Látogatók

2018. március 4., vasárnap

Tovább...

Az élet és a munka megy tovább.

Visszatérek a korábban félbehagyott anyagomhoz.
Folytatom a Negint és visszasüllyedek a testetlen entitások és a démonok sötét világába.
Jöjjön a kaland és a borzongás!

Hoztam egy pici részletet, hogy megmutassam, miről is van szó. Romantikus lelkűeknek nem ez lesz az esti olvasmányuk, ha majd egyszer elkészül. Én szóltam!



"Matilda becsukta maguk mögött az ajtót és háttal nekidőlt. Negin a sötétben előrelépett.
Már az első pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt, rögtön megérezte a lakásban pulzáló sűrű energiát. Ólomsúlyként nehezedett rá a sötétben, nyomta a vállait, húzta a nyakizmait.
  – Rettegés és fájdalom – súgta az apró mikrofonba.
Mindig így csinálták. A rögzített hang és képi anyaggal dokumentálták az eseteket. Ezeket tanulmányozták, kielemezték, hogy észrevegyék az apróbb fontos részleteket. Továbbá ezek a felvételek szolgáltak igazolásként a titkos társaságnak, amelyik szponzorálta őket, méghozzá igen nagyvonalúan.
A szobák sötétjét átitatta a feszültség, ott vibrált mindenütt. Negin tarkóján lassan kiütközött a veríték és átnedvesítette a haja tövét.
  – Érzem a jelenlétét. Mindenütt ott van. Az energiája a félelemből táplálkozik – mondta halkan, mintha csak magában mormogna, de az érzékeny mikrofon tökéletesen továbbította a hangját.
A sötét nem volt mozdulatlan. Bár a bőrdzsekije volt rajta, mégis a bőrén érezte a testetlen lény érintését, ahogy egy kéz szorult a felkarjára. Összerándult, a szíve gyorsabb tempóba szökkent.
  – Hozzám ért.
Az egész egy másodpercig tartott, aztán vége volt. A bőrdzseki selyembélése még mindig a libabőrös karjához tapadt, csak lassan vált el az anyag. A sötétben mozgott valami. Talán egy árny suhant el mellette, de valami bizonyosan volt ott, mert a mozgás keltette légáramlat megérintette az arcát. Majd ugyanez megismétlődött a másik oldalán is.
  – Cikázik. Magára vonja a figyelmet. Tudja, hogy sikerült neki.
  – Látom a mozgását. Olyan, mint egy nagy ovális folt – hallatszott Otis hangja a fülesben.
  – Hozzám ért az előbb – mondta Weimar fojtott hangon.
  – Nyugalom! – intette Matilda a rádióban. – Nem téged akar.
Negin áthaladt a nappalin, elment az egyik hálószoba nyitott ajtaja előtt. Egy pillanatra megtorpant. Sötét volt odabent, csak az utcáról és a szemközti épületekből átsugárzó gyenge fény vetett némi árnyat odabent.
Látta, hogy az ágyban fekszik valaki. A fehér takaró emberi alak domborulatait követve emelkedett ki a matracból.
Megfeszült a vádlija. Tudta, hogy nem lehet ott senki. Senki élő.
  – Az ágyban fekszik. Ezt mutatja nekem.
Amint kimondta a szavakat, a combjai libabőrösek lettek, mert a takaró a szeme láttára simult el, esett össze, ahogy a test körvonalai elenyésztek alatta.
A szellem úgy rongyolt el mellette, hogy megtaszította a vállát, mire ő felnyögött.
  – Mi történt? – kérdezte Matilda.
  – Megint megérintett.
  – Lépj vele kapcsolatba! Itt az idő.
Negin nyelt egyet. Arra gondolt, ha újraszületik virágárus vagy műkörmös lesz. Csak semmi stresszes meló. A sorskerék azonban mostanra valami egészen mást dobott neki.
  – Rendben.
Átlépkedett a nappalin, oda ahol a rendőrségi fotókon a holttestet látta heverni.
  – Melanie! – hangosan mondta ki a fiatal nő nevét.
Hirtelen némaság töltötte meg a lakást, mintha csak az imént sütöttek volna el egy fegyvert és a lövés utáni vákuumos csend még az utcáról felszűrődő zajokat is elnyomta.
Egy láthatatlan erő megtaszította őt. A háta közepén ért hozzá és durván lökött rajta egyet. Ez nem csalfa látomás volt, hanem fizikális kontaktus.
  – Melanie! Segíteni jöttem. – a szavai igazolásaként lassan széttárta a karjait.
Míg a fiúknál volt kézi lőfegyver a biztonság kedvéért, ő teljesen fegyvertelen volt. Szellemek ellen semmit sem ér a töltény.
  – Tudom, mi történt itt. – amint kimondta, egy fekete emberalak szökkent elő valahonnan a háta mögül. Eléje magasodott és csaknem beborította. Sűrű, fojtogató erő szorította össze a koponyáját. A fekete alak olyan közel nyomult az arcához, hogy szinte már-már hozzáért. Az ereje jött vele együtt és feszítette Negin halántékát. Aztán ráborult, mintha átölelné és abban a pillanatban a lány fájdalomtól előregörnyedve, fogait összeszorítva zihált. 
Melanie összekapcsolódott vele és képeket villantott fel az elméjében. Megmutatta neki annak a rettenetes éjszakának a részleteit. Láthatta a dulakodást, a brutális erőszak felvillanó képeit, a kegyetlenkedést, az ütéseket, rúgásokat, mindent. Éles fájdalom szaggatta a testét, a szíve irtózatos ütemben rángatózott, a légvételei olyan gyorsak voltak, mintha hegynek felfelé rohanna. Láthatta az elkövetőt, aki fekete maszkot húzott és kesztyűt viselt. Az ismétlődő erőszakolásokat Melanie szemszögéből nézhette, így a fickóból csak a farkát látta. A rohadék nagyon elővigyázatos volt.
Kényszert érzett, hogy elszakítsa magát a szellemtől és megszabaduljon a borzalmas látomásból, de Melanie nem eresztette. Fogva tartotta, mindent meg akart mutatni.
Negin szeme könnybe lábadt a kíntól, a gyomra rángatózott. Melanie hosszan szenvedett, mire a gyilkosa végül megfojtotta. Addigra a belső sérülései már mindenképpen a halál küszöbére sodorták.
A szellem hirtelen eleresztette Negint, eltávolodott, kifakult. A tetőteraszra nyíló dupla szárnyas üvegajtóhoz lebegett és szélesre tárta. Úgy mozgatta az ajtót, mintha valóságos, fizikai teste volna.
Negin állkapcsa sajgott, annyira szorította a fogait. Az orrából meleg vércsepp gurult le szaporán az ajkára és tovább az állára. Nem kapott oda, hogy letörölje. Nem akarta hirtelen mozdulattal megzavarni a szellemet. Helyette kihúzta magát, megfeszítette a combjait és elindult a teraszra Melanie után.
A fiatal nő sziluettje lassan, kissé áttetszően rajzolódott ki az esti kósza fények között a szabad ég alatt. A Negintől nyert, vagy inkább elrabolt energia adta neki ehhez a szükséges erőt.
Halvány árnyéka volt a hús-vér emberi változatnak, de olyan volt, mint a fotókon. Alakot öltött és finoman pulzálva állt a teraszon, illetve azt mímelte, hogy a talpa érinti a kövezetet."