Látogatók

2018. május 9., szerda

Valami régi...

Sziasztok!

Idézzük fel a régi dolgokat!
Hoztam egy kis részletet a Halál és Gloriából.
Ha kedvelitek a kalandos történeteket, akkor ezt a könyvemet figyelmetekbe ajánlom.


A misztikus kalandregény rég letűnt kor birodalmain vezet át. Gloria megnyerő egyénisége azonnal magára vonja a figyelmet és el sem ereszti többé. A hajdani Ízisz papnő színes, izgalmat ígérő kalandos története, melyből nem hiányozhatnak a pergő akciójelenetek és az érzelmek sem.


"Este úgy készültem a csatára Selmával, ahogy szoktam. Bezárkóztam a szobámba, rá kellett hangolódnom az előttem álló harcra. Tapasztalt, jó harcosnak számítottam, de sosem tudhattam, a másik nem jobb-e nálam. 
Bernard képtelen volt hozzászokni a gondolathoz, hogy bármikor elveszíthet. Nem is lehet. Ezzel együtt kellett élnünk.
Volt, hogy évekig nem jött senki, de előfordult, hogy ilyen gyakorisággal találtak rám az ellenfeleim, mint most.
Talpig feketébe öltöztem, hajamat összefogtam, kényelmes cipőt húztam. Készen álltam. Általában nem különösebben érdekeltek az ellenfeleim. Nem éreztem irántuk semmit. Az erőért folyt a harc a végsőkig, ez volt a fontos. Nem volt helye felesleges érzelgősségnek. Selmára dühös voltam. Nem a bárdolatlansága miatt, hanem mert belekeverte Bernardot és ártott neki. Fájón érintett volna, ha ellenem használják fel, és az életét fenyegetik.
Az előző napi kardot vettem magamhoz. Felkaptam a kabátomat és elindultam. 
Bernard odalent várt. Megöleltem, aztán két tenyerembe zártam az arcát, és csókot nyomtam a szájára.
 Mennem kell.
 Légy óvatos! –  mondta.
 Nyugalom! Visszajövök.
Ezúttal nem a motorral mentem, inkább a terepjárót vittem el, a fehér Nissan Navara- t, abban sokkal kényelmesebben elfért a kardom, és ha esetleg a holttestet is hurcolnom kell, ez praktikusabb. Őrület, hogy ilyen okok miatt választok nagyobb kocsit.
Hideg volt az éjszaka, a leheletem párafelhőket eregetett az arcom elé. Higgadtan vezettem ki a városból, halk zenét hallgattam és egyre koncentráltabbá váltam. A rakpart nagy és hosszú volt, mégis hamar rátaláltam a várakozó Selmára. Elég késő és sötét volt már, hogy kéretlen járókelők ne zavarhassanak meg minket.
A nő kis terpeszben, laza tartással állt, kardja a jobb combja mellett lógott a kezében. Úgy nézett ki, mint egy kigyúrt gárdista. Komoly fizikai előnyben volt velem szemben, de bíztam benne, hogy az izmos teste nem olyan rugalmas, mint az enyém.
 Már azt hittem, nem is jössz! Hogy a hajadnál fogva kell iderángatnom téged! – gúnyolódott, ahogy közeledtem.
 Itt vagyok.
Meglengette a kardját a levegőben, cikornyás mozdulatsorozattal villogtatva ügyességét.
 Gyere, egyiptomi! Mutasd meg, mit tudsz!
Nem volt mire várnom, azonnal nekirohantam és máris súlyos csapást mértem rá. 
Elsőre Selma kicsit meglepődött, talán azt hitte, hosszabb lesz a verbális bevezető, vagy vonakodok még kissé. Mindenesetre össze kellett szednie az ügyességét, hogy kivédje a záporozó kardcsapásokat. 
A pengék csattogtak, mi pedig táncot lejtettünk egymás körül. Mindketten ugyanazt a tervet követtük, kifárasztani a másikat, míg már óvatlanabb lesz és lanyhul a figyelme, esetleg felülkerekedik benne a harag vagy a türelmetlenség, és hibát vét.
Selma erősebb volt, én viszont higgadtabb. Egészen kimelegedtem az ugrálásban, a hátamon rám tapadt a pulóverem. Izmaim átmelegedtek, rutinosan mozogtam, a lendület magával ragadott. Ahogy lassan fáradni kezdtünk, mind hangosabb kiáltások, nyögések hagyták el a torkunkat egy-egy erősebb csapás kivédésekor.
Már jó ideje küzdöttünk, Selma jobb harcos volt, mint reméltem. Alaposan megdolgoztatott, minden gyenge pontomat rögtön felismerte és kihasználta. Ha félreugrottam, hogy egy pillanatnyi időhöz és lélegzethez jussak, ő azonnal ott volt és támadott. Nem tudtam, mennyi időt élt már meg, de nagyobb energiákat fektetett a csatározás és gyilkolás megtanulásába nálam.
Kétszer egymás után is lecsúszott a pengém az övéről, csaknem elvétettem a mozdulatot.
Önelégülten elvigyorodott. Kivörösödött arcában szinte világítottak kék szemei. Elszántan suhintottam felé és sikerült megsebeznem a kezén, majdnem ugyanott, ahol ő megvágta Bernardot. Csak éppen a kard pengéje nagyobb és mélyebb sebet ejt, mint egy étkezőkés.
