Látogatók

2014. november 2., vasárnap

Ma este befejezem a Lángoló máglya olvasását.

2004-ben írtam, tíz éve. 
Tudjuk, (azok, akik olvasták annak idején itt blogon), hogy merre kanyarodik a sztori. 
Közületek sokan Udimut favorizálták. Ő volt a non plus ultra. Nekem is. :) Még ma is az.
Az utolsó részben neki is jut szerep bőven. Jó lesz  viszontlátni. Alig várom.

Addig ezt találtam. Róla szól:

'Az esős éjszaka illata semmihez sem volt hasonlítható, beburkolt, mint egy lágy köntös. Az elmúlt napokon járt az eszem, sok minden történt, de leginkább Udimu viselkedése tett rám mély benyomást. Teljesen megváltozott, nem csupán barátként állt mellettem, megvillantotta a hímet előttem, úgy is mondhatnám, kilépett a fényre, és ami eddig árnyékban várt, most teljes valójában megmutatkozott. A legmeglepőbb az volt, ahogyan reagáltam rá, mintha felébredtem volna valami hosszú, zsibbadt álomból. A barátságunk régi volt, szoros és biztos kapocs, elkényelmesedtem benne és magától értetődőnek vettem. Soha nem kételkedtem benne, ahogyan a szülei szeretetében sem kételkedik az ember, csak elfogadja és lubickol benne. Élveztem, hogy büntetlenül megölelhetem, gyönyörködhetek a szépségében, kisajátíthatom a társaságát és mindent megbeszélhetek vele. Bizony, olykor vissza is éltem a helyzettel, azzal, hogy tudtam, nem mond nemet. Nekem ő mindig ott volt, akkor is, ha Melkorral problémáim akadtak, soha nem kért számon, nem követelőzött, elfogadott olyannak, amilyen vagyok. És mit adtam én cserébe? Nem sokat. Most, amikor végre kimondta, mire vágyik, úgy viselkedtem, mint egy riadt kamaszlány, pedig a lelkem mélyén, azt hiszem, én is akarom. Az más kérdés, hogy nem fogom megtenni, nem fogadhatom el a vérét, azt, hogy megossza velem a hatalmát.'

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Írj megjegyzést: