Elkezdtük az új 2017-es évet.
Nyitásnak hoztam nektek egy kis részletet a kiadásra váró klasszikus romantikus regényemből.
Suttogó völgy
2011-ben írtam. Azóta még a sorsára vár - egy kiadóra, vagy arra, hogy én úgy érezzem, érdemes lépni vele.
Erősen elüt a ma felkapott sikerkönyvektől, nem vonultat fel semmilyen szexuális aberrációt, nem robban szét a kemény jelenetektől, csak egyszerűen selymesen, fogyaszthatóan adja vissza az érzelmeket és konfliktusokat, a családi gubancokat a viktoriánus Anglia vidéki életében.
Így nehéz versenybe küldeni.
Ha szívesen olvasnátok ilyen jellegű könyvet, kérlek, adjatok füstjeleket!
Tudnom kéne érdemes-e belefogni a bizniszbe.
"Oda sem
figyelt, merre tart, csak annyi volt biztos, hogy már nagyon messzire volt a
birtoktól. Talán már egy másik területen vágtatott, más földjén. A mezőket maga
mögött hagyta, elszáguldott az erdő mellett és ismeretlen tájon járt. A feje
felett sebesen alakult ki a vihar, elébb csak a heves szél jött, mely
játszadozott a sustorgó levelű fákkal, később a zápor is eleredt. Az eső olyan
sűrűn esett, hogy pillanatok alatt eláztatta a ruháját. A szélben elveszett a
kalapja, de nem bánta. Sokkal inkább aggasztotta a mély, dübörgő égzengés és a
vakító villámcsapások. Önkéntelenül is számolt magában a villámlások után, hogy
merre tart a vihar és rá kellett jönnie, hogy vészesen közeleg felé. Hajszolta
a lovat ki az erdő szegélyétől, lefelé egy lankán. A sűrű vízfüggönyön szinte
lehetetlen volt átlátni, így fogalma sem volt, merre lehet. Éles csattanás
hasogatta az eget-földet, a paripa megrémült és nyerítve két hátsó lábára
ágaskodva toporzékolt. Catherine kibillent a nyeregből, elvesztette az
egyensúlyát, egyszer s mind az uralmat is az állat felett és lezuhant a fűre.
Felkiáltott a fájdalomtól, ami a térdén és az alkarján hasított végig. A ló,
amint megszabadult terhétől, azonnal megugrott és fejvesztve elinalt,
beleveszett a vízfüggöny sűrűjébe. A nő hiába kiáltozott utána, ügyet sem
vetett rá, csak száguldott és eltűnt.
Cathy felállt,
szerencséjére nem sérült meg semmije, csak zúzódásai lettek. A haja kibomlott
hátul és csuromvíz volt. A hosszú szoknyája elnehezült az esőtől és kezdett
fázni. Gyalogosan botorkált, hogy valami menedéket találjon, ha nem is az eső
elől, de legalább a cikázó villámok elől.
Alig tett meg
pár métert, amikor hirtelen egy nagy fekete alak bukkant fel előtte. Egy ló
volt és lovasa, csaknem eltaposták. A férfi kalapot viselt és a nyakába
felhajtott gallért, alig lehetett felismerni. Gray volt az. A vihar döngő zaján
át kiáltott és a kezét nyújtotta.
- Jöjjön!
Kapaszkodjon, felhúzom!
- A lovam
elszelelt… - kiabálta vissza Cathy.
- Igen, láttam
távolról. Akarja, hogy befogjam?
A nő
legyintett.
- Hagyja a
pokolba! Remélem, nem esik baja szegény párának. – aztán megragadta a férfi
kezét.
Gray jó erőben
volt, megszorította az alkarját.
- Lépjen a kengyelbe!
- utasította a grófnét.
Catherine
pontosan így tett, belelépett a kengyelbe és a férfi felhúzta, ő pedig
átvetette a lábát a ló hátán és Gray mögé ült.
- Kapaszkodjon
belém jó erősen! – szólt hátra a férfi.
Cathynek nem
kellett kétszer mondani, szégyellőség nélkül átfogta Gray derekát, fejét a
hátára hajtotta és már vágtáztak is.
Jó darabon
elhaladtak, amikor Gray megszólalt.
- Van itt egy
kőhíd, mindjárt odaérünk.
A vízfüggönyön
keresztül valóban feltűnt a két felmagasodó domboldal között feszülő régi kőhíd
íve. A férfi megfékezte a lovat és ők leugrottak róla, majd beszaladtak a híd
alá. Gray a lovat is bevezette, egy kőhöz rögzítette a kantárt, aztán lekapta a
kalapját és megrázta az alatta teljesen átázott hullámos haját.
- Az ördögbe
is…! – dohogta.
