Látogatók

2018. június 24., vasárnap

Különlegesség

Sziasztok!

Egy speciális részletet hoztam az egyelőre még kiadatlan Bittersweet című regényemből, amit 2012-ben írtam.
Műfaját tekintve paranormális. misztikus, némi akcióval dúsítva. Nem a romantikus kategóriát erősíti, annál izgalmasabb és sötétebb dolgok történnek benne. Némely jelenete nem a finomabb lelkűeknek való. De ez itt alant, simán fogyasztható. :)
(később törölni fogom)

"A család többi tagja eltávozott otthonról dolgozni és iskolába, Jordan egyedül maradt az elcsendesedő nagy házban. Pizsamában és köntösben heverészett a nappaliban, TV-t nézett, evett pár falatot, aztán az anyja kicsi dolgozószobájába ment. A kényelmes karosszékbe kuporodott, felhúzta maga alá zoknis lábait és Madeleine egyik Atlantiszról szóló könyvébe olvasott bele. Már a második fejezet közepén elbóbiskolt a lázcsillapítótól. A könyv az ölében pihent, feje a karszék háttámláján nyugodott. A néma házban semmi sem moccant, csak az ablakon beszüremlő keskeny napfény sávjában táncoltak a megcsillanó porszemcsék. Valahol az emeleti fordulóban a százéves falióra ingája suhogott ritmikusan, alig ütve zajt.  

Silver olyan hirtelen és lendületesen emelkedett ki a semmiből, annyira közel került az arca Jordanéhez, hogy a lány szíve vészes sebességbe lendült. Az asszony csodaszép vonásai hibátlanok voltak, akár a márvány. Szürke írisze villogott, vörös ajka szóra nyílt.
  – Ébredj! – parancsolta türelmetlenül.

Jordan összerezzent, riadtan szakadt ki a borzongató álomból. Zihálva kapta fel a fejét és a szobát figyelte kapkodó tekintettel. Esküdni mert volna, hogy zajt hallott, de nem tudta eldönteni, hogy a hang még az álomhoz tartozott-e, vagy valóságos volt. Mintha leesett volna valami súlyos tárgy. Fülelt. Talán betörők… 

A ház továbbra is néma maradt. Verejtéktől lett nedves a bőre a mellei között. Igyekezett lassan, egyenletesen lélegezni, hogy zakatoló szívét lecsillapítsa. Silver a frászt hozta rá. Úgy bukkant fel a semmiből, előjel nélkül, mint egy rossz horrorfilmbeli kísértet. Ellenben még soha ilyen éles és valóságos nem volt, szinte tapintható. Majdnem 3D-s jelenség. Jordan a homlokát tapogatta, nem volt láza. A szeme megakadt valami változáson a szobában. A könyvespolcot rogyásig megtöltő könyvek közül az egyik a parkettán hevert, mint egy szárnyaszegett madárka. 

Felkelt és felemelte a könyvet. Stendhal Vörös és feketéje, természetesen vörös vászonkötésben. Vissza akarta tenni a helyére, de kihullani készült belőle egy lap. Hanyagul beletuszkolta volna vissza a lapok közé, de nem sikerült. Alaposabban megnézte, mi az és látta, hogy nem egy oldal a könyvből, hanem egy fénykép. A kép pokoli régi volt, megsárgult, fekete-fehér fotográfia. Talán egy partin készülhetett, több személyt ábrázolt. A ruhákból és a frizurákból következtetve a harmincas években készülhetett. Jobban megnézte az alakokat, és meglepve fedezte fel a központi ölelkező emberpár női tagjában saját dédanyját, Silvert. Az asszony fiatal volt a képen, nevetett és egy jóképű fiatalemberhez bújt oda szorosan.
Megfordította a fotót, egy feliratot látott a hátulján. „Kairó, 1936”. Karcsú kézírással rövidke megjegyzés volt a jobb sarokban. "Az én drága kedvesemnek, Edward Skylernek.” 

Jordan kifújta a tüdejében rekedt levegőt. Leült anyja íróasztalához, felkattintotta az olvasólámpát és a hideg fényű halogén izzó alá tolta a képet. A felvétel Kairóban készült, talán egy szállodában, vagy egy villában. Silver szép volt, vidám vonásai boldogságról fecsegtek. A fiatal férfi egyik karjával szorosan magához ölelte őt, másik kezében egy pohár pezsgőt tartott. Sötét, sűrű haját hátrafésülte, széles vállain elegánsan feszült az öltöny. Jordan agya sebesen járt, kutatott a családi emlékek között. Sohasem hallott Edward Skylerről. Hisz minden olyan szörnyen régen történt. Már a kutya sem emlékszik semmire a ma élő családtagok közül. Hiába faggatná az anyját, ő édeskeveset tud a régi dolgokról.

