„– Negin! – Lemer kiáltása olyan hangos volt a fülükben,
mintha egyenesen az agyukban zendülne. – Játszótársam akadt.
Anna ellibbent onnan. Otis és Negin a folyosóra siettek.
Weimar és Matilda is megérkeztek a másik irányból. Lemer nem volt ott.
– Alfa! Merre vagy? – kérdezte az asszony a rádión
keresztül.
A férfi nem felelt. Negin fejbőre kellemetlenül bizsergett.
A folyosóra bökött.
– Megnézem. – Már indult is abba az irányba, amerre Lemer az
árnyat követve elkanyarodott korábban.
– Weimar! Menj vele! – vezényelt Matilda.
Negin sietős léptekkel szelte át a hosszú sötét folyosót
sarkában a szőke férfival. Már a kanyar előtt érezte a kifeszülő, stabil
energiát. Elnehezítette a légzésüket és arra volt hivatott, hogy lelassítsa
őket. Nem volt üdvözítő a látvány, ami a szemük elé tárult.
Lemer háttal a falnak dőlve állt. Nyitott tenyereit a falnak
támasztotta, nyakán két oldalt kidagadtak az erek, ahogy ellenállt a fölé
magasodó sötét alaknak. Kék szeme csillogott.
A hármaska, ez a vén entitás sakkban tartotta az Alfát, aki
bámulatosan dacolt vele. Azonban egyértelműen komoly fájdalmat okozott ez az
ellenállás Lemernek.
Negint elfutotta a harctéri düh. Részben a férfira volt
mérges, amiért a figyelmeztetés ellenére a szellem nyomába eredt és belesétált
a csapdájába. Másrészt pedig a hármaskára volt zabos az aljas húzása miatt. Nem
várta meg Matilda parancsát, saját elhatározásból azonnal cselekedett. A
szellem mögé került és kieresztette azt az erőt, amelyet még soha racionálisan
nem tudott megmagyarázni sem ő, sem senki más. Csak ott volt benne, olykor
használta, máskor kordában tartotta, de akadtak helyzetek, mint ez is, amikor
büntetett vele. Valahányszor erre került sor, minden alkalommal élesebben
vésődött belé a felismerés, hogy ebben nincs semmi emberi. Ez valami más volt.
– Engedd el! Rám figyelj, te rohadék! – sziszegte a fogai
között.
El kellett vonnia az entitás figyelmét Lemerről, hogy ne őt
tekintse célpontnak. Maga ellen akarta fordítani. A vénséges szellem megmoccant
és sebesen Negin elé került. Képes volt a méretét megnövelni, így egészen fölé
magasodott, fenyegetővé vált.
Negin arra várt, hogy
valamilyen formában kommunikálni kezd vele a lény, de ez nem történt meg.
Viszont a szellem ereje nekitámadt olyan súllyal nehezedett rá, hogy a vállai
leszakadni készültek és sajgott a homlokcsontja. Ha szavakkal nem is, de az
emlékképeinek lenyomatával elárasztotta a szellem és nem volt szűkmarkú. Már-már
dicsekedett, pedig a halál utáni létállapotban nem létezik az idő fogalma és
nem számít a múlása. Megmutatta, hol élt és hogyan. Negin lenyűgözve szívta
magába az emlékeit. Jól becsülte meg a szellem korát, valóban kétezer ötszáz
évnél is hosszabb ideje rekedt az anyagi világban. Egyiptomban volt magas rangú katona. Kalandokban gazdag jó
élete volt. Ezek a felvillanó képes és jelenet töredékek nem a régi ősi
Egyiptomot mutatták, ez már a ptolemaioszi korszak volt, színes és pulzáló. A
katona halálos sebet kapott egy csatában és elvérzett a homokban. Dicső
temetési rituálét érdemelt és egy megfelelő sírt. Arctalan sírrablók
kifosztották a halotti kamráját és a szarkofágját eladták a feketepiacon. Több
tulajdonos mohó karmain vándorolt tovább a múmiája, míg végül ebbe a házba
került. A szellem megmutatta az ifjabb Bensont, abból az időből, amikor
hozzájutott a szarkofághoz. Azóta uralta ezt a házat és szemernyi vágy sem volt
benne, hogy továbblépjen a másik oldalra.
Élvezte, hogy fájdalmat okozott, az viszont új és
elfogadhatatlan volt neki, hogy nem kelt rettegést a lányban. A mások félelme
volt az alapeleme, amiből töltekezhetett és szüksége volt rá. Negintől ezt nem
kapta meg, nem vehette el. Falba ütközött, ellenállásba és megérezte az erőt,
ami húzta, vonszolta őt és nem lehetett menekülni előle. A végzet jött el érte.”