Az asszonyra
pillantott, aki vacogva csavargatta a vizet a hajából. Ujjai hófehérek voltak a
hidegben, mint a jégcsapok.
- Honnan
tudta, hogy itt ez a híd? – kérdezte, és az arcát törölgette.
- Hogy honnan
tudtam? Ez az én földem, a birtok határánál vagyunk. Nagyon régi, nem lehet már
használni, mert a súly alatt leszakadna, le is van zárva, de nekünk menedéknek
tökéletesen megteszi.
Catherine most
vette csak észre, hogy a könyökénél elfeslett a ruha anyaga.
- Mi történt?
- nézett oda a férfi.
- Semmiség.
Ledobott a ló és elszakadt a ruhám.
- Nem esett
baja?
- Csak
megütöttem magam. Szegény állat nem tehetett róla, megrémült a vihartól.
- Miért jött
el otthonról ilyen időben?
Cathy vállat
vont.
- Amikor
elindultam, még nem esett.
- És miért nem
fordult vissza?
Az asszony
lehajtotta a fejét.
- Magam sem
tudom. Talán a vihar tombolása segített a bennem dúló összevisszaságon.
- Nem volt
okos döntés, ugye tudja?
- Igen, de ha
a szememre veti, azzal nem sokat segít.
A nő dideregve
dörzsölgette a karjait.
- Átkozott hideg
van.
- Lehűlt a
levegő a széltől és egyhamar nem is lesz jobb – mondta Gray.
- Nem is
tudom, mit csináltam volna maga nélkül. Még mindig odakint bóklásznék.
A férfi
elmosolyodott.
- Örülök, hogy
a megmentője szerepében tetszeleghetek. Bíztam benne, hogy hamar megtalálom.
Catherine
rápillantott.
- Hogyan?
Honnan tudta, hogy errefelé vagyok?
- Éppen maguk
előtt lovagoltam el, hazafelé tartva, amikor Mrs. Hanning messziről integetett,
Kétségbeesetten elmondta, hogy kegyed kilovagolt és nyilvánvalóan nem lesz már
ideje visszatérni a vihar előtt. Megkért, hogy keressem meg önt, én pedig
természetesen felajánlottam a segítségemet. Ne aggódjon, tudják, hogy jó
kezekben van!
Cathy idegesen
elnevette magát. Ő valahogy egészen másképp látta ezt a helyzetet.
A vihar
bömbölve föléjük ért, a villámok ott csapkodtak a közelben. A nő összerezzent
és idegesen tekintgetett ki a kőperem alól.
- Ne féljen! –
lépett közelebb a férfi. – Itt biztonságban vagyunk.
- Borzasztóan
fázom. – Catherine fogai összekoccantak, reszketve fonta maga köré a karjait.
- Rég nem
láttam önt, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ilyen helyzetben találkozunk
újra – jegyezte meg Gray. – Hogy van a kedves húga?
- Jól,
köszönöm. Teljesen lefoglalja az anyaság, a kisfia pedig gyönyörű. Vivienne sokat
változott ez alatt a pár hónap alatt, érett asszony lett, megkomolyodott és úgy
látom, kialakult a felelősségtudata. Olyan mintha az én kishúgom most válna
igazán felnőtté – mondta Catherine elgondolkozva.
Süvítő, suhogó,
főként vészjósló hangok vinnyogtak a közelben. Az asszony felkapta a fejét.
- Maga is
hallja? Mi ez?
Gray még
közelebb jött hozzá.
- Nyugodjon
meg! Csak a szél fütyül a fák és a dombok közt. Mindig ilyen a hangja erre,
ezért nevezik ezt a részt Suttogó völgynek. A legenda szerint, a korai középkorban,
egy csatában itt veszette életét egy nemes lovag. A kedvese utána jött, hogy
megkeresse a testét a harcmezőn a sok elesett katona között. Úgy mesélik, a
meghasadt szívű lány szólongatja az elvesztett lovagot, az ő fájdalmas hangját
hallani még ma is a dombok között szállni.
- Sosem mondta
ezt el senki. Ijesztőek ezek a hangok, kísérteties. Mintha tényleg túlvilági
lények suttognának.
- Csak a szél…
Megint nagyot
csattant az ég és villám cikázott bele a földbe, tisztán láthatták, ahogy a
kékes-ezüstös fényostor a közeli lankába csap. Catherine összerezzent, riadtan
nézett előre.
- Hát már
sosem lesz vége? – súgta.
Gray is a
kezeit, karjait dörzsölgette, átnedvesedett ruhái alatt jéghideg volt a bőre és
a bensője is remegett.
- Volna egy
ajánlatom. Ha megbízik bennem, a becsületemben és elhiszi, hogy tisztességes
vagyok, felajánlom, hogy ebben a cudar helyzetben segítsünk egymáson – mondta.
