Látogatók

2018. szeptember 9., vasárnap

Üldözöttek - Részlet

Sziasztok!

Mialatt én dolgozom a következő anyagon, addig ti olvassatok kicsit! 😊
Egy korábbi regényemből hoztam részletet. 
A Morwen sorozat ötödik kötete az Üldözöttek. 
Ismeritek? Emlékeztek rá? 
Erre a részre nagyon igaz:
Halál és születés - a kárhozat megköveteli az árat mindazért, amit cserébe nagyvonalúan nyújt.


Megjelent a Publio Kiadó gondozásában 2015-ben.
Eredetileg 2007-ben írtam ezt a részt.


Tristan jött le a pincébe vezető lépcsőn. Megéreztem az illatát, ahogy közeledett. Nem viselte a dzsekijét, vastag kötött garbóban volt, másik száraz farmert viselt, pisztolya a hóna alatti tokban sötétlett. Haját csak törölközővel szárogatta meg nagyjából, nedvesen csillogott, ahogy hátrafésülte. Szőkesége most sötétebbnek tűnt. Karját bekötözték, pulóvere vastagabbnak látszott, ahol megkarmoltam.
Háttal a falnak dőlt, szemügyre vett minket ketreclakókat. Megérintette a válla mellett futó láncomat, de volt olyan jó és nem rángatta meg.
 Tetanuszra kéne mennem – mondta a karját kissé megemelve.
 Ennyitől nem lesz bajod – morogtam.
 Tisztában vagyok vele.
 Hányat zártatok már ide közülünk?
 Sokat.
 És hányat öltél meg?
Lassan felém emelte a tekintetét, szeme kékje megcsillant.
 Eleget ahhoz, hogy tudjam, mi jár a fejedben. Innen nem fogsz megszökni.
Közelebb lépett a rácshoz, a szemébe néztem.
 Velem kapcsolatban soha semmiben ne légy biztos! – mondtam.
Néhány pillanatig a tekintetem fogja volt, aztán elmosolyodott.
 Ismerem a fajtátokat, nem tudsz különösebben meglepni. Többet tudok rólatok, mint talán ti magatok.
 Ezt meg hogy érted?
 Majdnem ugyanolyan régen létezünk, mint ti. Mindig voltak elszánt emberek, akik vadásztak rátok, már az őskorban is. Tanulmányoztuk a fajtádat, kutattunk az eredetek után, ismerjük az erősségeiteket éppúgy, mint a gyengeségeiteket. Ha le akarod győzni az ellenséget, ismerd ki, járj előtte mindig egy lépéssel, főleg, ha neked nincsenek extra képességeid! Csak így maradhatsz életben. Különös meséket tudok régi korok véristeneiről, démonjairól, szörnyetegeiről, akik mind a fajtádból valók voltak.
 Talán más körülmények között, kellemesebb helyen meg is hallgatnám a történeteidet, Tristan.
 Erre sajnos nem lesz mód.
 Mit műveltetek a lánnyal? – kérdeztem hirtelen.
 Semmit.
 Ja, persze! Na, ne hantázz! A semmitől nem lenne ilyen állapotban.
Vállat vont.
 Nem sérült meg.
 Nem csak fizikálisan lehet bántalmazni valakit, hogy összetörd. Sam tizenhét éves, szinte gyerek, semmi köze az egészhez – mondtam élesen.
Tristan megrázta a fejét.
 Abban a diszkóban véletlenül láttam meg, egyedül volt, feldúltnak látszott. Aztán felismert engem, megrémült. A többiekkel elhurcoltuk, idehoztuk. Veszettül tiltakozott, akár egy vadmacska, harapott, rúgott, az egyik srácot le is fejelte.
 Kivallattátok, megütöttétek!
Félre fordította az arcát, majd pár pillanat után ismét rám nézett.
 Én nem nyúltam hozzá. Sosem ütnék meg egy nőt, egy gyereket.
 De apád igen.
Állta a tekintetem, a szeméből kiolvashattam a választ.
 Samantha azt sem tudja, mik vagyunk – mondtam halkan.
Tristan ugyanolyan halkan szólalt meg.
 Erre mi is rájöttünk.
Hátranéztem a cella belsejébe. Sam csukott szemekkel feküdt, aludt vagy elájult, innen nem tudtam megállapítani. Gabriel némán ücsörgött, nem kívánt részt venni a csevejben, talán a szabaduláson járt az esze.