Silver talán ezért robbant bele az álmába? Ez volt a célja, hogy megmutassa a fotót? Ő lökte le a könyvet a polcról? Éppen ezt a könyvet? Nem is mert belegondolni. Hogyan volna lehetséges, hogy ilyen erőket képes megmozgatni az anyagi világban, hogy egy könyvet lesodor a helyéről?
Gyorsan átlapozta a regényt, nem talált másik fotót benne, így visszarakta a polcra. Zsákmányával felsietett a szobájába és az ágyára hasalt. Kicsoda Edward Skyler? Vagyis inkább ki volt? Nagy valószínűséggel már nem is él. Ha harminchatban volt fiatalember, akkor nagyjából a kilencvenes éveit kéne taposnia most. Képtelenség. 

Jordan a takaróra fektette a fotográfiát és elment lezuhanyozni. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a kép több információt tartogathat, mint első látásra hiszi. Nem volna rossz, ha Silver kicsit többet segítene.
Melegen felöltözött, bekapkodta a vitaminokat, aztán rávetette magát az Internetre. Edward Skyler névre voltak találatok a világhálón, de egyik sem felelt meg a követelményeknek. Hogy találjon meg egy embert, aki nincs a neten, minden bizonnyal már meg is halt?
Előkereste a folyosói beépített szekrények mélyéről a régi Danforth családi albumokat. Mire a szobájába cipelte őket, ismét kiverte a víz. Fene abba a nyavalyás szökőkútba! Megtapogatta a homlokát. A láza kezdett felszökni, didergett. Begubózott az ágyába, körülbástyázta magát a képes albumokkal és lapozgatni kezdte őket.

Fogalma sem volt, mikor aludt el, csak arra eszmélt, hogy csörög a telefonja. Az édesanyja hívta, hogy az állapota felől kérdezze. Kábán megnyugtatta, hogy minden rendben van, azután visszasüllyedt az alvásba. Kora délutánra járt már, mire megint felébredt. Kolosszális ötlete támadt. Félresodorta a fotóalbumokat a takaróján és lerohant a földszintre a nappaliba, hogy megkeresse a telefonkönyvet. Igen! Ez az! – füttyentett magának vidáman. Egy tucat Skyler élt a városban, legalábbis ennyien jegyeztették be a telefonszámukat. Miért ne lehetne közöttük, akit keres?
Nem maradt más hátra, mint sziszifuszi munkával egyesével felhívni őket és egyszerűen megkérdezni, hogy ismernek-e egy kilencven-akárhány éves Edwardot ezen a vezetéknéven.

Már a hatodik hívás után rémesen kínosnak érezte, hogy magyarázkodnia kell és igazából össze-vissza fecseg sületlenségeket. A hetedik szám kicsengésekor előre felkészült rá, hogy elküldik melegebb éghajlatra.
Egy férfihang szólalt meg a vonal túloldalán
  – Igen?
  – Üdvözlöm! Bocsásson meg, uram, a zavarásért... – kezdte Jordan, de a férfi közbevágott.
  – Nem veszek semmit. – Olyan elutasító volt a hangja, hogy a lány ösztönösen visszaválaszolt.
  – Én pedig nem is árulok semmit.
  – Mit akar?
  – Próbálom elmondani.
  – Nos? Ne pazarolja az időmet!
  – Edward Skylert keresem. – Hallgatás a vonalban. Jordan folytatta: – Azt az embert keresem, aki 1936-ban Kairóban tartózkodott egy Silver Danforth nevű hölggyel. Tud segíteni, uram?
Pár másodpercig csak süket csend volt a válasz.
  – Itt van még? – kérdezte Jordan.
  – Ki maga? – recsegte a férfi. – Ha ez valami ízléstelen tréfa…
  – Silver rokona vagyok – hadarta a lány gyorsan, mert attól tartott, a férfi bontja a vonalat. – A dédunokája.
  – Mi közöm nekem ehhez?
  – Attól függ, uram. Maga az a Skyler, akit keresek? Ismerte őt? Tud róla valamit?
  – Igen – válaszolt a férfi.
Jordan fellélegzett.
  – Van róla információja?
  – Én vagyok.
A lány beharapta az ajkát izgalmában. Most ő hallgatott egy sort, míg lehiggadt annyira, hogy habogás nélkül tudjon beszélni.
  – Találtam egy régi fotót önről és Silverről.
  – Dobja ki!
  – Soha nem tennék ilyet. Találkozni szeretnék magával és beszélni.
  – Honnan szerezte a képet?
  – Silvertől.
A férfi gúnyosan nevetett, majd köhögésbe fulladt a hangja.
  – Ő rég meghalt, maga pedig a hangja alapján túl fiatal hozzá, hogy tőle kaphatta volna. Bocsásson meg kislány, de ez ormótlan tréfának tűnik.
  – Ma mutatta meg – mondta Jordan halkan.
  – Nem hiszem, hogy bármiben segíthetek kegyednek.
  – Mr. Skyler, csupán egyetlen alkalommal találkozzon velem, kérem! A családom nem tud erről az egészről semmit, egyedül én szeretnék többet tudni a múltról. Megvan az okom rá, miért. Titokban tartom a dolgot.
  – Silverről akar beszélni velem? Kitart az elhatározása mellett?
  – Igen – jelentette ki a lány.
  – Megadom a címemet. Pénteken este hétkor fogadom önt. Egyetlen alkalom, nem több. Mi is a neve?
  – Jordan.
  – Miről fogom tudni, hogy ön az?
  – Ha meglát, tudja majd.
A férfi lediktálta a pontos címet, aztán kinyomta a telefont.
Jordan remegő kézzel írta a telefonszámot a cím alá. Megvagy! – gondolta diadalittasan. Mekkora mázli, hogy épp ebben a városban találja meg Skylert!