- Mégis
hogyan? – pillantott rá a nő sápadtan.
- Ha egymást
melegítenénk, talán elviselhetőbb lenne ez a rémes hideg. Ehhez azonban össze
kell bújnunk, méghozzá elég szorosan, hogy a testünk melengesse a másikét.
- Nagyon ügyes
próbálkozás! – húzta el a száját a grófné gúnnyal telve.
- Komolyan
beszélek, Catherine. Ebben a hidegben már így is biztos mindkettőnknek a
megfázás, sőt, talán a tüdőgyulladás is. Eszemben sincs visszaélni a
helyzettel, egyszerűen fázom, megfagyok, ahogyan maga is. Nyugodtan rám
bízhatja magát, semmi illetlent nem teszek. Ha kívánja, megesküszöm rá.
- Hogy képzeli
ezt? Hogy ölelkezhetnék én magával ilyen kiszolgáltatott helyzetben? – kérdezte
ingerülten a nő, aztán hamar észhez tért és belátta, hogy van igazság abban,
amit Gray beszél. Zavarba jött, megijedt és hirtelen elbizonytalanodott.
– Én nem
tehetek ilyesmit – hebegte reszkető szájjal.
Gray azonban
érte nyúlt, megfogta a karját, és közelebb húzta magához.
- Dehogyis
nem. A kutya sincs itt rajtunk kívül, nem lát meg senki, mi pedig nem áruljuk
el soha. Ne legyen már ilyen konok, az ég szerelmére!
A nő háta mögé
állt szorosan, hátulról átkarolta, nekidőlt. Catherine saját karjait
összeszorította a mellkasa előtt, ő pedig így fogta át. Mivel jó fél fejjel
magasabb volt, arcát Cathy fejéhez, a hajára támasztotta.
- Látja?
Mindjárt jobb egy kicsit.
Catherine nem
bírt megszólalni. Gray teste az övéhez préselődött, erős karjai körülfonták.
Maga is megdöbbent, mennyire nincs ellenére ez és milyen borzongató érzés járja
át újra és újra. Percek teltek el némaságban, egyikük sem szólt. Catherine
érezte, hogy a szíve gyorsabban dobol és feltüzeli a vérét, átforrósítja a
bőrét, az arcát. Nem lehetett nem észrevenni, hogy Gray milyen biztosan, mégis
gyengéden tartja. Amikor a férfi aztán megszólalt, a hangja rekedtebb volt a
szokásosnál.
- Ha
megfordulna felém, és a hátamat dörzsölné a kezeivel, nem fagynék le teljesen.
Természetesen, ha ez már túl sok, megértem.
Már így is túl
sok – gondolta Catherine égő arccal, de mégis lassan megfordult, így már
teljesen szemben álltak és valóban ölelkeztek. Kezeivel erősen dörzsölte a
férfi hátát és karjait, hogy felmelegítse. Mellkasuk, hasuk összeért, bőrük a
nedves gúnyák alatt kezdett hevülni, életre kelni.
Mindketten
tudták, hogy ez már olyan intim közelség, amit normális esetben sosem
engednének meg maguknak az ő helyzetükben. Catherine nem mert felpillantani,
lehajtotta a fejét és elnézett a férfi válla mellett, ki az esőbe. Gray azonban
nem állhatta meg, hogy ne nézze Cathy nyakát, vállát, hullámokba ugró haját,
halántékán a pihéket. Komoly erőfeszítésébe került, hogy uralkodni tudjon magán
és ne süssön a mozdulataiból, mennyire jól esik neki a nőt ölelni, érezni a testét,
az illatát, a lélegzetét.
- Ha most
valaki meglátna így minket, azon nyomban el kellene vennem magát feleségül –
dörmögte szórakozottan.
Catherine
elmosolyodott és felpillantott rá.
- Én pedig
kénytelen lennék magához menni - nevettek mindketten.
A tekintetük
összeakadt pár pillanatra, a férfi szürkéskék szeme a csillogó zöld íriszeket
nézte megbabonázva, ahogy a hosszú fekete szempillák keretében ránevetnek.
Tekintetük a másik ajkára kúszott, és néhány kósza pillanatig kicsúsztak a
jelenből, aligha tudták mit tesznek, csak bűvölték a másikat. Aztán Catherine
elfordította az arcát és homlokát a férfi vállára hajtotta, így menekülve el
Gray égő pillantása elől. Annyira vert a szíve, azt hitte, menten megfullad.
Ugyanakkor a mellkasán érezte Gray erős szívdobbanásait. Az egész olyan édesen
kínzó volt, olyan megfoghatatlan és képtelen, hogy egyikük sem mert
megszólalni, csak álltak az ölelésben, míg odakint köröskörül és felettük
tombolt az ég dühe."