Selma felszisszent és amint kibuggyant a vére, haragosan kapta felém a pillantását.
 Átkozott! – vicsorogta.
Míg ő dühöngött, én új lendületet vettem és viharos gyorsasággal megsoroztam. Nehézkesen védte magát, zavarta a sebe. Az egyik vágás ismét eltalálta a felkarján. A sérülés nem volt mély, de kellemetlen.
Selma agyát elborította a tűz, vad lett, úgy támadott rám, akár egy felbőszült bika. Hátrálni kényszerültem, miközben a karom és a vállam majd leszakadt durva csapásainak súlya alatt. Éreztem, hogy most nem lesz egyszerű, ha győzni akarok, itt most vért kell izzadnom.
Izzott bennem az energia, mozgatta a testemet, vezette a kardomat, fűtötte az izmaimat. Egészen a betonszegélyig sodródtunk, közel a vízhez. Ahogy hátráltam a talpam megcsúszott a két nappal korábbról ottmaradt pocsolyában. Elvesztettem az egyensúlyomat és megbillentem. Selma azonnal kihasználta, és mint a pörölycápa úgy támadott. Felém szúrt, majdnem elsodort a lendülete. A penge a testembe hatolt, átszakította a ruhámat, bőrömet felhasítva beleszaladt a lágy hasi szervek közé és iszonyatos fájdalom közepette hátul kibukkant. Teljes egészében felnyársalt, átdöfött. 
Artikulálatlan hangon kiáltottam a kíntól, az éles gyötrő fájdalomtól. A karjába kapaszkodtam, nem tudtam, mit teszek. A penge égetett belülről, rettenetes szenvedést okozott. Aztán a nő egy hirtelen erős rántással kihúzta a kardot. Ez legalább annyira fájt, mint mikor belém vágta. Hörögtem, akár egy állat. Vérem sebesen csordogált, először langyosan folyt a bőrömön, majd pillanatok alatt áthűlt a hidegben és reszketni kezdtem.
Selma hátrált egy lépést, a művében gyönyörködött és elkészült a végső csapásra, hogy levágja a fejemet.
Semmire sem maradt időm. Fogaimat összeszorítva megmoccantam, úgy éreztem, az egész hasam, az összes belső szervem kiszakad, és a betonra omlik, véres, lucskos masszaként. Alulról felfelé félkörívet írtam le a kardommal és Selma nyakgödrére sújtottam. A pengém alatt reccsent a csontja, majd a lendület ereje félig elszelte az álla alatti részt. A szemei kikerekedtek, nem is engem nézett, hanem a semmibe bámult, valahová mögém. Vér spriccelt az elnyiszált nyaki eréből, áztatta a ruháját, jutott belőle rám is. Utolsó erőmmel újralendítettem a kardot és másodszor is lecsaptam. Ezúttal az éles penge teljes egészében átvitte a nyakát. A szőke loboncos fej lebucskázott a betonra, a törzs zsákként omlott össze.
Ezzel megvolnék.
Hirtelen fehér energianyalábok cikáztak felém, belehasítottak a testembe és eltűntek a bőröm alatt. Olyan érzés volt, mintha megannyi kicsiny áramütés záporozna rám. Befogadtam az energiát és hangosan zihálva, homályos látással megtántorodtam.
 Az erőm a véremmel együtt rohamosan fogyatkozott. Félő volt, hogy pár percen belül elvesztem az eszméletemet. Márpedig nem vágytam rá, hogy egy frissen lefejezett holttest mellett találjanak rám. 
A kardomra támaszkodtam, próbáltam összeszedni magam, de elég gyatrán ment. Nem volt jobb alternatívám, mint a vízbe dobni Selmát. Iszonyat kínok között megtettem. Annyira kimerültem, mire a testet a vízbe taszítottam, hogy csaknem elájultam.
El kellett jutnom a kocsiig. Ott majd bezárkózok, és az elsötétített üveg mögött agonizálhatok nyugodtan.
Valahol az utca végén feltűnt két fényszóró. Egész testem reszketett a hidegtől és a vérveszteségtől. Meggörnyedve, tenyeremet a vért okádó sebemre szorítva próbáltam a kocsihoz vonszolni magam. Túl gyenge voltam. 
Az idegen autó egyre közeledett, a lámpák fénye már rám vetült, elvakított. Lehajtottam a fejemet, hogy elrejtsem az arcomat, kinyújtottam a kezemet a Nissan kilincse felé, megmarkoltam, de kinyitni már nem tudtam. 
Az autó odaért, megállt. Valaki kiugrott belőle és felém szaladt.
Félig öntudatlanul néztem fel.
 Jól van? Mi történt? – kérdezte a férfi.
Ekkor ismertem meg. Jeremy Gifford volt.
Megragadta alulról a könyökömet, hogy megtartson. Észrevette a vért és a hasamon lévő sebet.
 Uramisten! Mi ez?!
A karjába rogytam, lábaim már nem tartottak meg.
 Vigyen a St. Marybe! – hebegtem összekoccanó fogakkal. – A kórházba…
Gifford rájött, hogy teljesen elernyedtem, változtatott a fogáson, átkarolta a derekamat, benyúlt a térdeim alá és a karjába emelt. Éreztem, ahogy a kocsijához visz.
 A kardot… – motyogtam elsötétülő tudattal, aztán mindent felfalt a matt feketeség."