 Nyugtatót kapott a lány, le kellett valahogy csillapítani, jobb volt mindnyájunknak.
 Mennyit mondott el?
Tristan elmozdult, még közelebb jött a rácshoz, alaposan megfigyelhettem kék szemét.
 Nem sokat.
 Az előbb azt mondtad, sosem ütnél meg nőt, ennek ellenére engem nem kíméltél. Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Vagy, mert vámpír vagyok, már nem is számítok nőnek?
Tristan arcán apró zavar suhant át.
 Nem úgy értettem. Dehogy! Nagyon is nő vagy… de az nem ugyanaz.
 Gondolod? – vontam fel a szemöldököm. – Biztosíthatlak, az extráktól eltekintve, alapvetően nincs nagy különbség. Apád erre nem tanított meg?
Nem válaszolt, csak a tekintete árulta el, nagyon is tisztában van a nőstényvámpírok vonzerejével, s amit nyújtani tudnak, ami megkülönbözteti őket a halandóktól.
 Mit éreztél, amikor megharaptalak, míg a karodban tartottál és öleltél? – kérdeztem suttogva.
Most nem fordult el, állta a pillantásomat.
 Megnyugvást és békét – válaszolt.
 Nem ijedtél meg, nem iszonyodtál tőlem, és most sem teszed, mint ahogy akkor sem, amikor táncoltunk.
 Erre minden vadásznak fel kell készülnie, hogy eljön az idő és megmarja egy a sok közül. Én elég sokkal végeztem, mire bekövetkezett.
Megráztam a fejemet, vízcseppek hullottak a hajamból.
 Nem csak erről van szó, igaz?
 Ismerlek téged, Morwen – mondta nyugodt hangján.
 Aligha.
 Mondtam már, hogy régi vadászcsaládból származom, generációk óta űzzük ezt az ipart. Gyerekkoromtól erre készítettek fel. Míg más srácok csavarogtak, én a mitológiát bifláztam, a vámpírok történelmét, regéket, feljegyzéseket bújtam. A szüleim mindenre megtanítottak. Elég barátot, társat veszítettem már el, hogy lelkiismeret furdalás nélkül pusztítsam a vérszopókat. Anyám nem volt annyira elvakult, mint apa, ő kicsit nyitottabban, rugalmasabban kezelte a vámpírkérdést. Sokat mesélt nekem a saját élményeiről. Aktív vadász volt, mielőtt megszülettem egy másik csapattal dolgozott, aztán megismerte apámat és hozzájuk csatlakozott. Gyakran elmondott egy régebbi történetet, ami vele esett meg az óceán másik partján. Rajtaütöttek egy vérivón, de az elég erős volt és ügyes, mindüket megsebesítette, ártalmatlanná tette, anyámat megmarta. Meg is ölhette volna, de életben hagyta. Anyámnak az volt az első alkalom, korábban soha nem harapták meg. Különös kapcsolat jött létre közte és a vámpír között. Később kölcsönösen megmentették egymás életét. Anyám nem tudta megmagyarázni, mi vonzotta a nőstényhez, a harapás nyújtotta élvezet, vagy valóban barátságot érzett iránta, de mindig csodálattal emlegette. Egy alkalom erejéig közösen harcoltak, ugyanazon az oldalon, együtt tisztítottak meg egy fészket, porig égették. Anyám utána soha többé nem látta a nőt, de nem felejtette el.
Elszorult a torkom, a történet nagyon ismerősen csengett, régi emlékeket csalt elő távoli, sötét rejtekükből. Tristan magasabb volt nálam, így kissé lehajtotta a fejét, hogy jobban láthassa az arcomat, ködös tekintetemet.
 A kardod… –  motyogtam.
 Igen, anyámé volt, ő adta nekem, előtte pedig, a nőé. A tied – elmosolyodott. – Mondtam, hogy ismerlek.
Emlékeztem a vadászra, bár régen volt, csaknem harminc éve. De hogyan is feledhettem volna el? Fekete hajú, szürke szemű lány volt, nagyon hasonlított Melkorra. Elnyelte az idő, elrejtette a világ előlem.
 Shannen fia vagy – mondtam ki végül.
 Amikor a diszkóban megpillantottalak, azonnal gondoltam, csak te lehetsz. Nem sok ilyen gyönyörű, aranytopáz szemű nőstényt láttam még. Az alakod, a szépséged, az egész megjelenésed tökéletesen egybevágott anyám leírásával.