Bőven volt ideje felkészülni a furcsa találkozóra. Alaposan átgondolt minden apró részletet, hogy miket akar kérdezni, hogyan fog megjelenni és mit akar megtudni. Majd’ szétvetette a türelmetlenség, hogy találkozhat ezzel a titokzatos emberrel, valaki olyannal, aki személyesen ismerte Silvert. Vajon a bensőjében fészkelő energia hogyan reagál majd?
Harmadnapra jobban lett, a torokfájás elmúlt a lázzal együtt. Addigra azt is kitalálta, milyen hatásos belépővel nyűgözi le Mr. Skylert.
Péntek este Madeleine és Robert színházba mentek, Thomas bulizni indult, a kishúga pedig az egyik barátnőjénél töltötte az éjszakát. Még a csillagok állása is neki kedvezett. Nyugodtan készülődhetett, senki nem zavarta meg.
Az anyjától kölcsönzött bézsszínű selyemblúzt vette fel, mely hátul rengeteg, apró selyemmel bevont gombbal záródott. Hozzá szűk szoknyát választott, magas sarkú cipőt, valamint egy leheletvékony harisnyát. Haját sütővassal hullámosította és a tarkóján megtűzte. Arcát pontosan úgy sminkelte, amilyennek Silvert látta a dolgozószobában függő képen. A hasonlóság döbbenetes volt kettejük között. Jordan csak azt sajnálta, hogy kalapot nem sikerült szereznie. De talán az már túlzás is volna. Ahogy a tükörből visszanézett magára tökéletes Silverként, a szíve parázslott a bordái mögött.
A szoknya teljesen ráfeszült a csípőjére és a fenekére, a hátsó felsliccelés minden lépésnél azzal fenyegetett, hogy tovább hasad. A kis borítéktáskájába csúsztatta a kairói fényképet, ballonkabátba bújt és a BMW-vel a megadott címre hajtott.

