Még a tudatom is eltűnt. Nem éreztem magam vámpírnak csak egy pulzáló lénynek, aki lebeg a csalfa csodavilágban. Aztán jött a kín és végül a süket sötétség – sóhajtott. Úgy nézett körül a helységben, mintha hegyekkel körülölelt tájat pásztázna a szemével.

– Egy fékezhetetlen vadállat voltam, amikor a kórházban elkaptalak. Tudom, hogy azt mondták neked, elborult elméjű ösztönállattá épültem le és semmilyen külső inger nem jut el hozzám. Majdnem így is volt. Majdnem… Ott voltál karnyújtásnyira és én a homályon keresztül megéreztelek. A véred szagát, a szíved lüktetését. Tudtam, hogy te vagy az. Kellettél nekem, jobban, mint az élet. Akartam a véredet, az erődet, hogy magamba szívjam és élvezhessem, ahogy összeolvad az enyémmel. Nem tudtam felmérni, hogy milyen súlyos kárt tettem benned. Nem éreztelek ellebegni, nem éreztem, hogy kifogy belőled az élet. Megrészegített, amit elvettem tőled, amit nekem adtál. Akkor még képtelen voltam felmérni a következményeket. Mikorra olyan állapotba kerültem, hogy már feltisztult az elmém, túl késő volt. Te már megváltoztál. A bajt, amit okoztam nem lehetett eltörölni. Önhitt módon azt gondoltam, visszatérsz hozzám, hiszen mindig így volt. Mindig visszakaptalak. A teremtőd vagyok, a férjed, szeretjük egymást. Minket nem választhat szét semmi. Te mégis eltávolodtál és el is tűntél évekre. Csak reméltem, hogy egy nap megértesz majd és megbocsátasz.

Mély és rekedt volt a hangom, amikor megszólaltam. A szívem keserű volt és fekete.

– A szerelem nevében rég megbocsátottam. A tiszteletem mindig a tiéd lesz, elkötelezetted vagyok.

– Mégsem tudsz közelebb jönni hozzám.

Kinyújtotta a kezét felém. A semmibe markolt, majd néhány néma pillanat után lehanyatlott a karja. Szürke szemében szomorúság terpeszkedett, eluralta szép arcát is.

– Egyenes út nem vezet vissza hozzád. Találjuk ki együtt, mit tegyünk! – mondtam.

– Nem ilyen könnyű ez, Morwen. Még nem találkoztunk ilyen esettel a sok-sok év alatt. A vérünk megpecsételi ezt is. Ez az ösztön erősebb nálunk, legyőzi a civilizált embert bennünk, illetve azt, ami még megmaradt belőle. Harcolhatsz ellene, de csak magadnak okozol szenvedést. Ha elég kitartóan küzdesz a démonoddal, a végén beleőrülsz. Ezt nem várhatom el és nem kérem tőled.

e-könyv és nyomtatott:https://publioboox.com/termek/megtorlas-ekonyv/ 



 



2020. november 1., vasárnap

Részlet - Farkasok között

 Ma a Farkasok között című regényemből hozok egy kis részletet.

 Jóféle romantika némi ínycsiklandozó huzavonával, keserédes szenvedéllyel.

Mi mindent tennénk meg, hogy eltussolhassuk a ballépéseinket?
Lehet-e kegyes hazugságra építeni egy szerelmet és megtartani a boldogságot?
Mennyi veszteséget bír ki az esendő szív? 
Minden titok kitudódik, minden csalót lelepleznek egyszer.
Bármelyikünkkel megtörténhet...
A magam részéről először azt gondoltam, nem szívesen lennék Robyn bőrében. Vagy mégis...?
Keskeny mezsgyén egyensúlyozik, sokat kockáztat. Esendő, mint mi mindannyian.
Ezúttal nincs misztérium, nincsenek szuper képességek, sem fordulatos akciójelenetek.
Most máshogy játszunk.

Sírtam, nem is tudtam abbahagyni. Nem tudtam magamhoz engedni a gondolatot, hogy Sam nincs többé. Túlságosan vizuális típus vagyok, valósághű rémképekkel gyötörtem magam. Láttam a véres, összezúzott testét a fejemben és ettől még élesebben vágott belém az elvesztése.

Önmagamat hibáztattam, amiért meg kellett halnia. Éppen hozzám indult, miattam ült autóba. Ha nem akartunk volna találkozni, ez nem történik meg. Még élne és élvezhetné a boldogságát azzal a lánnyal. Az önvád kíméletlenül szétrágta a szívemet, bűnösnek ítéltem magam. Nem volt elég a mocsok hamisságom, amikor abban a hitben hagytam, hogy a baba az övé, de még a jóságával is visszaéltem a kicsi születése utáni hónapokban. Most pedig miattam halt meg.

Ha nem esik meg az a félresiklott éjszaka, akkor Sam és én rég házasok lennénk. Így csak a gyász maradt és a szomorúság.