 Ezért nem öltél meg, ezért nem féltél tőlem?
 Nem gondolom, hogy szent vagy, te is vérrel élsz, de nem vagy elvetemült gyilkos, akit csak a pusztítás éltet.
 Tévedsz – figyelmeztettem. – Shannen akkor találkozott velem, amikor újszülött vámpír voltam. Azóta történt egy s más.
Tristan bólintott.
 Tudom, végrehajtó vagy.
Ledöbbentem kicsit.
 Eszem megáll!
 Kicsit tájékozódtam.
 Akkor azt is tudod, hogy nem várom meg itt, hogy kinyírjatok.
 Sejtem.
 Szereted a tőmondatokat, ugye?
Megint mosolygott.
 Egy szemernyit sem hasonlítasz az anyukádra, talán csak a vakmerőséged. Hol van ő most? – egyszeriben mindent tudni akartam.
Elpárolgott a mosolya, még a szeméből is.
 Négy éve meghalt. Rákos volt. Sokáig hősiesen küzdött a betegséggel, nem adta fel, de a halál kiszemelte magának az én csodás, bátor anyámat és végül eljött érte. Életében két vámpír ihatta a vérét, az egyik te voltál Morwen, a másik pedig, aki elvette az életét.
Megrendülve pislogtam fel rá.
 Hát nem a betegség vitte el?
 Nem volt már esélye, a hetei meg voltak számlálva. És akkor jött el a vérivó. Az is egy nő volt. Anya szándékosan ment elébe, szinte várta, akarta, hogy egy közületek végezze be és ne a kór győzze le végül. A vámpír megharapta, amikor megízlelte a vérét, tudta, hogy anya milyen beteg. Felajánlotta neki a másik életet, de ő lemondott róla. Amikor meghalt, apám tajtékzott, a világ minden szegletét felkutatta a nőstény után. Nem értette, nem látta, hogy anya akart így elmenni. Bosszút esküdött, és míg csak mozogni képes, keresni fogja a nőt. És most, évek múlva a véletlen az utunkba sodort titeket, téged és ezt a lányt. – hirtelen elhallgatott, összeszorította az ajkát, mintha már így is sokat fecsegett volna.
 Ha Gavin tud rólam, biztosan gyűlöl és leghőbb vágya, hogy kinyírjon.
Tristan megrázta a fejét.
 Nem csak erről van szó. A lány kimondott egy nevet, mialatt vallatták, annak a vámpírnak a nevét, aki anyámat átsegítette a halálba.
 Az nem lehet! – nyögtem és elszorult a torkom.
Ha Samanthát rólunk faggatták, akikkel együtt él, nem túl sok választás maradt női nevek terén. Eva kiesett, Miranda akkoriban Mexikóban tartózkodott, én nem lehettem, így csupán egyvalaki maradt. Basszus!
 Van köztetek egy nőstény, Aailish a neve – mondta Tristan, mintha képes lenne a fejemben olvasni.
 Nem! – ingattam a fejem. – Nem és nem! Az lehetetlen!
 Az volna?
Valahol mélyen a lelkemben tudtam, hogy nagyon is lehetséges, Aailish azokban az években a Thébában volt, aztán lelépett kalandozni, míg én a Tanácsban agonizáltam. Soha nem meséltem neki Shannenről, ahogyan Gabrielnek és Udimunak sem, csak Melkor ismerte őt. Könnyen megeshet, hogy a sors egymás útjába terelte őket.
Tristan várakozó arcába pillantottam.
 Miért nem mondod el Gavinnek az igazat?
 Tudja, de nem fogadja el. Számára teljességgel elképzelhetetlen, hogy a hőn szeretett felesége, az anyám, így akart meghalni.
 Aailish a gyermekem – súgtam neki a rácsok között. – Vagy talán ezt is tudod?
Az arca megdermedt, mereven, pislogás nélkül nézett rám, egyik kezét ráfonta a rácsra és megmarkolta. Nem tudta.
 Sajnálom – mondta. – Megértem apámat. Mellette állok, akkor is, ha én elfogadtam anyám döntését.
 Shannen sosem akarná, hogy Aailishra vadásszatok, hogy mi egymás ellen harcoljunk. Az én lányom és az ő fia…
Bólintott.