A ház régi volt, de remek állapotát gondosan megőrizték a lakók. Komor, magas, vörös téglafalak, hosszú, elegáns, nagy ablakok tették karakteressé az épületet. A lift régi kovácsoltvas harmonikásan záródó ajtaját sem cserélték le holmi modern fém vacakra.
Jordant a harmadik emeletig vitte a múzeumi szerkezet. Rögtön megtalálta a vaskos mahagóni ajtót, amelyen a Skyler névtábla állt. Éppen kopogásra emelte a kezét, amikor az ajtó kinyílt. Alacsony, középkorú nő igyekezett kifelé a lakásból.
  – Jó estét! – köszöntötte a lány.
  – Igen? – pillantott rá az asszony.
  – Hétre találkozót beszéltem meg Mr. Skylerrel. Jordan vagyok.
  – Persze, jöjjön csak, kedves! A házvezetőnő vagyok. Éppen most végeztem mára. Fáradjon beljebb! Mr. Skyler már várja.
Helyet cseréltek. A nő a lifthez ment, Jordan háta mögött becsukódott a súlyos ajtó.
Ott állt az előszobában, levette a kabátját és a karjára vetette. A lakás nagypolgári eleganciája olyan hatást keltett benne, mintha kastélyba lépett volna. A márványkövön kopogott a cipősarka.
  – Hahó! Mr. Skyler? – szólalt meg.
  – Erre jöjjön! – válaszolt a férfi hangja.
Jordan egy balra kanyar után rálelt a tágas szobára, ahol két olvasólámpán kívül más nem világított. Széles íróasztal mögött magas támlájú székben idős ember ült. A haja még most is sűrű volt, de szürkésfehérré kopott és kissé a nyakába ért. Ráncokkal teli arcán nyugodt és érdeklődő kifejezés ült, ahogy az ajtónyílásban belépő lányra pillantott.
  – Jó estét, Mr. Skyler! – mondta Jordan halkan.
Lassan közelebb ment az asztalhoz.
Az öregember nézte és az arca szempillantás alatt változott meg. Ajka megvonaglott, ritkás ősz szemöldöke összerándult zöldes szeme felett. Ráncos kezét az asztal lapjára préselte, mintha támaszt keresne. Légzése elnehezült, ahogy szóra nyitotta a száját.
Jordan az egyik fotelre tette a kabátját, nem kapkodott, úgy mozgott, hogy az öreg minden szögből jól láthassa. Az asztal elé állt, a fény az arcára esett. A férfi szemébe nézett.
Skyler hátradőlt a széken és egyik tenyerét a mellére tette.
  – Istenem! – nyögte. – Ez lehetetlen!
Jordan abban a pillanatban érezte, hogy a benne lakózó energia süvítve előszáguld, belelövell a tagjaiba, átforrósítja az arcát, égeti a szemét. Silver ereje majdnem kiugrott a száján keresztül, kényszerítette, hogy megmozduljon és megkerülje az asztalt. Hirtelen kicsúszott az irányítás az ellenőrzése alól, Silver vezérelte. 
Megtámaszkodott az asztal lapján, előrehajolt az öregember fölé.
Skyler képtelen volt elszakítani a tekintetét a lány arcáról, szürke szeméről. Hirtelen elkapta Jordan csuklóját, és erősen megszorította.
  – Tudnom kell, hogy élő hús vagy és nem szellem – mondta fojtottan. 
Szeme sarkába könny gyűlt. Nagyon úgy tűnt, mindjárt rosszul lesz. 
Jordan szabad kezével megsimogatta a férfi száraz bőrű, ráncos kézfejét, amelyikkel az ő csuklóját markolta.
  – Nyugalom! Élő vagyok.
Az öreg lassan elengedte és zihálva pislogott, megrázta a fejét, de továbbra is figyelte.
  – Káprázatos a hasonlóság – nyögte rekedten. – Már értem, miért akart találkozni velem. Töltene nekem egy pohár vizet, kérem! – mutatott a fal melletti zsúrkocsira, ahol néhány italos kristályüveg között egy vizeskancsó is állt. 
Jordan gyorsan kitöltötte pohárba a vizet és az öregnek nyújtotta. Skyler nagy kortyokban ivott, aztán egy árnyalatnyit lecsillapodva intett.
  – Üljön le oda velem szemben!
A lány engedelmeskedett.
  – Jordan Danforth Hansen vagyok, uram.
  – Figyelmeztethetett volna a telefonban, kisasszony. Kis híján hazavágta a romos szívemet.
  – Bocsásson meg, Mr. Skyler!
  – Túl vén vagyok az efféle izgalmakhoz. Minden szervem tropára ment, felemésztette az idő. Sokkal óvatosabban kell bánnia velem. Szólíthatom Jordannek, vagy maradjunk a Miss Hansennél?
  – Ahogy önnek megfelel. – Jordan lágyan elmosolyodott.
Az öreg felvonta a szemöldökét.
  – Kísérteties a hatás, de a maga vonásai lágyabbak, gondolom, a fiatal kora miatt. És valamivel magasabb is, mint ő volt. Neki nem voltak ilyen hosszú lábai, bár tökéletes volt a maga nemében.
Jordan érezte, ahogy Silver ereje a gyomrában remeg.
  – Köszönöm, hogy fogadott – mondta.
Skyler félmosolyra húzta a száját.
  – Ne vicceljen! Én tartozom köszönettel az iménti élményért. Ma már semmi sem tud így felrázni.