Tovább rontott a helyzeten, hogy a férfi családja kifejezetten a tudomásomra adta, nem kívánják a megjelenésemet a temetésen. Ez volt a végső tőrdöfés a haldokló, rongyos szívembe. Eddig is mindent túl sötéten láttam, de itt ennél a pontnál elvesztettem az erőmet. Még Laurához sem maradt türelmem, csak lerogytam az ágyamra és mozdulatlanul hevertem. Visszajött az a régi fekete érzés, amit apám halálakor szenvedtem meg. Letarolt a fájdalom, égetett belülről, alig bírtam lélegezni. Szerettem Samet, akkor is, ha már nem volt velem. Elfogadtam, hogy elment. Nem tekintettem rá haraggal, nem vádoltam, amiért elhagyott, elvégre én hibáztam. Mindenki más körülöttem rosszallóan ítélte őt meg, mert lelépett és eldobta magától a gyermekét. A külvilág számára Sam volt Laura apja és engem tekintettek áldozatnak. Gyűlöltem ezt a hazugságot.

Nem akartam senkit sem látni, ne kérdezzék, hogy vagyok, mivel segíthetnek, csak hagyjanak békén! Engedjék, hadd égjek a saját külön bejáratú poklom tüzében!

Anyám kétszer is bejött a szobába, csendesen közelebb lépett, de hiába szólongatott, képtelen voltam válaszolni. Nem is akartam. Csak egy pontot bámultam meredten, mint egy élettelen kaucsukbaba.

Megemlítette, hogy orvost hív hozzám. Minek? Nem sikoltozok, nem őrjöngök, nem verdesem magam a falhoz. Csak belül fájok éktelenül. Nem orvosra és nyugtatóra van szükségem, hanem..., hanem nem is tudtam volna szavakkal megmondani.

Órák múltak el így. Ott hevertem a szoba és a ház neszeit hallgatva. Könnyem már nem maradt. Felhagytam a bőgéssel. Odalent ajtó csapódott, aztán morgó férfihang hallatszott. Talán anyám tényleg orvost hívott? Ó, anyu, ne fáradj!

Rövidesen megmoccant a kilincs és valaki belépett a szobába. A délutáni nap áttört az ablakon és fényes palástba vonta az alakot. Richard volt az.

Miért pont ő? - villant át rajtam.

Nem néztem rá, ugyanúgy hevertem az oldalamon, mozdulatlanul.

Az ágyhoz lépett, lehajolt, megtámaszkodott a matracon és engem figyelt. Miután nem mutattam reakciót, gondolt egyet és leheveredett mellém, ahogy keresztben feküdtem az ágyon. Elnyúlt és a karjait körém fonta, átölelt, magához húzott. Nem tiltakoztam. Ettől az óvó, védelmező gesztustól hirtelen sírás kaparászta a torkomat. Elgyengültem, hagytam a mellkasához vonni magam. Valahogy legyűrtem a könnyeimet, kissé megrendülten bújtam hozzá. Éppen ő jön vigasztalni, akinek magának is van elég bánata? Elvesztette a fiát, most a feleségét és a mesés házasságát, mégis nekem nyújt oltalmat? Mindketten sebesült vadállatok voltunk ebben a klánban, akik kifelé erőt mutattak és csak egymás előtt mertünk gyengének mutatkozni. Hálát éreztem iránta. Biztonságot nyújtott a közelsége.

A kusza gondolataimon át egyszer csak meghallottam a mellkasában dübörgő szívének erős ritmusát. Mint egy bús afrikai dob, úgy pergett az arcom alatt. Csendes béke szállt a szobára, kiebrudalta a lelkem zagyva képeit, lecsillapította a háborgását. Jó volt így lebegni vele. Most nem érdekeltek a valós dolgok, a tények és hazugságok. Richard varázsereje hatott rám és elringatott.

Szinte már teljesen besötétedett, amikor kinyitottam a szemem. Kissé rajtakapottan eszméltem rá, hogy elaludtam és most is Richarddal összebújva fekszem. A testünk összemelegedett. Fejem a vállán, a nyakgödrében pihent, kezem átfogta a mellkasát, egyik lábam átvetve az övén. Milyen banális helyzet? Ugyanakkor nagyon finom és természetes élmény volt.

Teleszívtam az orromat az illatával, nem mintha már így is ne itatott volna át. Óvatosan fellestem az arcára. Ő még lehunyt szemmel feküdt, talán aludt, vagy csak tettette. Fél karjával átfogta a vállamat, keze hátul a derekamon pihent. Ez egy soha vissza nem térő, megismételhetetlen idillikus pillanat volt.

Richard kinyitotta a szemét, egymást néztük jó közelről, aztán lassan elfordítottam a fejemet és a hátamra gördültem, el tőle. A plafont néztem, egyszeriben könnyűnek éreztem magam. Most egy percre megállt a világ és lábujjhegyen pipiskedve kivárta, míg a teljesség csalóka hulláma átjárja az elmémet. Igen, most jó. Miért nem maradhat minden így? A világmindenség elvette Samet, cserébe megajándékozott ezzel a perccel. Túl drágán fizettem meg érte.

Richard megmoccant, felkönyökölt, félig fölém hajolt. Az arca közel volt, ahogy a szemembe nézett. Óvatosan lehajolt hozzám, ajkát az enyémhez érintette. Puhán a szám húsát csókolta, mintha egy hosszabbra nyúlt puszi lenne. Nem volt bennem ellenkezés, hagytam megtörténni. Amikor az ajka elvált az enyémtől és felemelte a fejét ismét a szememet nézte. A tekintete vigasztaló volt és szeretettel teli

Egészen halványan elmosolyodott, lehunyta a szemét, mintha nyugtázta volna magában a perc csodáját. Aztán eltávolodott tőlem, felkelt és csendesen kiment a szobából.

https://publioboox.com/termek/farkasok-kozott-ekonyv/