  – Szeretném, ha tudná, nem zaklatni akarom a régi dolgokkal, mindössze a kíváncsiság hajt. A nyilvánvaló külső adottságokon felül más okom is van rá, hogy jobban meg akarjam ismerni a dédanyámat.
  – Mégpedig?
  – Silver azon az éjjelen halt meg, amikor születtem, ugyanabban az órában.
Az öregember szeme összeszűkült, míg a lány tovább beszélt.
  – Van közöttünk egyfajta kapocs. Sok mindenben hasonlítok rá, természetre is, legalábbis a család ezt állítja. Többet kell tudnom az asszonyról, akivel annyi minden közös bennünk, akinek az arcát viselem.
  – Azt reméli, hogy ebben én lehetek segítségére?
  – Ön az egyetlen, aki életében ismerte őt és nem a családomhoz tartozik. Nem az elfogult mesék érdekelnek.
Jordan előhúzta a régi fotográfiát a táskájából és átnyújtotta a férfinak.
Skyler szemüveget tett fel és alaposan megnézte a képet. Megfordította és elolvasta a hátulján álló szöveget.
Tűnődve elhúzta a száját.
  – Jól emlékszem erre – dünnyögte, majd felpillantott. – És ha nem tetszik majd, amit mondok? – kérdezte komoran.
Jordan állta a tekintetét.
  – Nincs jogom ítélkezni a múlt felett. Én vagyok az utolsó, aki ezt megtehetné. Higgyen nekem!
Skyler újra elmosolyodott, és ez a pillanat halványan megvillantotta, milyen lehetett ifjúkorában a vonzó, jóképű Edward Skyler.
  – Azt hiszem, a fotó alapján nem nehéz kitalálni, hogy elég szoros volt a kapcsolatom a dédanyjával. Mondhatni, bensőséges. Az ön családja minden bizonnyal kitörölte a nevemet és az akkori eseményeket a nagy Danforth családi krónikákból.
  – Én csak a publikus változatot ismerem és abban ön valóban nem szerepel sehol – mondta Jordan.
  – Mi számít publikusnak?
  – Silver lázadó volt, egy kalandornő, akit még a szigorú apja sem tudott megregulázni. Későn ment férjhez és szült, még utána is voltak merész dolgai. Azt mondták róla, igazi amazon volt. Három férfi veszett el benne. Lovagolt, automobilt és állítólag még repülőt is vezetett. A gazdagsága megengedte neki, hogy a passzióinak éljen, minden kötöttség nélkül.
Skyler bólintott.
  – Ez mind igaz, de ő sokkal több volt egy lázadó kalandornál. Ha az ókorban születik, bizonyosan királynő vált volna belőle valamelyik keleti birodalomban. Amikor viccelődött, azt mondogatta, ő Alexandros reinkarnációja – mosolygott.
  – Nagy Sándor? – csodálkozott Jordan.
  – Úgy van. Néhanapján hajlamos voltam hinni neki.
  – Reinkarnáció? – a lány kissé előredőlt ültében. – Mikkel foglalkoztak maguk?
Skyler tűnődve nézte a lány arcát, aztán mély hangon, más nyelven szólalt meg.
  – Regis magicas? *(Uralod a mágiát?)
Jordan bensőjéből sóhajtásként szakadt fel a válasz saját hangján, de mintha más beszélne.
  – Ego sum magicae. *(Magam vagyok a mágia.)
Mintha vákuum nyelte volna be a szobát, süket csend borult rájuk. Mindketten döbbenten meredtek a másikra. Jordan úgy érezte, kicsúszik alóla a fotel, sőt, az egész szoba.
  – Tu es? *(Te vagy az?) – súgta az öreg olyan éles pillantással, mintha ifjú lenne megint.
  – Spiritus sum in corpore *(Szellem vagyok a testben) – vágta rá a lány, késlekedés nélkül.
Skyler keze reszketett, megint nehezebben lélegzett. Jordan a fülére szorította a tenyereit, aztán sápadtan kapkodta a tekintetét az öregemberről az asztalon nyugvó fotóra, majd a szoba sarkaiba. Leengedte a kezeit és az öregre meredt.
  – Mi volt ez?
  – Latin – sóhajtott Skyler és ivott a pohár vízből.
  – Nem beszélek latinul. Számít ez valamit? – horkant a lány.
  – Maga nem – pillantott a szemébe a férfi – de ő és én használtuk a nyelvet.
  – Megmagyarázná?
  – Szeretném és azt hiszem, szükséges is. Ha én meghalok, nem marad senki, aki elmondhatná magának, Jordan. Előre figyelmeztetem, nem egészen azt a sztorit kapja majd, amiért idejött.
  – Ezt hogy érti?
  – Mindkettőnknek tökéletesen őszintének kell lennünk, kimondani azokat a dolgokat is, amiket más előtt lehetetlen. Nekem kell kezdenem a történetet ahhoz, hogy megértse az előzményeket, amelyeknek a következményei sejtésem szerint magára szálltak.
  – Megrémít.
  – Szerintem, kegyed nem az az ijedős fajta."